logo

XVIII Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Az érzelmek felosztása. Hogyan keltsünk érzelmet

1. Jóllehet a törvényszéki beszédeknek ez az utolsó része főleg az érzelmeken alapszik, s bizonyos dolgokat már szükségszerűen elmondtam róluk, mégse tudtam, és nem is lehetett ezt a témát egy részre leszűkíteni. Ezért még hátra van a legfontosabb feladat, egyrészt, hogy elérjük célunkat, másrészt, ami a föntebb mondottaknál sokkalta nehezebb, hogy a bírákat érzelmileg meghassuk, és tetszésünk szerinti lelkiállapotba és hangulatba hozzuk.

2. Erről a dologról keveset mondtam el, csak amit a tárgy megkövetelt, s inkább azt mutattam meg, minek kell létrejönnie, mint azt, hogyan érhetjük el. Most viszont mélyebben meg kell vizsgálnunk az egész kérdést. Hiszen amint mondtam,` az egész tárgyalás során helyük van az érzelmeknek, és nem egyszerű a természetük, ezért nem csak úgy mellesleg kell velük foglalkozni, mert semmi sem kölcsönözhet nagyobb erőt a beszédnek.

3. Máshol ugyanis csekély és szűkös szellemi tehetséggel is lehet valamit létrehozni, valamilyen eredményt elérni, ha az elmélet vagy a gyakorlat segít; mert kétségkívül vannak, és mindig is voltak jó néhányan, akik ügyesen megtalálták, mi lehet a hasznos érv a bizonyítás során. Éppenséggel nem nézem le őket, de annyiban tartom szerepüket hasznosnak, hogy a bíró figyelmét nekik köszönhetően egy részlet sem kerüli el, és hogy őszinte legyek, arra valók, hogy megismertessék az ügyet a jó szónokokkal; de aki képes lett volna a bírót magával ragadni, és tetszés szerinti lelkiállapotba hozni, akinek a beszéde könnyeket, haragot fakasztott volna, olyan kevés volt.

4. Márpedig ez az, ami uralkodik a tárgyalásokon; az efféle ékesszólás a sikeres. Valóban, az érvek többnyire az ügynek megfelelően adódnak, és mindig több van a jobbik fél oldalán, úgyhogy aki ezek révén nyert, legyen tisztában azzal, hogy ügyvédje éppen csak megtette kötelességét.

5. De amikor hatást kell gyakorolni a bírák lelkére, és elméjüket el kell távolítanunk az igazság szemlélésétől, ez a szónok sajátos feladata. Erre nem tanítja meg az ügyfele, ez nem található meg a periratok-ban. A bizonyítékok ugyan elérhetnék, hogy a mi ügyünket tartsák a bírák igazabbnak, de az érzelmek veszik rá őket arra, hogy akarják is; mert amit akarnak, el is hiszik.

6. Mert valahányszor haragra gyúlnak, helyeselnek, gyűlölnek vagy szánakozást éreznek, abban a hiszemben vannak, hogy már a saját ügyükről van szó, és miként a szerelmesek, nem képesek ítéletet alkotni a szépségről, minthogy érzelmük elvakítja szemük érzékelését, úgy a bíró is az érzelmek hatása alatt az igazság keresésének minden okát elveti; az indulat hevíti, és mintegy sodródik a rohanó áradattal.

7. Ily módon az ítélet nyilvánítja ki, hogy az érvek és a tanúk mit értek el, a szónok hatására indulatba jött bíró pedig még ültében és a beszédet hallgatva árulja el, mit gondol. Vajon azáltal, hogy kitör az a sírás, amire a legtöbb szónok a befejezés során törekszik, nem hangzott-e el nyilvánosan az ítélet is? Tehát ezt igyekezzék előmozdítani a szónok, ez az ő feladata, ez a munkája, nélküle a beszéd többi része üres, száraz, erőtlen, unalmas; ennyire az érzések adják ennek a tevékenységnek úgymond a savát-borsát.


Pathosz és éthosz

8. Ezeknek pedig, amiként régi hagyomány szerint megtanultuk, két fajtája létezik: az egyiket görögül pathosznak nevezik, amit ha helyesen és megfelelően fordítunk le, érzelemnek hívunk, a másikat éthosznak, erre viszont, legalábbis szerintem, nincs elnevezés a latin nyelvben: erkölcsnek fordítják, és erről nevezik a filozófiának is azt a bizonyos területét erkölcstannak, etikának.

9. De számomra, ha a dolognak magát a lényegét tekintem, úgy tűnik, nem annyira erkölcsöt jelent, mint inkább az erkölcsöknek valamiféle sajátosságát; ugyanis mindenféle lelkiállapot ezekben foglaltatik benne. Azok, akik óvatosabbak voltak, jobban szerették volna megragadni a szó értelmét, mintsem az elnevezést latinra fordítani. A pathoszt tehát felkorbácsolt érzelemnek, az éthoszt szelíd és nyugodt érzelemnek mondták; az előbbiben hevesek a szenvedélyek, az utóbbiban gyengédek, egyszóval amaz parancsol, emez meggyőz; amaz erős ahhoz, hogy felkavarjon, emez pedig, hogy jóindulatot keltsen.

10. Egyesek hozzáfűzik, hogy az éthosz tartós, a pathosz viszont időleges. Jóllehet elismerem, hogy ez gyakrabban előfordul, mégis azt hiszem, néha olyan a tárgy jellege, hogy folyamatosan igényli az érzelmet. Mégsem szükségeltetik kevesebb művészet vagy gyakorlat felkeltésükhez, csupán erő és lendület nem kell ugyanannyi. Azonban több peres ügyben is előfordulnak, sőt bizonyos értelemben mindegyikben.

11. Mivel mindent, amiről a szónok beszél, nézhetünk ebből vagy abból a nézőpontból, ezért mindazt, amit csak a tisztes és hasznos dolgokról mond, egyszóval arról, hogy mit kell vagy nem kell megtenni, éthosz-nak nevezhetjük. Egyesek az ajánlást és a mentegetőzést az éthosz feladatának tartották, én sem tagadom, hogy ebben a részben helyük van, de nem ismerem el, hogy csak egyedül itt.

12. Sőt még azt is hozzáteszem, hogy a pathosz és az éthosz olykor ugyanolyan természetűek, oly módon, hogy erősségükben különböznek, amiként a szerelem pathosz, a szeretet éthosz, olykor eltérnek egymástól, miként a befejezésben; mert amit a pathosz felkorbácsol, azt az éthosz csillapítja. Mégis megfelelően ki kell fejtenem ennek a fogalomnak a lényegét, mert szerintem maga az elnevezés nem fejezi ki eléggé.

13. Amit éthosz alatt értünk, és amit elvárunk a szónoktól, az mindenekelőtt jóságával nyeri el tetszésünket. Nem csupán szelíd és békés, de többnyire nyájas és emberséges, a hallgatóság szemében szeretetreméltó és kedves, s legfőbb erénye ennek a kifejezésre juttatásában rejlik, hogy úgy tűnik, mindez a dolgok és az emberek természetéből fakad, és így a szónok erkölcse átsugárzik beszédén, és valamiképpen felismerhető.

l4. Ilyen érzés leginkább olyan személyek között alakul ki, akik közel állnak egymáshoz, valahányszor eltűrünk, megbocsátunk valamit, elégtételt adunk, figyelmeztetünk, haragtól és gyűlölettől mentesen. Mégis másképp bánik az apa a fiával, a gyám a rábízottal, a férj hitvesével (ezek ugyanis épp azok iránt mutatják ki szeretetüket, akik megsértik őket, és csak annyira marasztalják el őket, hogy azért kitűnjék, hogy szeretik őket). Megint más, amikor az idős ember egy idegen ifjú gyalázkodását, vagy egy előkelő ember egy alatta állóét viseli el; mert ebben az esetben csupán felidegesíti magát, abban viszont meg is bántódik.

15. Az ugyanolyan természetű, de kisebb hőfokú izgalmak közé tartozik az ifjak mentegetése, szerelmi ügyeik megvédése. Olykor az éthosznak ehhez a fajtájához sorolható más ember érzéseinek finom kigúnyolása, de nem csupán tréfából ered. Azonban kicsivel több köze van az erényhez a színlelésnek, pontosabban az eiróneiának, amely eltérő jelentést kíván attól, amit mond.

16. Ugyanebből a forrásból ered az a bizonyos hevesebb érzelem, amely alkalmas a gyűlölet felszítására, amikor épp azzal helytelenítjük kimondatlanul ellenfelünk féktelenségét, hogy látszólag megadjuk neki magunkat. Mert éppen az, hogy engedünk nekik, bizonyítja, hogy azok az emberek kellemetlenek és elviselhetetlenek. A rágalmazó vagy a szabad szájú szónokok pedig elsiklanak afölött, hogy a gyűlölet hatékonyabb, mint a gyalázkodás; mert a gyűlölet ellenfeleinket, a gyalázkodás pedig minket tesz gyűlöletessé.

17. Létezik egy olyan fokú érzelem, amely szinte már a barátok és rokonok iránt érzett szeretet és vágy között helyezkedik el; ugyanis erősebb az éthosznál, a pathosznál pedig gyöngébb. Ugyanígy azokat az iskolai jellemzéseket is találóan éthoszoknak nevezzük, amelyek révén többnyire parasztos, babonás, fösvény, gyáva embereket jellemzünk a megadott témák szerint; ugyanis ha az éthosz erkölcsöt jelent, azáltal, hogy ezeknek a különböző típusoknak a jellemét ábrázoljuk, ezekből mentjük beszédünket.

18. Egyszóval a derék és művelt férfiú minden téren tud élni az éthosszal. Ezeket az erényeket, ha lehetséges, ügyfele esetében is dicsérnie kell a szónoknak; s szükséges, hogy vagy ő maga rendelkezzék ezekkel, vagy elhitesse, hogy rendelkezik velük. Így lesz leginkább hasznára a peres ügyekben, így támaszt azokban bizalmat saját tisztessége révén. Mert aki beszédével rongy ember látszatát kelti, biztos, hogy csapnivaló szónok (hiszen úgy tűnik, nem beszél igazat, egyébként kitűnne beszédéből az éthosz).

19. Ezért szónoklásának a módja békés és szelíd kell, hogy legyen, semmi gőgöset, sőt semmi magasztosat és fennköltet nem kíván; elegendő, ha illőn, szívélyesen, hihetően beszél, épp ezért a szónoklásnak az a bizonyos középső módja pont megfelelő számára.

20. Ettől eltérő az, amit a görögök pathosznak neveznek, és amit mi szabatosan érzelemnek mondunk, és hogy a kettő közti különbséget nagyjából jelezzem, amaz a komédiához, ez inkább a tragédiához hasonlít. A pathosz szinte kizárólag a haragot, a gyűlöletet, a félelmet, az irigységet, a szánakozást öleli fel, s hogy melyiket mely forrásból kell meríteni, az egyrészt mindenki számára világos, másrészt elmondtuk a bevezetés és a befejezés ismertetésekor.

21. Azonban a félelmet is kettős természetűként akarom ábrázolni, azaz amit elszenvedünk, és amit keltünk, és az irigységet is: hiszen az egyik fajtája iriggyé, a másik irigyeltté tesz. Az előbbi az emberre jellemző, az utóbbi meg a dologra, s ebben nagyobb hatékonyság rejlik a beszéd számára. Ugyanis egyes tettek önmagukban véve súlyosaknak tűnnek, az apagyilkosság, a gyilkosság, a méregkeverés, másokat viszont azzá kell tennünk.

22. Ennek pedig az a módja, hogy az egyébként is nagy csapásoknál súlyosabbnak mutatjuk azt, amit elszenvedtünk. Erre Vergiliusnál találunk példát:

Egy boldog nő volt, Priamus szűzlánya, közöttünk,
kit meggyilkoltak meredekfalu Trója tövében,
ellenség sírján —

hiszen milyen szerencsétlen Andromakhé végzete, ha hozzá képest Polüxena boldog volt.

23. Vagy amikor úgy nagyítjuk a minket ért jogtalanságot, hogy azt is, amely sokkalta kisebb, elviselhetetlennek mondjuk: „Ha elvertél volna, akkor sem lenne mentséged; te pedig megsebesítettél." De ezt a témát majd alaposabban körüljárom, amikor a nagyításról fogok értekezni. Egyelőre megelégszem azzal, hogy megjegyeztem, nemcsak az az érzelem felkeltésének célja, hogy bántónak és szomorúnak mutassuk azt, ami valóban az, hanem az is, hogy amit elviselhetőnek szoktak tartani, nyomasztónak tűnjék, mint amikor azt mondjuk, hogy a gyalázkodás nagyobb jogtalanság, mint az erőszak, a szégyen pedig nagyobb büntetés, mint a halál.

24. Bizony, az ékesszólás ereje abban rejlik, hogy a bírót nem csupán arra veszi rá, amire magának a dolognak a természete rávezeti, hanem hogy olyan érzelmet kelt benne, ami nincs meg, vagy pedig a meglévőnél nagyobbat kelt. Ez az úgynevezett deinószisz, amely fokozza a hatását a méltatlan, a kemény, a gyűlöletes dolgoknak. Ezzel az erénnyel egyebek mellett leginkább Démoszthenész volt fölvértezve.

25. Hogyha megelégednék azzal, hogy követem a hagyományos szabályokat, eleget tettem volna ennek a feladatnak azzal, hogy semmit sem mellőztem azon elfogadható dolgok közül, amiket olvastam vagy tanultam. Ám az a szándékom, hogy napvilágra hozzam, ami rejtőzik, és teljesen feltárjam e téma rejtelmeit, amelyekhez nem más segítségével, hanem saját tapasztalatomból és magának a természetnek a vezetésével jutottam el.

26. Hiszen ami az érzelmek felkeltését illeti, a lényeg szerintem abban rejlik, hogy mi magunk is megrendülést érezzünk. Mert a gyász, a harag és a méltatlankodás utánzása olykor bizony nevetséges lenne, ha csak a szavakat és arckifejezésünket igazítanánk hozzá, de lelkünket nem. Mi mással magyarázható ugyanis, hogy a gyászolók, különösen, ha friss a fájdalmuk, úgy tűnik, igen ékesszólóan beszélnek egyes dolgokról, és a harag olykor a tanulatlanokat is szónokká teszi, mint azzal, hogy heves megindultság és őszinte érzelem szól belőlük?

27. Ezért valahányszor beszédünket az igazság látszatával szeretnénk felruházni, legyünk mi magunk hasonlók azokhoz, akik valós érzelmeket élnek át, és olyan lelkiállapotot tükrözzön beszédünk, amilyet majd a bíróban akarunk felébreszteni. Vajon fog-e fájdalmat érezni engem hallgatva, ha nem érzem azt az érzelmet, amelyet beszédemmel szeretnék előidézni? Haragra fog-e gyúlni, ha az, aki haragra ösztönzi, semmi hasonlót nem él át ahhoz, amit követel? Fog-e sírni, ha az ügyvéd egy könnycseppet sem ejt? Hiszen ez lehetetlen.

28. Mert csupán a tűz gyújt lángot, és csak a nedvességtől leszünk vizesek, és egy dolog sem ad a másiknak olyan színt, amivel ő maga ne rendelkeznék; tehát elsődleges, hogy hatással legyen ránk, amiről azt akarjuk, hogy a bíróra hatást gyakoroljon, és hogy hatás alá kerüljünk, mielőtt megkísérelünk hatást gyakorolni.

29. De hogyan történik, hogy hatás alá kerülünk? Hiszen nincs hatalmunkban a szenvedély sem. Megkísérelem, hogy erről is szót ejtsek. Amit a görögök phantasziának neveznek (mi helyesen képzeletnek hívjuk), általa a távol lévő dolgok képmásai úgy jelennek meg a lélekben, hogy úgy tűnik, azokat szemünkkel látjuk, és jelen vannak.

30. Aki jól fogja fel őket, az tudja az érzelmek terén a legnagyobb hatást kiváltani. Egyesek euphantasziótosznak nevezik azt, aki dolgokat, hangokat, tetteket valósághűen és hitelesen költ; ezt pedig könnyen elsajátíthatjuk, ha akarjuk. Amikor lelkünk nyugalomban van, s hiú remények szálait szövögetjük, és mintegy valamiféle álmok közepette virrasztunk, ezek a képek, amikről beszélek, úgy kísérnek minket, mintha utaznánk, hajóznánk, háborúznánk, népekkel tárgyalnánk, nem létező vagyonunk fölött rendelkeznénk; és úgy érezzük, hogy nem képzelődünk, hanem cselekszünk. Hát ne kovácsoljunk tőkét a léleknek ezen fogyatékosságából?

31. Panaszt teszek valakinek a megölése miatt; nem tudok mindent elképzelni, ami a valóságban hihetőleg megtörtént? Nem fog a gyilkos képzeletemben váratlanul előrontani? Nem fog megrettenni, kiáltozni, könyörögni vagy elmenekülni az áldozat? Nem fogom látni, amint a gyilkos lesújt, amaz meg összerogy? Nem jelenik meg lelki szemem előtt a haldokló vére, rettegése, fájdalmas nyögése s végül utolsó sóhajtása?

32. Ebből következik az enargeia, amit Cicero illustratiónak és evidentiának nevez, amely nem annyira elmondani látszik a dolgokat, mint megmutatni, és olyan érzelmeket ébreszt, mintha személyesen jelen lennénk. Nem efféle látomás-e a következő is:

ujja elejti vetélőjét, vele gördül a vászon,
látván tátongva sebét sima keblén,

33. vagy az a bizonyos ló Pallas temetésén, szerszámai nélkül? Hát nem ugyanaz a költő ragadta meg hitelesen a haláltusa képét, azt mondván: s égre tekintve meg is hal szép Argosszal az ajkán?

34. Ha pedig majd szánakoznunk kell, higgyük azt, hogy a bajok, amelyekről panaszkodunk, megtörténtek velünk, és meg kell magunkat győznünk arról, hogy így is van. Legyünk mi azok, akikről elpanaszoljuk, hogy súlyos, méltatlan, és gyászos események történtek velünk, és ne mintegy idegenként tárgyaljuk az ügyet, hanem egy pillanatra érezzük át azt a fájdalmat. Ily módon ugyanúgy fogunk beszélni, ahogyan saját, hasonló esetünkben beszélnénk.

35. Gyakorta láttam tragikus és komikus színészeket zokogva távozni, miután egy megindító előadás után levették álarcukat.62 Tehát ha valaki más írásművének pusztán az előadása révén ennyire képes színlelt érzelmekre lobbanni, mit tegyünk mi, akiknek ugyanazt kell elképzelnünk, amit a vádlott érez, azért hogy éppúgy megrendüljünk, mint a védencünk?

36. De az iskolában is illik megrendülést érezni a tárgy fölött, és elhitetni magunkkal, hogy az igaz, annál is inkább, mert ott gyakrabban beszélünk peres félként, mint ügyvédként: árvát alakítunk vagy hajótöröttet, esetleg veszélyben forgó embert. Mit ér, ha felöltjük álarcukat, de érzelmeiket nem?
Nem hallgathattam erről, mert általa magam is, bármilyen jelentéktelen vagyok vagy voltam, úgy hiszem, tehetséges szónok hírébe kerültem. Gyakran oly mélyen megrendültem, hogy nem csupán sírás fogott el, hanem sápadtság és a valódit tükröző fájdalom.



Adamik Tamás fordítása