logo

XVIII Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A nevetésről

1. Ezzel éppen ellentétes az az erény, amely azáltal, hogy megnevetteti a bírót, megszünteti benne a nyomasztó érzéseket, gyakran oldja a tárgyra irányuló feszült figyelmét, olykor felfrissíti, kizökkenti az unalomból és a fásultságból. Hogy mily nagy nehézség rejlik ebben, azt legjobban a két legnagyobb szónok — egyikük a görög, másikuk a latin ékesszólás kiválósága — példája tanítja: a legtöbben úgy gondolják ugyanis, hogy Démoszthenészből hiányzott az erre való képesség, Ciceróból pedig a mérték. És nem állíthatjuk, hogy Démoszthenész ne akart volna élni vele: néhány mondása — melyek bizony nem ütik meg többi szónoki erénye színvonalát — egyértelműen mutatja, hogy igenis tetszett neki a könnyed szellemeskedés, csak éppen nem jutott neki osztályrészül."

3. A mi szónokunk pedig úgy él a köztudatban, mint aki nemcsak a pereken kívül, hanem szónoklataiban is túlzottan igyekszik nevetést kelteni. Én azonban, akár helyesen ítélem meg ezt a kérdést, akár eme kiváló szónok iránti határtalan rajongásom miatt elfogultan, úgy látom, hogy csodálatra méltó szellemesség lakozott benne.

4. Mert hétköznapi beszélgetései során is sokat élcelődött, a vitákban és a tanúk meghallgatása közben pedig bárki másnál többet; a Verres ellen felhozott erőltetett szellemességeit másoknak tulajdonította, és annak bizonyítékául használta, hogy minél közönségesebb dolgok hangzanak el, annál hihetőbb, hogy az elhangzottakat nem a szónok koholta, hanem lépten-nyomon közszájon forogtak.

5. Bárcsak szabadosa, Tiro, vagy más — bárki is volt —, aki e témában három könyvet kiadott, ne tobzódott volna annyira a nagyszámú mondásban, és józanabb ítélőképességet mutatott volna azok kiválogatásában, mint amekkora buzgóságot összegyűjtésükben tanúsított:` akkor kevésbé lenne kitéve a gáncsoskodók támadásainak, akik még most is — akárcsak az ő teljes zseniális működése során — sokkal könnyebben találnak olyat, amit kihagyhatnak, mint olyat, amit hozzátehetnek.

6. A legnagyobb nehézséget pedig mindenekelőtt az okozza e témában, hogy a nevetést kiváltó mondás általában nem igaz [ez a fajta mindig alantas]; hogy gyakran szántszándékkal el van ferdítve, továbbá hogy sohasem tiszteletreméltó. Ezenfelül az emberek véleménye is megoszlik erről a kérdésről, mert nem észérvek, hanem valamiféle megmagyarázhatatlan indulat alapján mondanak ítéletet.

7. És úgy vélem, senki sem tisztázta megfelelően — bár sokan próbálkoztak vele —, hogy honnan ered a nevetés, melyet nemcsak tettek és szavak, hanem néha még bizonyos mozdulatok is kirobbanthatnak. Azonkívül nem is csak egy ok szokott nevetést kiváltani, hiszen nemcsak a szellemes humorú mondásokon, illetve tetteken nevetnek, hanem azokon is, melyek ostobaságot, haragot és gyávaságot tükröznek. Azért is bizonytalan ennek a kérdésnek a magyarázata, mert a nevetéstől nem áll messze a kinevetés.

8. Ugyanis, ahogyan Cicero mondja: „valami rút és ocsmány dologban rejlik az alapja", s ha ezekre másokban mutatunk rá, azt szellemességnek hívják, ha viszont visszahullanak magára a beszélőre, azt ostobaságnak. Bár a nevetés csekélységnek tűnik, és noha bohócok, komédiások és ostobák is okozhatják, mégis valami hihetetlenül óriási ereje van, melynek nem igen lehet ellenállni.

9. Gyakran akaratunk ellenére is kitör belőlünk, és nemcsak arra kényszerít, hogy arcunkkal és hangunkkal tegyünk vallomást, hanem ereje egész testünket megrázza. Gyakran pedig — ahogy már említettem — a legkomolyabb indulatok vitorlájából fogja ki a szelet, mint ahogy a gyűlöletet és a haragot is igen sűrűn megfékezi.

10.Bizonyíték erre a tarentumi ifjak esete, akik lakomázás közben sok illetlen kritikát hordtak össze Pürrhosz királyról; mikor aztán számon kérték rajtuk ennek okát, és sem tagadni, sem védelmezni nem tudták a dolgot, a nevetés, azaz egy ügyesen elhelyezett tréfa révén menekültek meg. Ugyanis, „ha nem ürült volna ki butykosunk — szólt egyikük — még bizony meg is gyilkoltunk volna!"; erre a szellemességre a bűnük keltette harag teljes egészében szertefoszlott.

11. Amint nem merném kijelenteni, hogy ez a dolog, bármilyen legyen is, teljességgel nélkülözi a művészi rendszerességet — minthogy némi szabályosság van benne, és találhatók mind görög, mind latin szerzőktől származó, ide vonatkozó előírások—, úgy határozottan állítom, hogy legfőképp a természetben és az alkalomban gyökerezik.

12. A természet nemcsak abban a tekintetben érvényesül, hogy valakinek élesebb vagy találékonyabb az észjárása — ugyanis ez a képesség tanulással fejleszthető —, hanem úgy is, hogy némelyek megjelenésében és arckifejezésében olyan sajátos, megnyerő kellem van, hogy ugyanazon dolgok kevésbé tűnnek szellemesnek, ha más valaki mondja őket.

13. Az alkalom pedig, melynek oly nagy ereje van, hogy segítségével nemcsak az iskolázatlanok, hanem a szellemtelen emberek is szellemes megjegyzéseket tesznek, egyrészt a körülményekben rejlik, másrészt pedig abban, hogy valaki minket megelőzően mondott valamit, ugyanis sokkal egyszerűbb szellemeskedni akkor, ha mi reagálunk más szavaira, mint amikor mi provokáljuk ki a választ.

14. Fokozza a nehézséget, hogy ezt nem lehet példákon gyakorolni, és nincsenek tanítói sem. Így aztán lakomákon és köznapi beszélgetések során sok az élcelődő, mert ezt a mindennapi gyakorlat fejleszti. A szónoki szellemesség viszont ritka, és nem sajátos ügyesség a forrása, hanem a megszokás.

15. Pedig semmi akadálya annak, hogy erre a célra alkalmas anyagot állítsunk össze, hogy aztán segítségükkel tréfás mondásokkal fűszerezett törvényszéki próbabeszédeket készítsünk, vagy hogy egy-egy témát kitűzzünk az ifjaknak, hogy szert tegyenek efféle gyakorlatra.

16. Sőt ha mindazokat a dolgokat (tréfás heccelődésnek hívják őket, és azok is), melyeket bizonyos ünnepnapokon féktelen szabadossággal szoktunk elmondani, tudományos elvek alkalmazásával egy kicsit is rendszerbe foglalnánk, vagy egy kis komolyság is vegyülne hozzájuk, igen nagy hasznunkra volnának. Ezekben most az ifjak, illetve az egymást heccelők gyakorolják magukat.

17. Ugyanezzel kapcsolatban általában többféle elnevezéssel élünk, és ha szétválasztjuk őket, mindegyik megmutatja a maga sajátos jelentését. Így egyrészt urbanitasnak hívják; ez az elnevezés, úgy gondolom, azt a beszédmódot jelenti, amely Róma városának egészen sajátos, a szóhasználatban és a hanghordozásban megnyilvánuló ízlését helyezi előtérbe, illetve azt a hallgatag műveltséget, amely a tanult emberek beszélgetéseiből árad, s amelynek ellentéte végeredményben a vidékiesség.

18. Nyilvánvaló, hogy a venustum az, amit kellemesen és szeretetreméltóan juttatnak kifejezésre. Az általános szokás szerint a salsumot csak a nevetséges jelölésére fogadjuk el; önmagában nem okvetetlenül ezt jelenti, bár természetes, hogy ami szellemesség, egyszersmind nevetséges is legyen. Hiszen Cicero is azt mondja, hogy az attikai szónokokra jellemző mindaz, ami szellemes, s ezt nem azért mondja, mert ők mindenekelőtt nevetésre termettek. Catullus is, amikor azt mondja: „e testben egy szemernyi só sincs," nem azt mondja, hogy semmi nevetséges nincs benne.

19. Tehát salsum mindaz, ami a sótlanság ellentéte, a beszédnek mintegy természetes fűszere, melyet — ahogyan szájpadlásunkkal a sót — akkor is érzünk, ha nem gondolunk rá, és amely felpezsdíti és megmenti a szónoklatot az unalomtól. Hiszen ahogyan a só is, hogyha egy picivel bőkezűbben, de mértékkel hintjük az ételbe, valami sajátosan finom ízt kölcsönöz neki; úgy ezek is hozzáadnak a beszédhez valami olyasmit, ami epedő figyelemre késztet minket.

20. Úgy vélem, a facetum jelentése sem csak a nevetségest foglalja magában; máskülönben Horatius nem mondaná, hogy Vergiliust a természet ruházta fel azzal a képességgel, hogy verseiben facetus legyen. Ezt én inkább a külcsín és a kifinomult választékosság elnevezésének gondolom. Ezért is idézi Cicero egyik levelében Brutus e szavait: „lábai valóban szépek, és lágyabban vonulnak a gyönyörűségen keresztül." Ez pedig egybevág a horatiusi idézettel: „lágyan és választékosan Vergiliusra."

21. locusnak tartunk minden olyan dolgot, ami a komolyságnak az ellentéte: mert néha tréfából színlelünk, ijesztünk meg valakit, vagy ígérünk meg valamit. A dicacitas kétségkívül a beszél igéből származik; a beszéd ugyan az élcelődés mindegyik változatának közös szereplője, mégis a dicacitas sajátosan azt a beszédet jelenti, mellyel másokat csipkedve keltünk nevetést. Ezért mondják, hogy Démoszthenész szellemes volt, de nem csipkelődő.

22. A témánknak, melyet most tárgyalunk, legfőbb jellemzője a nevetséges, ezért van az, hogy az erről szóló fejtegetést a görögök perigeloiu címmel illetik. Elsődleges felosztása ugyanaz, mint az egész beszédé, azaz lényege a dolgokban és a szavakban rejlik.

23. Alkalmazása pedig leginkább háromféle: mert vagy másokból, vagy magunkból, vagy pedig semleges körülményekből merítjük a nevettető dolgokat. A más által mondottakat gáncsoljuk, megcáfoljuk, jelentéktelennek állítjuk be, eltorzítjuk, vagy gúny tárgyává tesszük. Saját szavainkat nevetségesként tüntetjük fel, és — Cicero szavaival elver — olyan dolgokat mondunk, melyek az abszurditás határát súrolják. Ugyanis ha azokat a dolgokat, melyek ostobaságszámba mennek, ha akaratlanul csúsznak ki szánkon, színleljük, kedves viccelődésnek fogják gondolni.

24. A harmadik fajta abban áll — ahogy ugyanő említi —, hogyha várakozásaiban rászedünk valakit, szándékosan másképp értelmezve a mondottakat, és egyéb dolgokkal, melyek egyik felet sem érintik, éppen ezért semlegesnek nevezem őket.

25. Továbbá, a tréfás dolgokat vagy tesszük, vagy mondjuk. Tettünk néha akkor is nevetést eredményez, ha közben komolysággal vegyül, ahogy M. Caelius praetor esetében. Ő, miután Isauricus consul összetörte hivatali székét, egy másikat állíttatott fel, melynek háttámlája bőrszíjakból volt kifeszítve; az a szóbeszéd járta ugyanis, hogy a consult apja egykor korbáccsal verte.
Máskor pedig úgy is érünk el nevetést, ha semmiféle tekintettel nem vagyunk a szeméremre, mint Caelius ama szelencéjének ügyében, az ilyesmi azonban sem szónokhoz, sem komoly emberhez nem illik.

26. Ugyanezt lehet elmondani a kacagtató arckifejezésekről és mozdulatokról is: ezek ugyan hálás dolgok, de sokkal nagyobb a hatásuk, ha nem szembeszökő, hogy általuk a nevetésre vadászunk. Ugyanis nincs semmi ízetlenebb annál, ha valamit mindenáron szellemesnek akarunk beállítani. Jóllehet a kedvező hatáshoz nagymértékben hozzájárul, ha a beszélő megőrzi komolyságát, és a nevetség forrásává válik pusztán az is, ha az maga nem nevet, aki a tréfás dolgokat előadja, mégis a szemek játéka, a mimika és a mozdulatok olykor nagyon is szellemesek, főleg ha mértékletességet tanúsítunk ezekben.

27. A szóban előadott tréfa viszont lehet vagy pajzán és vidám, mint amilyen Gabba mondásainak legtöbbje, esetleg gyalázkodó, mint a minap Iunius Bassus, alkalmasint maró, mint amilyen Cassius Severus, vagy pedig szelíd, mint Domitius Afer tréfás mondásai.

28. Attól függ, ki es milyen alkalommal használja ezeket. Ugyanis társaságban és a mindennapi beszélgetésekben a közönségesebb emberekhez illik a pajzán humor, a vidám pedig mindenkihez. Soha ne akarjunk szándékosan sértegetni, és álljon távol tőlünk annak szándéka, hogy inkább egy barátot, mint egy riposztot veszítsünk el.
A magam részéről pedig jobban szeretném, ha ebben a törvényszéki hadakozásban csak a szelíd humorral lenne szabad élni, azonban meg van engedve, hogy ellenfeleinkkel szemben néha gyalázkodóan vagy maróan nyilatkozzunk, mint ahogy az is meg van engedve, hogy valakit nyilvánosan bevádoljunk, és hogy jogszerűen halálos ítéletet kérjünk rá. De még itt is kegyetlenségnek szokták tartani, ha valakit balsorsa miatt becsmérlünk, akár azért, mert nem tehet róla, akár azért, mert azokat is sújthatja, akik felhánytorgatták. Így hát mindenekelőtt végig kell gondolnunk, hogy ki, milyen ügyben, ki előtt, ki ellen, és mit mondjon.

29. A szónokhoz a legkevésbé sem illik az eltorzított arckifejezés, sem a kificamított testtartás, melyek a mímusokban kacajt szoktak kiváltani. A bohócokra jellemző színpadias gúnyolódás is teljes mértékben idegen az ő személyétől. Az obszcenitásnak pedig nemcsak szavainkból kell hiányoznia, hanem még jelzésekkel sem utalhatunk rá. Ha pedig valakinek a szemére lehet vetni ilyesmit, akkor se tréfa keretein belül tegyük ezt.

30. Továbbá, amennyire kívánatosnak tartom, hogy a szónok szellemesen adjon elő, éppoly kerülendőnek, hogy szembeszökően igyekezzen ezt elérni. Ezért hát ne viccelődjön mindig, valahányszor csak módjában áll, és inkább hagyjon néha veszni egy-egy elmés ötletet, mintsem hogy aláássa saját tekintélyét.

31. Úgysem fogja szívelni senki sem a vádlót, ha egy iszonyú bűnperben tréfálkozik, sem pedig a védőt, ha egy szánalomra méltó ügyben teszi ugyanezt. Van néhány olyan bíró is, akik szigorúbbak annál, semhogy szívesen tűrnék a nevetést.

32. Néha az is elő szokott fordulni, hogy amit ellenfelünk fejéhez vágunk, az a bíróra, vagy saját ügyfelünkre is vonatkoztatható, bár olyanok is akadnak, akik még attól sem óvakodnak, ami nekik maguknak is árthat. Így tett Longus Sulpicius is, aki bár maga rettentő csúf küllemű volt, egy illetőről, akivel annak felszabadítási perében került szembe, azt találta mondani, hogy még az ábrázata se olyan, mint egy szabad emberé. Domitius Afer erre így reagált: „Meggyőződéssel állítod, Longusom, hogy akinek csúf az arca, nem lehet szabad ember?"
33. Szintén kerülendő, hogy az, amit mondunk, kötekedőnek, fennhéjázónak, a helytől és az alkalomtól idegennek tűnjék; hogy úgy tetsszen, mintha készültünk volna rá, és otthonról hoztuk volna magunkkal. Ugyanis szerencsétlenek rovására tréfálkozni, mint föntebb is említettem, embertelen; némelyek pedig oly széles körben bírnak tekintéllyel, és oly általános tisztelet övezi őket, hogy az ellenük irányuló szóbeli támadás visszafelé sülhet el. Azt pedig már elmondtam, hogy barátainkkal kapcsolatban hogyan járjunk el.

34. A következő tanács pedig nemcsak a szónokra, de minden emberre vonatkozik: azt, akit veszélyes lenne megsérteni, csak úgy csipkedjük, hogy ne származzék belőle súlyos ellenségeskedés, vagy számunkra megalázó elégtétel. Helytelen a beszéd, ha sokakra érvényes, azaz ha általa egész népeket és társadalmi rendeket támadunk, vagy sokak életkörülményeit és törekvéseit vesszük célba.

35. Mindazt, amit derék ember mond, mondja tisztessége és tisztelete megőrzésével, hiszen túlságosan drága a nevetés, ha a becsület az ára.



Adamik Tamás fordítása