logo

XVIII Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A nevettetés eljárásai

Hogy pedig mi kelt nevetést, és hogy honnan szokták hozzá az anyagot meríteni, igen nehéz megmondani, hiszen ha az összes fajtáját elő akarnánk sorolni, nem érnénk a végére, azaz hiába fáradoznánk.

36. Azok a források ugyanis, melyekből az efféle mondásokat merítjük, nem kevésbé számosak, sőt nem is különböznek azoktól, melyekből a szállóigének hívott mondások származnak. Itt is a feltárásnak91 és a stílusnak van szerepe, a stílusnak magának az ereje pedig részint a szavakban, részint az alakzatokban rejlik.

37. A humor forrása ellenfelünk külső vagy belső tulajdonságaiból ered; ezeket tettei vagy szavai alapján lehet felvázolni, vagy pedig ezeken kívül eső körülményekből. Ide tartozik mindenféle feddés; ha komolyan történik, súlyos megrovásról van szó, ha pedig némi könnyedséggel, akkor szellemességről. Ezt vagy mutatjuk, vagy elmeséljük, vagy tréfás megjegyzésekkel hívjuk fel rá a figyelmet.

38. Ritkán fordul elő, hogy — mint C. lulius tette — szemléltetni lehessen. Ő ugyanis, miután Helvius Manciának, aki őt egyfolytában hangosan gyalázta, ezt mondta: „Most már aztán megmutatom, milyen vagy!"; erre az folyton nyaggatta kérdezősködésével, hogy ugyan milyennek is akarja őt bemutatni, mire ő ujjával egy cimber pajzsra festett gall képére mutatott, akire Mancia megdöbbentően hasonlított. Tudniillik a Forumon körös-körül bódék álltak, és a pajzs az egyikre cégérnek volt kiakasztva.

39. Szellemes dolgokat beleszőni a beszédbe valóban finom érzékre és szónokra vall; így beszél Cicero is a Cluentius érdekében tartott beszédében Caepasiusról és Fabriciusról, és M. Caelius is, amikor elmondja, hogyan versengett egymással D. Laelius és tiszttársa, amikor provinciájukba igyekeztek. De amint mindezen dolgokban követelmény, hogy az előadás választékos és finom legyen, úgy az legyen a leghumorosabb, amit a szónok fűz hozzá. Cicero is így fűszerezi Fabriciusnak ama távozását:

40. „Így hát, mikor már úgy vélte, hogy a legkörmönfontabb módon beszél, s mikor mesterségének legrejtettebb zugából húzta elő eme igen súlyos szavakat: « Legyetek tekintettel, bírák, az emberi sorsokra, legyetek tekintettel Fabricius aggkorára!», s mi közben e kifejezést: «legyetek tekintettel», beszédének ékítésére többször hangoztatta, maga is odapillantott; ám Fabricius a törvényszéki padsorok közül lehorgasztott fejjel elkullogott." És a többi, amit hozzátett (hiszen ismert ez a részlet), holott egyszerűen arról van szó, hogy Fabricius elhagyta a törvény széket.

41. Caelius is bár igen szellemesen lefestette az egészet, de kiváltképpen a végét: „Ez követte őt, de hogyan kelt át: tutajon vagy halászbárkán, senki sem tudta. A szicíliaiak azonban, a maguk pajkos és csipkelődő módján, azt mondták, hogy felült egy delfinre, és így, mint Arión, átjutott."

42. Cicero úgy gondolja továbbá, hogy az elbeszélésben a finom tréfa, vádaskodás esetén pedig az élcelődés a helyénvaló." E tekintetben Domitius Afer volt csodálatra méltóan finom, kinek beszédeibe nem kevés ilyen elbeszélést találunk beleszőve, sőt az effajta szellemes mondásait több könyvben ki is adták.

43. Az efféle gúnyolódásnak az a válfaja is létezik, amely nem az ilyen, mintegy odavetett kiszólásokon és rövidre fogott szellemességeken, hanem bizonyos hosszabb előkészítésen alapszik; Cicero a De Oratore második könyvében és más egyéb helyeken mondja, hogy L. Crassus élt ezzel Brutus ellen.

44. Mert miután Brutus Cn. Plancus bűnvádi perében két felolvasó bevonásával bizonyította, hogy L. Crassus, emennek ügyvédje, a narbói kolónia ügyében tartott beszédében épp az ellenkezőjét javasolta annak, amit a lex Servilia ügyében hangoztatott,Crassus is előszólított három felolvasót, és Brutus atyjának három dialógusát olvastatta fel velük; s mivel ezek közül az egyik a Privernumban, a másik az Albában, a harmadik pedig a Tiburban folytatott beszélgetését foglalta magában, megkérdezte Brutust, hol vannak ezek a birtokok. Ugyanis Brutus egytől egyig eladta őket, pedig akkortájt még súlyosabban esett latba az atyai birtok idegen kézre adása. Hasonló kellemes hatást szoktak elérni mesék és időnként anekdoták elmesélésével is.

45. De a szellemességben hatékonyabb és találóbb a rövidség. Megjelenési formája kettős: vagy miénk az első szó, vagy válaszolunk, azonban részben azonosan működik, mivel semmi olyan nincs, amit támadásnál lehet mondani, válaszolásul pedig nem.

46. Mégis bizonyos jellemzők csak a visszavágók sajátjai: míg amazokat újra meg újra átgondolva készen hozzuk, ezek többnyire perlekedés vagy a tanúk meghallgatása során bukkannak föl. Jóllehet számos olyan forrás van, melyekből a nevettető mondások származhatnak, ismételten le kell szögeznem, hogy közülük nem mindegyik illő a szónokhoz;

47. így különösen a kétértelmű mondások közül sem azok az obszcenitások, melyekre az Atellana-színészek szokásuk szerint vadásznak, sem azok a bemondások, melyek a leghitványabb emberek szájából hangzanak el úton-útfélen, a kétértelműséget jóformán nyílt gyalázkodásba fordítván át; de még azok az elszólások sem, melyek néha-néha Cicero száján is kiszaladtak, bár nem közszereplései alkalmával. Például mikor egy pályázó, akiről azt tartották, hogy egy szakács fia, másvalaki szavazatát kérte az ő jelenlétében, Cicero így szólt: Ego quoque tibi favebo.

48. Nem mintha teljesen ki kellene zárni a két jelentéssel bíró szavakat, de ritkán illenek a beszédhelyzethez, csak akkor, ha a tények is segítik érvényesülésüket. Ilyen Cicerónak ez a már-már bohócokra jellemző mondása, melyet a föntebb már említett Isauricus ellen mondott: „Csodálkozom, miért van az, hogy apád, ez a legállhatatosabb férfi, ilyen változékony fiút hagyott hátra."

49. De nagyszerű, bár ugyanebből fajtából való, a következő: Amikor Milo vádlója azzal bizonygatta, hogy Milo csapdát állított Clodiusnak, hogy Bovillaenál a kilencedik óra előtt pihenni tért, hogy kivárja, amíg Clodius elhagyja a villáját, és közben ismételten kérdezte, mikor ölték meg Clodiust, Cicero ezt válaszolta: „Későn". Ez az egyetlen válasz elég ahhoz, hogy a szellemességnek ezt a fajtáját ne száműzzük teljesen.

50. A szavak nemcsak többjelentésűek lehetnek, hanem ellentétes jelentésűek is; ilyen például az, amikor Nero egyik igen hitvány szolgájáról úgy nyilatkozott, hogy senki sem élvezi oly teljes körű bizalmát, mint ez: előtte semmi sincs sem lezárva, sem lepecsételve.

51. Sőt néha valóságos rébuszok jönnek létre; ilyen Cicerónak Plaetoriusszal, Fonteius vádlójával szemben elejtett megjegyzése, akinek anyjáról azt mondta, hogy amíg élt, intézményt, miután meghalt, intézőket tartott el. Azt beszélték ugyanis, hogy amíg élt, rendszeresen rossz hírű nők jártak hozzá, halála után pedig javait elárverezték.] [Bár itt az intézmény szó átvitt értelemben, a tanárok pedig kétértelműen értendők.]

52. Ugyanilyen fajta szóvicc létrejöhet metalépszisz formájában is. Így például Fabius Maximus, felhánytorgatva Augustus ajándékainak (congiarium) csekély értékét, amelyeket barátainak adogatott, elnevezte azokat heminariumnak (mivel a congiarium szó egyaránt jelent ajándékot és egy bizonyos mértékegységet), a kisebb mértékegységgel párhuzamba állítva a kis ajándékot.

53. Az ilyesmi éppoly lapos, mint a nevek elferdítése betűk hozzáadásával, elvételével vagy felcserélésével; például Acisculus, mivel egyezséget kötött, Pacisculus; egy Placidus nevű, mivel mogorva természetű volt, Acidus lett; és Tullius, mert enyves volt a keze, Tollius."

54. Azonban az effajta szójátékok sokkal jobban illenek dolgokra, mint nevekre. Afer például igen szellemesen jegyezte meg Manlius Suráról, aki szónoklás közben fel-alá mászkált, ugrált, kezeivel hadonászott, tógáját hol hagyta lehullani, hol újra felvette, hogy nem töri magát, hanem öli magát. Önmagában is humoros jellemzés, ha azt mondjuk, hogy öli magát, még akkor is, ha nem volna meg a másik igével való hasonlóság.

55. Gyakran a hehezet alkalmazásával vagy mellőzésével, illetve a szavak elválasztásával és összevonásával is létrejönnek többnyire lapos, de néha mégis elfogadható tréfás mondások. Ugyanez vonatkozik a nevekből származó szójátékokra is. Sok ilyet idézett Cicero is Verres elleni beszédeiben, de csak mint más által mondottakat. Például: „Mindent be fog magának seperni", mivel Verresnek hívták; majd: „Herculesnek — akit kirabolt — több gondja volt vele, mint az erymanthusi vadkannal; máshol pedig: „rossz pap, aki hátrahagyott egy ilyen haszontalan vadkant!" — mivelhogy Verres Sacerdost"s követte posztján.

56. Némely alkalommal pedig a szerencsés véletlen kínálja egy-egy ilyen szójáték hatásos alkalmazásának lehetőségét: Cicero Caecina érdekében című beszédében a tanúról, Sex. Clodius Phormióról ezt mondja: „Ugyanolyan fekete és ugyanolyan nyegle, mint Terentius Phormiója.

57. Azonban találóbbak és elegánsabbak azok a szóviccek, melyek a dolgok tulajdonságaiból erednek. Ezekben a hasonlóságnak van igen nagy szerepe, főleg akkor, ha valami alsóbbrendű vagy jelentéktelenebb dologra utalunk általuk. Eleink is ilyesféleképpen tréfálkoztak, amikor Lentulust „Spinther"-nek, Scipiót pedig „Serapio"-nak nevezték. De e hasonlatosságot nemcsak emberekről veszik, hanem állatokról is; így kisgyermek koromban Iunius Bassust, ezt a vitriolosan gunyoros férfiút fehér szamárnak nevezték.

58. Sarmentus . A hasonlóságot tárgyakról is származtathatjuk, ahogy például P. Blaesius egy Iulius nevű fekete, szikár és görnyedt embert elnevezett vaskapocsnak. Manapság ez a legelterjedtebb válfaja a nevettetésnek.

59. Ezt a hasonlóságot néha nyíltan alkalmazzuk, néha pedig hasonlatban utalunk rá. Ez utóbbi körbe tartozik Augustusnak az a mondása, melyet egy katonához intézett, aki félve nyújtotta át neki kérvényét: „Ne úgy, mintha egy elefántnak adnál egy ast!"

60. A humoros mondások ezen fajtái közül néhány az analógián alapszik. Ebből a forrásból merítette Vatinius azt a visszavágását, melyet vádlottként — Calvus volt a vádlója — mondott, amikor homlokát fehér kendővel törölte meg, és a vádló még ezt is fel akarta használni ellene: „Lehet bár, hogy vádlott vagyok, de azért továbbra is fehér kenyeret eszem."

61. Még finomabb az olyan jelentésátvitel, melynek során az egyik dolog jellemzőit egy másik, hasonló dologra visszük át. Ezt nyugodtan nevezhetnénk fikciónak. Chrysippus például, mivel Caesar diadalmenetén a városoknak elefántcsontból, néhány nappal később Fabius Maximusén pedig csak fából faragott makettjeit hordozták körbe, így szólt: „Ezek Caesar városainak csak tokjai". Vagy Pedo a haljelvényes gladiátorról, aki utolérte a hálóst, de nem sújtott le rá: „Élve akarja elkapni."

62. A hasonlóság néha kétértelműséggel párosul; Gabbától van egy ilyen, aki annak, aki csak ímmel-ámmal kapott a labda után, ezt mondta: „Úgy igyekszel, mintha Caesar jelöltje lennél." A kétértelműség az „úgy igyekszel" kifejezésben rejlik, a hasonlóság a magabiztosságban. De erről legyen elég ennyi!

63. Továbbmenve, igen gyakori a nevettetés egyik formájának egy másikkal való keverése, és ez a keverék annál sikerültebb, minél több fajtából áll. Ugyanez az irányelv vonatkozik a különbözőségekre is. Ebből a fajtából való a római lovag esete, akihez, mivel a színházban előadás közben iszogatott, Augustus elküldte szolgáját ezzel az üzenettel: „Ha én enni akarok, hazamegyek". Erre amaz így válaszolt: „Persze, mert te nem aggódsz, hogy elveszíted az ülőhelyedet."

64. Az ellentéten több vicces mondás alapul. Mert nem ugyanabban az értelemben felelte Augustus praefectusának — akit szégyenszemre elbocsátott, és aki ezek után folyton zaklatta könyörgéseivel és azt hajtogatta: „Mit fogok majd apámnak mondani?" —, hogy „Mondd azt, hogy nem voltál velem megelégedve!", mint ahogy Gabba mondta egy illetőnek, aki esőköpenyét akarta kölcsönkérni, hogy „nem adhatom kölcsön, mert itthon maradok"; tudniillik padlásszobájába beesett az eső. Egy harmadik példa erre — bár szerzőjét az iránta való feltétlen tisztelet nem engedi megneveznem —: „Kéjvágyóbb vagy, mint akármelyik eunuch"; e mondás kétségkívül váratlanul ér bennünket, de ellentéten alapul. És a következő példa is ugyanebből a fajtából való, ugyanakkor egyik megelőző példához sem hasonlít; M. Vestinus mondta, mikor hírt kapott egy bizonyos ember haláláról: „Végre-valahára megszűnik bűzleni!"

65. De ha a régiek minden egyes, e témába vágó mondását fel akarom sorolni, csak azt érem el, hogy megterhelem példákkal könyvemet, és azokhoz válik hasonlóvá, melyeknek a nevettetés a céljuk. Az érvelés valamennyi forrása szintén alkalmat ad tréfás megjegyzésekre. Mert Augustus is a meghatározás eszközével élt két pantomimszínész esetében — akik egymással versengve felváltva pózoltak —, amikor egyiküket elnevezte táncosnak, másikukat pedig félbeszakítónak.

66. Gabba pedig a felosztás eszközéhez nyúlt, amikor a köpenyt kérőnek e szavakat mondta: „Nem esik, nincs rá szükséged. Ha esik, magam fogom felvenni." Éppen így hasonló anyagot biztosít a nem, a faj, a sajátosságok, a különbségek, az összekapcsoltak, a körülmények, a következmények, az előzmények, az ellentmondások, az okok, az okozatok, illetve az egyenlő, nagyobb és kisebb dolgok összehasonlítása. Ez ugyanígy érvényes az összes trópusra.

67. Hát nem származik igen sok tréfa a túlzásból? Mint amit Cicero mondott egy nagyon magas emberről, mondván: „Fejét beverte a Fabius diadalívébe." Vagy amit P. Oppius mondott a Lentulusok nemzetségéről, hogy „születés által fog kiveszni", mivel a fiúk mindig alacsonyabbak voltak apáiknál.

68. Hát az irónia? Nem a humor egyik fajtája-e még a legkomolyabb változatában is? Afer alkalmazta kifinomultan, amikor Didius Gallusnak — aki igen vehemensen törte magát az egyik provincia után, majd miután megkapta, egyfolytában úgy panaszkodott, mintha ráerőltették volna — a következőket mondta: „No most már tégy valamit a haza érdekében is!" Cicero metaforával is szellemeskedett: Amikor Vatinius halálhírét jelentették neki, de a hírhozó nem volt megbízható, így szólt: „Addig is élvezem a kamatait."

69. Ugyanő M. Caeliusról, aki jobb vádló volt, mint védő, egy allegóriában azt jegyezte meg, hogy jobb keze erős, de bal keze gyenge. Emphasziszt alkalmazott A. Villius, mikor azt mondta, hogy Tucciusba dőlt a kard.

70. Tárgyunk, a nevetés felöleli az összes gondolatalakzatot — görögül szkhémata dianoiasz a nevük —, és némelyik szerző ezek alapján osztályozza a tréfás mondások egyes fajtáit. Mert itt is kérdezünk, kétkedünk, állítunk, fenyegetünk és kívánunk, ezt szánakozva, amazt pedig haragosan mondunk. Minden, amit szembeötlően tettetünk, humoros.

71. Az ostobaságra lecsapni felettébb könnyű, mivel az önmagában is nevetséges; az teszi szellemessé a dolgot, ha mi magunk is hozzáteszünk valamit. Ostobaság volt Titius Maximustól, hogy megkérdezte a színházból távozó Campatiustól, hogy nézte-e a darabot. Campatius ezt a kérdést még ostobább színben tüntette fel válaszával: „Nem, a szenátorok ülőhelyén labdáztam.""

72. Mivel a cáfolás abban áll, hogy vagy kereken tagadunk egy állítást, vagy bizonyítjuk képtelenségét, vagy mentegetőzünk, vagy jelentéktelenebbnek állítjuk be, nevetést váltott ki Manius Curius tagadása. Amikor ugyanis vádlója egy festett vászon minden szegletén vagy meztelenül megkötözve ábrázolta, vagy úgy, amint a barátai éppen megváltják őt a játékadósságból, így védekezett: „Ezek szerint tehát sohasem nyertem".

73. Néha teljesen nyíltan bizonyítjuk ellenfelünk állításának képtelenségét, ahogy Cicero tette Vibius Curiusszal, aki életkorából szemérmetlenül sokat letagadott: „Tehát akkor, amikor együtt deklamáltunk, még a világon sem voltál." Máskor pedig színlelt egyetértéssel tesszük ezt, ahogy ugyanő; amikor Fabia, Dolabella felesége azt állította magáról, hogy harmincéves, így reagált: „Ennek igaznak kell lennie, mert húsz éve hallom tőle ugyanezt."

74. Olykor igen hatásos, ha ahelyett, amit tagadunk, még bántóbbat állítunk. Így járt el Iunius Bassus, amikor Do-mitia, Passienus felesége, szemére hányta, hogy fösvénységét megróva azt terjeszti róla, hogy el szokta adni ócska lábbelijeit. Mire Bassus: „Herculesre, ezt sohasem mondtam! Én azt mondtam, hogy te venni szoktál ilyeneket." A mentegetőzést imitálta az a római lovag, akinek Augustus a szemére hányta, hogy elherdálta atyai örökségét: „Azt hittem, az enyém."

75. Az jelentéktelenné tételnek két lehetséges útja van: vagy a túlságos kérkedést nyirbáljuk meg; például C. Caesar így forrázta le Pomponiust, aki a Sulpicius-felkelésben arcán kapott sebét mutogatta, és folyton azzal hencegett, hogy Caesarért harcolva szerezte azt: „Ugye — hangzottak Caesar szavai —, ezentúl soha többé nem nézel hátra menekülés közben?", vagy az ellenünk felhozott vádakat kisebbítjük, ahogy Cicero tette azokkal, akik felrótták neki, hogy hatvanéves létére Publiliát, a fiatal szüzet vette feleségül, mondván: „Holnapra már asszony lesz."

76. Az effajta visszavágást némelyek következtetésnek nevezik; hasonló ehhez az, amit Cicero Curióról mondott, mivel az mindig fiatal kora miatt mentegetőzött beszéde elején: „napról napra könnyebb lesz bevezetése", hiszen ez természetes következménynek tűnik.

77. A kisebbítés eszköze az ok megadása is. Ezzel az eszközzel élt Cicero Vatiniusszal szemben. Ez ugyanis — mikor kínzó lábfájás gyötörte —, hogy úgy tűnjék, mintha állapota javulna, így szólt: már két mérföldet tud gyalogolni. Erre Cicero: „Persze, mert már hosszabbak a napok." Augustus pedig így válaszolt a tarracóiaknak, mikor azok jelentették neki, hogy a tiszteletére emelt oltáron egy pálmafa nőtt ki: „Látszik, milyen gyakran gyújtotok rajta áldozati tüzet."

78. Cassius Severus áthárította a vádat; ugyanis amikor a praetor a szemére vetette, hogy ügyvédei L. Varust, Caesar barátját, az epikuroszi tanok követőjét szidalmazták, ő ezt mondta: „Nem tudom, hogy kik szidalmazták, de szerintem sztoikusok voltak." A visszavágásnak sok formája van, de a legszellemesebb az, amikor hatását a szavak bizonyos hasonlósága is alátámasztja; Trachalus például Sueliusnak ezen szavaira: „Ha ez így van, akkor te száműzetésbe mégy," így vágott vissza: „Ha pedig nem így van, akkor te térsz vissza a száműzetésbe."

79. Válaszával Cassius Severus gúnyt űzött abból, aki felhánytorgatta előtte, hogy Proculeius kitiltotta őt a házából: „Elmegyek-e én valaha is őhozzá?" De humoros megjegyzésre humoros megjegyzéssel lehet visszavágni, amint például az isteni Augustus tette, amikor a gallok egy száz font súlyú aranyláncot ajándékoztak neki, Dolabella pedig tréfából, de azért kíváncsian várva, hogyan sül el tréfája, e szókkal szólt hozzá: „Imperator, ajándékozz meg ezzel a lánccal!"; „Inkább olyan koszorúval akarlak övezni, amely a polgártársak megmentéséért jár" — hangzott a válasz.

80. Lódításra pedig lódítással: Gabba annak, aki azt állította, hogy Szicíliában egy fél dénáron vett egy öt láb hosszú murénát, imígy vágott vissza: „Nincs ebben semmi meglepő, hiszen arrafelé akkorák vannak, hogy a halászok kötél helyett ezzel övezik derekukat."

81. A tagadás ellentéte az egyetértés mímelése, de ez is sok alkalmat hordoz magában a finom szellemességre. Amikor Claudius Caesar egyik szabadosa ellen tartotta perbeszédet Afer, az ellenfél táborából valaki, akinek sorsa megegyezett a vádlottéval, ezt kiáltotta oda neki: „Különben is, te mindig Caesar szabadosai ellen beszélsz!" „Így igaz, és nemis érek el, Herkulesre, soha sem-mit!" Ennek a változatnak rokona az, amikor nem tagadjuk a másik fél felvetését, egyrészt azért, mert nyilvánvalóan butaság, másrészt azért, mert remek alapot szolgáltat a visszavágásra; így Catulus, Philippusnak arra a kérdésére, hogy: „Mit ugatsz?!", így válaszolt: „Tolvajt látok."

82. Önmaguk rovására tréfálkozni leginkább csak a bohócok szoktak, a szónoknál ez a legkevésbé sem elfogadható — egyébként ugyanannyi válfaja van, mint másokkal szemben —, ezért ezt a kérdéskört, legyen bármily gyakori, átugrom.

83. Szabad emberhez pedig a hatalmaskodó vagy goromba beszéd még akkor sem méltó, ha nevetést kelt vele. Emlékszem, hogy valaki egy nála alacsonyabb rangú ellenfeléhez, aki bátran ellentmondott neki, így szólt: „Pofon váglak, aztán majd írhatok egy beadványt arról, hogy milyen keményfejű vagy." Itt ugyanis kétséges, hogy a hallgatóságnak nevetnie avagy méltatlankodnia kell-e.

84. Hátravan még az a fajta tréfa, amelyik a rászedésen vagy a másképp értelmezésen alapul; ezek az egész témában talán a legszellemesebbek. A váratlan meglepetést a támadó fél is szokta alkalmazni, mint abban a példában is, amelyet Cicero idéz: „Szenved-e hiányt ez a fickó bármiben is, a vagyonon és az erényen kívül?", illetve Afer: „a törvényszéki tárgyalásokra nagyszerűen kiöltözött férfiú". Ugyanúgy visszavágásban is előfordul; mint például amikor Cicero, Vatinius költött halálhírét hallván, megkérdezte annak egyik éppen szembejövő szabadosától: „Minden rendben?" „Rendben" — válaszolt amaz. Mire ő: „Akkor valóban meghalt."

85. A legtöbb szellemességet azonban a színlelés és az eltitkolás hordozza magában; ezek nagyon közel esnek egymáshoz, és szinte meg is egyeznek, azonban a színlelés arra jellemző, aki saját véleményeként kohol valamit, az eltitkolás pedig arra, aki úgy tesz, mintha nem értené a mások által mondottakat. Afer tehát színlelt, amikor egyik ügyében, amikor ellenfelei folyton hangoztatták, hogy Celsina (egy nagy hatalmú asszony) döntött az ügyben, megkérdezte: „Ki ez a férfi?" Úgy tett ugyanis, mintha Celsinát férfinak tartaná.

86. Cicero pedig az eltitkolás eszközéhez folyamodott, amikor a tanú, egy bizonyos Sextus Annalis, megsértette a vádlottat, a vádló pedig kitartóan, újra meg újra Cicerónak szegezte a kérdést: „M. Tullius, tudsz-e valamit mondani Sextus Annalisról?" Mire ő elkezdte idézni Ennius Annalesének hatodik könyvéből:

quis potis ingentis causas evolvere belli?

87. Erre minden kétséget kizáróan a kétértelműség ad alkalmat a leggyakrabban, mint például Cascelliusnak is; ő egy jogi tanácsért hozzá fordulónak, aki így szólt hozzá: „Meg akarom osztani a hajót", így válaszolt: „Azzal tönkreteszed." De másképpen is lehet a félreértést mímelni, méghozzá úgy, hogy a dolgok súlyosabb oldaláról a könnyedebbre tereljük a szót, mint az
egyszeri ember, aki mikor megkérdezték tőle, hogy mi a véleménye arról, akit házasságtörés közben rajtakaptak, ezt válaszolta: „Lassú volt."

88. Ezzel rokon az, amit célzásképpen mondunk, például amit Cicerónál találunk: egy embernek, aki panaszkodott, hogy a felesége felakasztotta magát a fügefára, ezt mondták: „Kérlek, adj nekem egy oltógallyat arról a fáról!" Ugyanis nyilvánvalóan megértik azt, amit nem mondunk ki.

89. És valóban, minden tréfás mondás lényege abban rejlik, hogy a valóságos és helyénvaló jelentésükhöz képest más értelemben mondjunk dolgokat. Ez pedig teljes egészében úgy történik, hogy vagy a saját véleményünket, vagy másokét ferdítjük el, vagy pedig lehetetlen dolgokat állítunk.

90. Más véleményét ferdítette el Iuba, aki ezt válaszolta annak, aki panaszkodott nála, hogy sáros lova telefröcskölte: „Mi az, hát kentaurnak hiszel engem?" C. Cassius pedig a sajátját, mikor a kard nélkül a csatába igyekvő katonához így szólt: „Bajtárs, aztán jól forgasd az öklödet!" Ugyanígy Gabba is, mikor ezt mondta a halakról, melyeknek az előző napon az egyik felét már elfogyasztották, majd megfordítva újra feltálalták: „Igyekezzünk, mert mások alulról eszik!" A harmadik lehetőséget — ahogy azt már említettem —, Cicero alkalmazta Curiusszal szemben; mivel teljességgel lehetetlen volt, hogy akkor deklamáljon, amikor még a világra sem jött.

91. Ez a fajta ferdítés az iróniából is táplálkozik; ezzel élt C. Caesar. Ugyanis, mikor a tanú azt állította, hogy a vádlott combját célozta meg kardjával, és bár egyszerű lett volna visszakérdezni, hogy miért éppen ezt a testrészét akarta volna amaz megsebezni, Caesar csak ennyit szólt: „De hát mi mást tehetett volna, hogyha egyszer sisakot és mellvértet viseltél?"

92. A képmutató ellen a lehető legjobb a képmutatás; ahogyan Domitius Afer tette. Végrendeletét már korábban megírta, egyik újabb barátja azonban azt remélvén, hogy ha megváltoztatja azt, neki is csurran-cseppen valami, kitalált mesével hozakodott elő. Tanácsát kérte, hogy vajon egy öreg primipilarist, aki már végrendelkezett, rávegyen-e arra, hogy végakaratát újra rendbe szedje. Afer válasza: „Ne tedd ezt, megsérted vele."

93. A legkedvesebb azonban mindezek közül a szelíd, hogy úgy mondjam, könnyen emészthető tréfa. Például ugyanez az Afer egy hálátlan ügyfeléhez, aki a Fórumon nem akart a szeme elé kerülni, odaküldte névkiáltó rabszolgáját ezzel az üzenettel: „Hálás vagy ugye, hogy nem láttalak?" Számtartójának pedig, aki hátralékával nem tudott elszámolni, majd pedig így mentegette magát: „nem éltem fel, kenyéren és vízen élek", a következőképpen válaszolt: „Veréb, add meg, amivel tartozol!" Az ilyeneket hüpotoéthosz-nak hívják.

94. Kedves tréfa az is, amely kevésbé szemrehányó, mint amennyire az lehetne; így például ismét Afer, egy hivatalra pályázónak e szavaira: „Mindig is házad nagy tisztelője voltam," bár nyíltan meg is cáfolhatta volna, ennyit válaszolt: „Elhiszem, mintha igaz lenne."
Néha az is nevettető, ha saját magunkról beszélünk; továbbá, azzal is nevetést érünk el, ha valakinek azt vetjük nyíltan a szemére, ami nem lenne szellemes, ha távollétében mondanánk.

95. Így Augustus, mikor egy katona szemtelenül kért tőle valamit, ugyanakkor Marcianus is feléje tartott, akiről azt gyanította, hogy szintén valami jogtalan kéréssel fog előállni, ennyit mondott: „Bajtárs, pontosan ugyanannyira fogom a te kérésedet teljesíteni, mint azt, amivel Marcianus fog előrukkolni."

96. Fokozzák a szellemességet a megfelelően idézett verssorok; akár egész sorok (ez annyira könnyű, hogy Ovidius egy egész könyvet állított össze a fűzfapoéták ellen Macer Tetrastichájából). Még kellemesebb, ha némi kétértelműség fűszerezi; ilyet idézett Cicero Lartiusszal, e furfangos és ravasz férfiúval szemben, mikor az valamilyen peres ügybe keveredett:

nisi si qua Ulixes lintre evasit Lartius.

97. Vagy egy-két szót megváltoztathatunk az idézetben, ahogy az ellen tették, akit korábban a legostobábbnak tartottak, mégis miután örökséghez jutott, elsőként kérdezték a véleményét: „Az örökség az, mit bölcsességnek mondanak." Itt az „örökség" szó az eredetiben szereplő „könnyedség" helyett áll. Vagy pedig közismert verssorokhoz hasonló gúnyversikéket találunk ki; ezt paródiának nevezik.

98. A megfelelően alkalmazott közmondások is hatásosak, például az a gazember, aki elesett, és könyörögött, hogy segítsék fel, ezt a választ kapta: „Emeljen fel az, ki nem ismer!" Ha a szellemességet a valóságból merítjük, az a tájékozottság jele. Ezt tette Cicero is, amikor Verres perében az egyik tanút hallgatta ki, s Hortensius így szólt hozzá: „Nem értem ezt a rébuszt" — „Pedig illenék" —jött a válasz — „hiszen van otthon egy Szphinxed." Hortensius ugyanis Verrestől egy értékes, bronzból készült Szphinxet kapott ajándékba.

99. A képtelenségek az ostobaság színlelésén alapulnak. Ha nem színlelésből származnak, ostobaságnak tűnnek. Például az, aki igen alacsony kandelábert vett, a csodálkozók kérdésére ezt válaszolta: „Ebédnél használom." De a képtelen kijelentések is találóak tudnak lenni, még ha indokolatlannak tűnnek is; például Dolabella rabszolgája, mikor megkérdezték tőle, hogy gazdája kitűzte-e már az árverés időpontját, így válaszolt: „Házát már eladta."

100. Akit zavarba hoznak, az néha tréfával kerül ki szorult helyzetéből; például amikor a tanú épp azt ecsetelte, hogy a vádlott megsebezte, valaki megkérdezte, hogy van-e sebhelye. Erre a tanú megmutatta a combján levő óriási heget. Mire amaz: „Az oldaladon kellett volna." Előfordul, hogy a megszégyenítés jól sül el; így válaszolt Hispo a vádlónak, aki súlyos vétkeket vágott a fejéhez: „Saját magad alapján méricskélsz engem?" Egy örökösödési perben pedig Fulvius Propinquustól, az elhalálozott rokonától, az egyik örökös megkérdezte, hogy azon a végrendeleten, amelyet Fulvius felmutatott, saját kezű-e az írás. Mire ő: „Igen, uram, méghozzá valódi."

101. Részint átvettem, részint magam tártam föl azokat a gyakran előforduló formákat, melyekből a humor származik. De újra ki kell jelentenem: mind a tréfálkozásnak, mind a komoly beszédnek végtelen számú válfaja van, mert függ a személytől, a helytől, az időtől és általában a véletlentől, mely igen változatos.

102. Érintettem tehát mindezeket a dolgokat, nehogy úgy tűnjék, hogy mellőztem őket. Amit pedig a tréfálkozás gyakorlatáról és módjáról mondtam, megkockáztatnám, hogy feltétlenül szükséges. Domitius Marsus, aki az urbanitasról igen behatóan értekezett, közéjük sorol még bizonyos nem nevetséges, de valamiféle sajátos kedvességű, szellemes, választékos, akár még a legkomolyabb témákat feszegető beszédhez illő fordulatokat is. Ezek szellemesek ugyan, de nem keltenek nevetést.

103. Ő nem is a nevetésnek szentelte művét, hanem az urbanitasnak, ennek a városunkra annyira jellemző finom szellemességnek, melyet csak későn kezdtek ebben az értelemben érteni, miután az urbs megnevezésen, még akkor is, ha a tulajdonnevet nem tették hozzá, általánosan Romát értették.

104. Ő így definiálja: „Az urbanitas rövid mondásokban tetten érhető bizonyos fajta erény, amely alkalmas arra, hogy az embereket szórakoztassa, és valamely érzelemmel megindítsa, és amely messzemenően alkalmas a védekezésre és a támadásra, ahogyan bármely körülmény vagy a személy igényli." Azonban ha ebből a definícióból levonjuk a rövidségre vonatkozó kritériumot, felöleli a szónoklat összes erényét. Ugyanis ha helyzetek és személyek függvénye, akkor a tökéletes ékesszólás jellemzője az, hogy tisztában van vele, mikor mit kell mondania.
Azt pedig nem értem, miért akarja, hogy rövid is legyen, hiszen ugyanő ugyanebben a könyvében azt is mondja, hogy sokakban megvolt a szellemes elbeszélés tehetsége. Nem sokkal ezután pedig így definiál, mint mondja, Cato véleményét követve: „ Urbanus az az ember, akinek sok jó mondása és válasza van, és aki beszélgetéseiben, társaságban, lakomákon, illetve a népgyűléseken, egyszóval mindenütt humorosan és a szöget fején találva szól. Amelyik szónok képes erre, nevetést kelt."

106. Ha ezeket a meghatározásokat elfogadjuk, mindazt, amit jól mondanak, urbanusnak is kell tartani. Továbbá, aki ezt javasolta, annak számára egészen természetes volt az a felosztás, mely szerint a szellemes mondások közül némelyik komoly, némelyik tréfás, némelyik pedig köztes, hiszen ugyanezek minden helyénvaló mondás jellemzői. Mindazonáltal én úgy látom, hogy vannak bizonyos tréfás kijelentések, melyeket nem lehet kifejezetten az urbanus fogalma alá utalni.

107. Az én ítéletem szerint ugyanis az az urbanitas, amiben nincs semmi disszonancia, semmi faragatlanság, semmi rendezetlenség, semmi idegenszerűség sem a gondolat, sem a szavak, sem a gesztusok tekintetében, úgyhogy nem is annyira az egyes megnyilatkozásokban, mint inkább a beszéd egész hangnemében rejlik a lényege; ilyen a görögöknél az attikiszmosz, amely biztosítja az athéniak olyannyira sajátos finom ízlését.

108. Mégis hogy ne mellőzzem Marsusnak, ennek az igen művelt férfinak a véleményét, a komoly mondásokat három kategóriába sorolja: megtisztelő, sértő és semleges. A megtisztelőre Cicerónak Ligarius védelmében tartott beszédéből Caesarhoz intézett szavait hozza fel példaként: „Te, aki semmit sem szoktál elfelejteni, csak a méltánytalanságokat."

109. A sértést Cicero azon szavaival szemlélteti, melyeket Atticusnak írt Caesarról és Pompeiusról: „Van kitől menekülnöm, de nincs kit követnem." A semleges mondást pedig, amelyet közmondásszerűnek nevez — és valóban az is — szintén Cicerónak szavaival példázza: „A bátor férfinak nem lehet súlyos a halál, sem korai a consuli rangúnak, sem szerencsétlen a bölcsnek." Mindhárom nagyszerű mondás, de hogy tulajdonképpen mivel érdemlik ki az urbanitas elnevezést, nem látom.

110. Mert ha nem az egész szónoklat hangneme — ahogy én vélem — érdemli ki ezt az elnevezést, hanem egyes mondásoknak is meg kell adni, akkor inkább nevezném urbanusnak azokat, melyek egy tőröl fakadnak, ahonnan a tréfák származnak, de maguk nem tréfák. Asinius Pollióról például, aki a tréfát és a komolyságot egyaránt értette, azt mondták, hogy „minden óra embere."

111. Az ügyvédről pedig, aki könnyen rögtönzött, így beszéltek: „készpénzben tartja tehetségét." Ide tartozik Pompeiusnak egy Marsus által is említett mondása, melyet Ciceróhoz intézett, aki nem bízott a pártokban: „Menj át Caesarhoz, tőlem fogsz félni." Ugyanis, ha kisebb horderejű dologban, vagy más lelkiállapotban, vagy nem magától Pompeiustól hangzott volna el ez a mondás, akkor akár tréfaszámba is vehetnénk.

112. Mint ahogy azt is, amit Cicero Caerelliának írt, megindokolván, miért viseli oly türelmesen Caesar uralmát: „Azt vagy Cato bátorságával kell elviselni, vagy Cicero gyomrával;" itt ugyanis a gyomor szónak félig-meddig tréfás jelentése van. Mindabból, ami megmozgatta fantáziámat, semmit sem hallgathattam el. Ha pedig tévedtem közben, nem vezettem félre olvasóimat, mert az ellenkező véleménynek is teret engedtem. Aki azt részesíti előnyben, szabadságában áll követni.



Adamik Tamás fordítása