1. A lezárás tárgyalása következett, melyet egyesek csúcspontnak, mások befejezésnek neveznek. Ennek két fajtája van, aszerint hogy a beszéd tárgyával vagy az érzelmekkel áll kapcsolatban. A tények ismétlése és összegezése, melyet görögül anakephalaiószisznak neveznek, egyesek pedig latinul felsorolásnak, egyfelől felfrissíti a bíró emlékezetét, és egyben az egész ügyet a szeme elé helyezi, másfelől, ha a tények egyenként kevésbé indították meg, tömegesen hatékonyabbak.

2. Itt a lehető legtömörebben kell elmondanunk, amit megismétlünk, és miként a görög elnevezésből nyilvánvaló, a fő pontokat kell felidézni. Ha ugyanis húzzuk az időt, már nem felsorolás, hanem szinte egy másik beszéd. Amiről pedig úgy véljük, hogy felsorolást igényel, kellő súlyozással kell előadni, bölcs mondásokkal kiemelni, és mindenképpen alakzatokkal változatossá tenni: egyébként is nincs idegesítőbb, mint a szó szerinti ismétlés, mintha nem bíznánk a bírák emlékezetében.

3. Megszámlálhatatlan sok változata létezik pedig, és legügyesebben Cicero él vele Verres elleni beszédében: „Ha az apád ítélkeznék, mit szólna, hogyha ez lenne a bizonyíték?" Ezután pedig hozzáfűzi a felsorolást; vagy amikor ugyanő ugyancsak Verres ellen, segítségül híva az isteneket, felsorolja a praetor által kifosztott templomokat." Módunkban áll kételkedni is, vajon mi kerülte el figyelmünket, és mit fog az ellenfél válaszolni erre és arra, vagy hogy a vádló miben reménykedhetik, miután minden érvét így megcáfoltuk.

4. Azonban az a legkellemesebb, ha úgy adódik, hogy valamely érvünket az ellenféltől vesszük, mintha ezt mondanád: „az ügynek ezt a részét figyelmen kívül hagyta", vagy „gyűlölettel akart nyomást gyakorolni ránk", vagy „méltán folyamodott esdekléshez, minthogy ezt és ezt tudta".

5. De nem is soroljuk fel az egyes lehetőségeket, nehogy úgy tűnjék, csak az létezik, amit éppen mondtam, hiszen a körülmények ugyanúgy alkalmat szolgáltatnak erre, mint az ellenfél válaszai, sőt bizonyos véletlenek is. És nem elég az, ha saját álláspontunkat összegezzük, hanem meg is kell követelnünk az ellenfelünktől, hogy némely állításunkra válaszoljon.

6. Ezt azonban csak akkor tehetjük meg, ha van lehetőség a válaszra, és olyan érveket idézünk fel, amelyek cáfolhatatlanok; mert olyasmire felhívni a figyelmet, amiben az ellenfél az erősebb, az bizony nem érvelés, hanem figyelmeztetés.

7. A legtöbb attikai és szinte minden olyan filozófus, aki a szónoklás művészetéről írt, a befejezésnek ezt az egy változatát ismeri el. Úgy hiszem, azért gondolták ezt az attikaiak, mivel Athénban kikiáltó által tiltották meg a szónoknak, hogy indulatokat keltsen. A bölcselőkön kevésbé csodálkozom, mert náluk hibának számít az érzelmi ráhatás, és nem tartják erkölcsösnek, ha a bírót így eltérítjük az igazságtól, és derék férfihoz illőnek sem, ha tisztességtelen eszközökhöz folyamodik. Mindazonáltal ők is elismerik, hogy szükség van az indulatokra, ha másképp nem lehetséges megvédeni az igazságot, a jogot, és a köz javát szolgálni.

8. Egyébiránt köztudomású, hogyha az ügy sokrétű, és többféle érveléssel védjük, akkor a beszéd más részeiben is helyesen vesszük igénybe az anakephalaiósziszt; mint ahogyan abban sem kételkedhetik senki, hogy számos olyan ügy van, amelyben nincs szükség befejezésre, tudniillik ha rövidek és egyszerűek. A befejezésnek ez a része egyaránt érinti a vádlót és a védőt.

9. Rendszerint ugyanazokat az indulatokat alkalmazzák, de másokat használ gyakrabban és inkább a vádló, és másokat a védő; hiszen előbbihez az illik, hogy feltüzelje a bírákat, míg utóbbihoz az, hogy megszelídítse őket. Azonban olykor a vádló is ejt könnyeket, szánakozván azon, akiért bosszút áll, s olykor a vádlott is hevesebben panaszkodik a vád és az összeesküvés méltatlansága miatt. Igen előnyös elkülöníteni a két fél feladatait, melyek legtöbbször, miként mondottam, a bevezetésben lévőkhöz hasonlók, de itt szabadabbak és teljesebbek.

10. Mert az elején a bírák jóindulatát visszafogottabban igyekszünk elnyerni, mert elég, ha utat nyerünk hozzá, és az egész beszéd hátravan még; a befejezésen múlik viszont az, hogy a bíró milyen lelkülettel érkezik a tanácskozásra, és azután már semmit sem mondhatunk, s nincs mire tartogatnunk.

11. Tehát mindkettejükben közös, hogy maguknak megnyerjék, az ellenféltől pedig elidegenítsék a bírót, hogy indulatokat ébresszenek és lecsendesítsenek benne. Mindkét félnek pedig igen röviden azt a jó tanácsot adhatjuk, hogy a szónok tartsa szem előtt ügyének minden erősségét, és amikor már látja, mi kelt vagy látszik kelteni gyűlöletet és kedvezést, elutasítást és szánalmat az ügyben, azt emelje ki, ami őt magát is leginkább megindítaná, ha bíró lenne. Ám biztosabb módszer egyenként végigvenni őket.

12. Azt is elmondtam már a bevezetésre vonatkozó tanácsok között, mivel szerezhet bizalmat a vádló." Mégis egyes dolgokat, amelyeket elegendő ott megmutatni, a befejezésben15 jobban ki kell emelni, tudniillik ha a pert erőszakos, gyűlöletes, ártalmas fél ellen vállaltuk, ha maguknak a bíráknak dicséretére válik a vádlott elítélése, vagy felmentése rossz vért szül.

13. Mert helyesen mondta Calvus16 Vatinius ellen," „mindannyian tudjátok, hogy vesztegetés történt, és mindenki tudja, hogy ezt tudjátok". Cicero pedig Verres elleni beszédében" azt állítja, hogy a vádlott elítélésével helyre lehet hozni a bírák rossz hírét; ez egy példa a fentebb említettek közül. A félelemnek is, ha föl kell kelteni, hogy ugyanezt elérje, itt megalapozottabb helye van, mint a bevezetésben. Egy másik könyvben már kifejtettem, hogy erről mi a véleményem.

14. Az is a befejezéshez tartozik, hogy szabadabban keltsünk utálatot, gyűlöletet, haragot: ezeknek kedvezése utálatot kelt a bíróban, fertelmességük gyűlöletet, az irántuk érzett ellenszenv pedig haragot ébreszt, ha a vádlott megátalkodott, pökhendi, önhitt, ami nem csupán tettében vagy szavában nyilvánul meg, hanem egy arckifejezésében, megjelenésében, tekintetében is. Ifjúkorunkban úgy tűnt nekünk, hogy kitűnően érvényesült ez Cossutianus Capito vádlójának kijelentésében, amit ugyan görögül mondott, de ezt jelenti: „szégyelled, hogy Caesartól félsz."

15. Mégis az érzelemkeltés lényege a vádló számára abban rejlik, hogy az, amit előterjeszt, minél szörnyűbbnek, és ha lehetséges, minél inkább szánalomra méltónak tűnhessék fel. A szörnyűséget effélékkel lehet fokozni: mi történt, ki tette, ki ellen, mily szándékkal, mikor, hol, hogyan; mindezeket vég nélkül fejtegethetjük.

16. Ha verésről teszünk panaszt, először magáról az esetről kell szólnunk, majd azt kell elmondanunk, vajon idős, fiatal, hivatalnok, derék ember-e a sértett, aki érdemeket szerzett az államot illetően, továbbá, vajon hitvány és megvetett ember verte-e meg, vagy ellenkezőleg, meglehetősen befolyásos, vagy olyan, akitől a legkevésbé volt várható, és vajon éppen ünnepnapon, vagy akkor, amikor éppen az efféle ügyekben ítélkeznek, vagy az állam válságos helyzetében.
Ugyanúgy, ha színházban, templomban, gyűlésen történt, növeli a gyűlöletet az elkövetővel szemben, és ha nem tévedésből történt, sem haragból, vagy ha történetesen haragból, de jogtalanul, mert apja iránt elfogult volt, mert nem hagyta magát, mert ellene pályázott tisztségre, és akkor, ha úgy tűnik, többet is akart, mint amennyit tett. Mégis az elkövetés módja teszi a legrettentőbbé, ha súlyos vagy sértő a bántalmazás, amiként Démoszthenész kelt gyűlöletet Meidiasz ellen, rámutatva, hogy testét hol ütötte meg, milyen arckifejezéssel sebezte meg, milyen volt megjelenése.

18. Ha gyilkosság történt, ezt kell vizsgálni: vajon fegyver, tűz vagy méreg által, egy vagy több seb miatt, váratlanul vagy előre sejthető módon kínozták meg. A vádló gyakorta él a szánalomkeltéssel is, valahányszor vagy annak az esetét panaszolja, akiért bosszút áll, vagy gyermekeinek és szüleinek magányosságát ecseteli.

19. A jövő képével is hatást gyakorol a bírákra, hogy mi vár azokra, akik erőszak és jogtalanság miatt tesznek panaszt, ha nem védik meg őket: el kell hagyniuk hazájukat, meg kell válniuk javaiktól, vagy mindent el kell tűrniük, amit csak az ellenségük tesz.

20. De gyakrabban az a vádló feladata, hogy eltántorítsa a bírót a szánalomtól, amellyel a vádlott szándékozik élni, és hogy arra ösztökélje, hogy keményen ítélkezzék. Itt van annak is a helye, hogy ellenfeled megelőzd abban, amit szerinted mondani vagy tenni fog. Hiszen egyfelől a bírákat óvatosabbakká tesszük, s így ügyelnek saját lelkiismeretükre, másrészt megfosztjuk hitelességétől a válaszolni szándékozót, minthogy az, amit a vádló mondott, már ha a vádlott fogja megismételni, nem lesz új. Így figyelmezteti Messala Servius Sulpiciust Aufidia ellen tartott beszédében, hogy ne tegyenek neki szemrehányást a tanúk és a vádlott szorult helyzete miatt? Aiszkhinész is ugyanígy előre megmondta, hogy Démoszthenész milyen védekezéssel fog élni. Olykor ki is kell okítani a bírákat, mit kell felelniük erre vagy arra a kérdésre. Ez is az ismétlés egy fajtája.

21. A vádlott legjobb ajánlója pedig méltósága, bátor igyekezete, a háborúban szerzett sebhelyei, nemessége és őseinek érdemei. Ezt, amit az imént mondtam, Cicero és Asinius versengve alkalmazták, amaz az apa, Scaurus érdekében, emez a fiú ügyében.

22. Az ok is jó ajánló, ami miatt a bíró előtt áll, ha azt a benyomást kelti, hogy tisztes cselekedete miatt szerzett ellenséget, különösen ha jószívűsége, emberiessége, irgalma sodorta bajba; mert úgy tűnik, ki-ki nagyobb joggal követeli a bírótól azt, amit ő másoknak megcselekedett. Itt is az állam érdekére, a bírák dicsőségére, az utókor emlékezetére kell hivatkoznunk.

23. Mégis a szánalomkeltő beszéd ér legtöbbet, mely nem csupán meghatja a bírót, hanem ráveszi arra, hogy megindultságát könnyeivel is elárulja. Ezt vagy annak említése révén fogja elérni, amit a vádlott elszenvedett, vagy az által, amit épp most elszenved, vagy annak segítségével, ami elítélése után vár rá: ezeket fel is nagyíthatjuk, valahányszor elmondjuk, hogy neki mely sorsból hová kell süllyednie.

24. Közülük jelentőséggel bír kora, neme, hozzátartozói, értem ezen a gyermekeit, szüleit és rokonait. Mindezeket sokféleképpen szokták alkalmazni. Olykor maga a védő is eljátssza ezt a szerepet, ahogy Cicero teszi Milo védelmében: „Ó, én szerencsétlen! Ó, te boldogtalan! Te képes voltál engem visszahívni hazámba ezek révén, Milo, én téged nem leszek képes itthon tartani ugyanezek révén?"
Különösen akkor nyílik erre lehetőség, ha mint ebben az esetben, nem illő a vádlotthoz a könyörgés; . hiszen ki tudná elnézni, hogy az életéért esedezik Milo, aki bevallotta, hogy megölt egy nemesembert, hogy megvédje magát? Tehát számára is jóindulatot nyert annak állhatatossága révén, és helyette ő hullajtott könnyeket.
Különösen ezeken a helyeken alkalmazhatók a proszópopoiiák, azaz idegen személyek költött beszédei, amelyeket illendően kell a szónoknak beleszőnie perbeszédébe; a puszta tények csak megérintenek: ám amikor őket beszéltetjük, a személyekből érzelem is árad.

26. Ugyanis a bíró nem azt érzi, hogy egy más bajain siránkozó embert hallgat, hanem fülével beissza a szerencsétlenek érzését és hangját, akiknek a néma látványa is könnyeket csal elő: s ahogyan még nyomorúságosabban hatnának, ha azokat ők maguk adnák elő, úgy bizonyos mértékben mégis megindítóbb, ha mintegy az ő szájukból hangzik el, amiként a színpadi színészek esetében is ugyanaz a hang és ugyan az az előadásmód jobban képes előidézni az érzelmeket, ha álarcot viselnek.

27. Ezért Cicero is, habár nem készteti könyörgésre Milót, hanem inkább lelki állhatatossága által ajánlja, mégis beszéltette őt, bátor férfihoz méltó panaszt adva szájába: „Hiába vállaltam fel a fáradozásokat! Meghiúsultak reményeim! Elképzeléseim semmivé váltak!" Mindazonáltal a szánalomkeltő beszéd sohase legyen hosszú. Hiszen nem ok nélkül mondják, hogy semmit sem könnyebb felszárítani, mint a könnyeket.

28. Mivel a valós fájdalmakat is enyhíti az idő, szükségszerű, hogy hamar elenyésszék az a kép, melyet szóban megalkottunk: ha elidőzünk ennél, a hallgatót kifárasztja a sírás, és megnyugszik; majd a megrendülés után, amit érzett, visszatér a józan észhez.

29. Épp ezért ne engedjük, hogy ez a hatás lanyhuljon, és hagyjunk fel az érzelemkeltéssel, mikor már a végletekig fokoztuk, s ne reménykedjünk abban, hogy más bajain bárki is sokáig szánakozik. Ezért mint másutt is, de ebben a részben különösen, emelkedetté kell válnia a beszédnek, mivel amit csak az előzőkben nem tett hozzá, azt szinte elvenni látszik, és az enyhülő érzelem könnyen kihűl.

30. Pedig nem csupán beszéddel, hanem bizonyos tettekkel is könnyeket fakasztunk, ezért szokás magukat a bajban lévő vádlottakat is piszkosan és elhanyagoltan elővezetni, sőt gyermekeiket és szüleiket is; és látjuk, hogy a vádlók véres kardot mutogatnak, és a holttestekből összegyűjtött csontokat, vérrel átitatott ruhákat, a sebekről pedig leveszik a kötést, s a megkorbácsolt testet lemeztelenítik.

31. Ezen tetteknek a hatása többnyire erős, mert mintegy a jelen helyzetre irányítják az emberek figyelmét. Így kergette őrületbe a római népet C. Caesar véres tógája, melyet a temetési menet előtt vittek. Tudták, hogy erőszakos halállal halt meg, sőt maga a test is ott feküdt a ravatalon, mégis az a vértől csöpögő ruha olyan jól megjelenítette a bűn képét, hogy úgy tűnt, Caesar nem halott, hanem éppen akkor gyilkolják meg.

32. De azért nem javaslom, amit magam is olvastam, és saját szememmel láttam egy alkalommal, hogy festményen vagy függönyön ábrázolják a tettet, melynek kegyetlensége kellett, hogy megindítsa a bírót: mily fogyatékos képességgel bír a szónok, aki úgy véli, az a néma kép ékesebben fog helyette beszélni, mint a szónoklat?

33. Am tisztában vagyok vele, hogy volt eset, amikor a gyászruha és a szennyes öltözet, továbbá a rokonok hasonló megjelenése hasznosnak bizonyult, és a könyörgés sokat nyomott a latban, hogy felmentést nyerjen a vádlott.

34. Ennélfogva hasznos az is, ha a bírákhoz könyörgünk a legdrágább kincseinkre, főként, ha a vádlottnak gyermekei, felesége, szülei vannak, és az istenekhez való fohászkodás is olybá tűnik, mintha a tiszta lelkiismeret diktálná. Végül eredményes, ha a földre borulva fekszünk, és térdeit átkulcsoljuk, kivéve, ha a vádlott személyisége, korábbi életvitele és helyzete nem fogja számunkra ezt lehetővé tenni; hiszen egyes dolgokat ugyanolyan bátran kell megvédeni, mint ahogy elkövettük. Azonban úgy kell ügyelnünk tekintélyünkre, hogy magabiztosságunk ne váljék ellenszenvessé.

35. Mindezek közül egykor a leghatásosabbnak tűnt, amikor L. Murenát Cicero a legderekabb férfiak vádjai ellenében nagyszerűen megvédte, és meggyőzte őket arról, hogy a dolgok jelenlegi állása szerint semmi sem hasznosabb, mint ha a vádlott január elsején megkezdi consuli tevékenységét. A mi időnkben a védelemnek ez a fajtája szinte teljesen kiveszőben van, minthogy minden egyetlen ember gondoskodásán és felügyeletén alapszik, azt semmiféle ítélet kimenetele nem veszélyeztetheti.

36. Eddig a vádlókról és vádlottakról beszéltem, mivel az érzelemnek leginkább a büntetőperekben van helye. De a polgári perek esetében is megtaláljuk a befejezés e két fajtáját, azt az előbbit is, amely a bizonyítékok felsorolásából áll, és ezt az utóbbit, amely könnyeket fakaszt, ha úgy tűnik, hogy a peres félnek akár a helyzete, akár a jó hírneve kockán forog. Ugyanis a jelentéktelen perek esetében efféle lármát csapni felér azzal, mintha kisgyerekekre akarnál Herkules-álarcot és kothurnuszt adni.

37. Éppenséggel arra is érdemes figyelmeztetnünk, hogy a befejezésben véleményem szerint sokat számít, hogyan alkalmazkodik a szónokhoz az, akit a bíró előszólít. Hiszen mind a tapasztalatlanság, mind a darabosság, mind a merevség, mind pedig a csúnyaság olykor hideg fogadtatásra talál, és a szónoknak igyekeznie kell, hogy ügyeljen ezekre.

38. Hiszen gyakorta láttam olyanokat, akik védőjükkel ellenkeztek, arcukon egyáltalán nem látszott a megindulás jele, és rosszkor mosolyogtak, s valamely tettükkel vagy magával az arckifejezésükkel nevetést is keltettek, különösen akkor, amikor szinte színpadias események játszódtak le.

39. Egyszer egy védőügyvéd egy kislányt, aki állítólag az ellenfél húga volt (ugyanis erről folyt a per), átvitt a szemközti padsorokba, mintha ott szándékozná hagyni a fivére karjaiba, de elhagyta a termet, minthogy mi előre figyelmeztettük. Akkor a máskülönben ékesszóló férfiú megnémult a nem várt eset következtében, és megzavarodva vitte vissza a leánykát.

40. Egy másik szónok úgy vélte, hogy nagy jelentőségű lesz, ha bemutatja védence érdekében férjének a képmását, de ezzel többször is nevetést keltett. Mert azok is, akiknek az volt a feladatuk, hogy átadják azt, nem tudván, mikor lesz a befejezés, valahányszor a szónok rájuk tekintett, nyilvánosan felmutatták, ám miután végül előhozták, rútsága lerontotta beszédének korábbi hatását is (ugyanis az idős ember viaszból készült halotti maszkja volt).

41. Köztudott az is, mi történt Glycóval, akinek Spiridion volt a ragadványneve. Ő egy fiút vezettetett elő a tárgyaláson tanúként, s amikor megkérdezte, miért sír, az azt válaszolta, hogy a tanítója csipkedi. De a befejezésben rejlő buktatókat leghatásosabban Cicerónak azzal a történetével tudnám érzékeltetni, amit a két Caepasiusról mesélt.

42. Mégis mindez nem okoz gondot azoknak, akik könnyen változtatnak az előadásmódon; de akik megírt beszédüktől nem tudnak eltérni, azok az ilyen esetekben vagy megakadnak, vagy a legtöbb esetben lódítanak. Többek között efféléket mondanak: „felétek nyújtja könyörögve a kezét", vagy „nem képes gyermekei öleléséből kiszakítani magát a nyomorult", vagy „íme, visszahív engem", még akkor is, ha semmi ilyet nem tesz az, akiről szó van.

43. Ezek a hibák az iskolának köszönhetők, ahol mindent szabadon és büntetlenül találunk ki, minthogy amit csak akarunk, megtörténtnek számít; de ugyanezt az igazság nem engedi meg, és helyesen szólt rá Cassiusi6 egy ifjúra, aki szónokolva ezt mondta: „Severus, miért bámulsz rám mogorván?" „Herkulesre — felelt az —, nem tettem, de ha így írtad; íme!" És amilyen mogorván csak tudott, rámeredt.

44. Arra különösen fel kell hívnom a figyelmet, hogy istenadta tehetség nélkül senki se próbálkozzék azzal, hogy a hallgatóságot könnyekig meghassa; ugyanis ahogyan messze a leghatékonyabb ez az érzés, ha eléri a célját; de ha nem, oly hidegen hagy, hogy a gyenge szónok jobban teszi, ha a bírák csöndes töprengéseire hagyatkozik.

45. Mert a vádlott arca, hangja és zaklatott külseje is többnyire gúny tárgyául szolgál azon emberek számára, akiket nem hatott meg. Ezért mérje fel erejét a szónok, és igyekezzék alaposan felbecsülni, és legyen tudatában annak, mekkora terhet szándékozik magára venni; itt nem létezik középút, hanem vagy könnyeket fakaszt, vagy kinevetik.

46. A befejezésnek nemcsak az a feladata, hogy szánalmat ébresszen, hanem hogy el is oszlassa azt, egyfelől folyamatos beszéddel, amellyel a könnyektől meghatódott bírákat az igazság felé vezérli, másfelől bizonyos szellemességekkel, mint például „adjatok kenyeret a gyermeknek, ne sírjon"; az egyik szónok pedig így szólt testes ügyfeléhez, akinek az ellenfelét, aki szintén gyermek volt, az ügyvédje a bírák elé vitte: „Mitévő legyek? Én téged nem tudlak odacipelni."
De az efféléket nem kell túlzásba vinni. Így azzal sem értek egyet, jóllehet korának legtündöklőbb szónokai közé tartozott, aki miután a befejezéshez elővezették a gyermekeket, játékkockákat szórt közibük, amelyeken azok összevesztek, ugyanis pont az lehetett szánalomra méltó, hogy nem voltak tisztában saját válságos helyzetükkel.

48. De azt sem helyeslem, aki egy véres kard látványától, mellyel a vádló próbálta bebizonyítani, hogy emberölésre használták, váratlanul mintegy megrettenve elmenekült a padsorok közül, majd fejét félig elfödve, a közönség soraiból tekingetve vissza, megkérdezte, hogy elment-e már az a kardos ember. Bizony nevetést fakasztott, de úgy, hogy ő vált nevetségessé.

49. Az efféle színpadias jelenetek élét tompítania kell a szónoknak, s nagyszerűen megtette ezt Cicero, aki Saturninus képmása ellen Rabirius érdekében tekintélyesen szónokolt;" Varenus érdekében pedig elmésen szólt egy ifjú ellen, akinek a sebéről a tárgyalás folyamán ismételten levették a kötést.

50. Létezik a befejezésnek szelídebb változata is, amellyel kedvében járunk az ellenfélnek, ha történetesen az ő személye olyan, hogy megilleti a tisztelet, vagy midőn barátilag intjük valamire, és egyetértésre biztatjuk. Passienus alkalmazta nagyszerűen ezt a módszert, amikor feleségét, Domitiát képviselte pénzügyi perben annak fivére, Ahenobarbus ellenében; mert — miután sok szót ejtett a rokonságról — a szerencséről is tett egy megjegyzést, melyben mindkettőnek bőven volt része: „Semmi sem hiányzik nektek kevésbé, mint amiről vitáztok."

51. Mindezek az érzelmek azonban, még ha egyesek szerint a bevezetésben és a befejezésben helyénvalók, ahol kétségkívül igen gyakran elő is fordulnak, más részekben is meg vannak engedve, de rövidebben, mivel mindenekelőtt a bevezetésre és a befejezésre kell fenntartanunk őket. Mert ha valahol, hát itt szabadjára engedhetjük az ékesszólás összes forrásait.

52. Mert egyfelől ha a tárgyalás többi részében helyesen jártunk el, a bírák jóindulatát már megnyertük, másfelől mivel hajónkkal elhagytuk már a zátonyos és veszélyes vizeket, kifeszíthetjük immár minden vitorlánkat; és minthogy a befejezés legnagyobb részét a nagyítás alkotja, megtehetjük, hogy nagyszerű és ékes szavakkal és gondolatokkal élünk. Akkor kell megindítani a nézőközönséget, amikor éppen ahhoz a ponthoz értünk el, ahol a régi tragédiák és komédiák befejeződnek, és elhangzik a felhívás: „tapsoljatok".

53. A beszéd más részeiben pedig akkor kell az érzelmeket felkeltenünk, amikor alkalom nyílik rá; ugyanis nélkülük nem is lehet kegyetlen és szánalmat keltő eseteket tárgyalni. Amikor valamely tett milyenségét vizsgáljuk, helyesen hívjuk segítségül minden egyes dolog bizonyításhoz.

54. Amikor azonban több esetből összeálló ügyet tárgyalunk, akkor szükségszerűen szinte több befejezést alkalmazunk, ahogyan Cicero tette Verres elleni beszédében; mert ő külön megkönnyezte Philodamost is, a hajóskapitányokat is, továbbá a keresztre feszített római polgárt és igen sok más embert is.

55. Vannak szónokok, akik az efféle befejezéseket merikoi epilogoinak nevezik, ezzel arra utalnak, hogy a befejezés részekre van osztva. Úgy vélem, ezek nem annyira a befejezés részei, mint inkább a fajtái, mert bizony az epilogus és a peroratio elnevezés is világosan mutatja, hogy a beszéd összegező lezárásáról van szó.



Adamik Tamás fordítása