logo

IX Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Tanácsadó beszéd.

1. Csodálkozom azon is, hogy a tanácsadó beszédeket bizonyos szerzők egyedül a hasznosság kérdésére korlátozzák. Ha ezekben egyetlen vezérfonalat kellene követnem, inkább hallgatnék Ciceróra, aki szerint ennek a műfajnak a tárgya leginkább a méltóságban ragadható meg." Semmi kétség, az előbbi vélemény képviselői csak abból a nemes gondolatból indulhattak ki, hogy egyedül az lehet hasznos, ami tisztességes.

2. Ez az eszme valóban mélységesen igaz — állnánk csak szemben mindig bölcs és becsületes döntéshozókkal. Csakhogy a tudatlanok előtt — márpedig gyakran ilyenek előtt kell véleményt nyilvánítanunk —, és főleg a nép előtt, amelyben a tanulatlanok vannak többségben, a kettőt el kell különítenünk, és inkább az átlagember észjárását követve kell beszélnünk.

3. Sokan elhiszik ugyan valamiről, hogy tisztességes, de nem tartják egyúttal eléggé hasznosnak is, a hasznosság látszatától vezettetve pedig olyasmit is elfogadnak, aminek gyalázatossága felől nem lehet kétségük, mint például a numantiai békekötést vagy a caudiumi szégyeniga felvállalását.

4. Az sem elegendő, ha mindezt a minőség ügyállásával fedjük le, amelyben mind a tisztességes, mind a hasznos kérdése felmerül. Sokszor ugyanis ezekben is helyet kap a következtetés; néha valamiféle meghatározás kerül szóba, sőt néha törvényes ügyállások tárgyalása is előfordulhat, főleg magánéleti döntéshozás esetében, ha az a kétséges, szabad-e megtenni valamit.

5. A következtetésről nemsokára bővebben is szólunk. Időnként előfordul a meghatározás, így Démoszthenésznél: „Philipposz átadja vagy visszaadja Halon-nészoszt?" — vagy Cicerónál a Philippicákban: „Mi a forrongás?" No és a Servius Sulpicius szobráról szóló kérdés — „Csak azoknak kell-e szobrot állítani, akiket követi megbízatásuk alatt fegyverrel öltek meg?" — nem hasonlít a törvényszéki beszédekhez?

6. A tanácsadó16 műfaj — ugyanezt rábeszélőnek is mondják — tehát, bár a jövendőt fontolgatja, a múltról is tesz fel kérdéseket. A rábeszélés és lebeszélés kettős feladatából tevődik össze. A törvényszéki beszédhez hasonló bevezetés itt nem mindig szükséges, mert az ember eleve jó szívvel van az iránt, akitől tanácsot kér. A beszéd kezdetén azonban, bármilyen is az, kell hogy legyen valami bevezetésszerűség; nem szabad csak úgy hirtelen belevágni, ahol épp kedvünk tartja, mivel minden témában van, ami természettől fogva az első helyre kívánkozik.

7. A senatusban és más gyűléseken általában meg kell nyernünk hallgatóságunk jóindulatát, ugyanazzal a módszerrel, mint a bírák előtt. Nincs ebben semmi furcsa, mert még a panégürikoszokban is szokás a hallgatók kegyeire pályázni, pedig ezekből nem származik gyakorlati haszon, csak a dicsőség maga.

8. Arisztotelészl „ jogosan véli úgy, hogy a tanácsadó beszédekben a felvezetést gyakran egyrészt saját, másrészt feltételezett ellenfelünk személyéből lehet meríteni, mintegy a törvényszéki műfajból kölcsönözve ezt az eszközt, néha akár úgy is, hogy valamit nagyobbnak vagy kisebbnek láttatunk; a bemutató beszédekben azonban, mint mondja"s, a bevezetés teljes szabadsággal alkotható meg: lehet a beszéd tárgyától távol eső dolgokkal indítani, mint Iszokratész tette a Helené dicséreteben, vagy tárgyunk tőszomszédságából, mint amikor ugyanő azt panaszolja a Panégürikoszban, hogy több tiszteletben részesülnek a test, mint a lélek erényei, vagy Gorgiasz az Olümpikoszban, amikor az effajta ünnepi gyülekezések alapítóit dicsőíti. Biztosan őket követte Gaius Sallustius, amikor a Iugurtha háborúját és a Catilina összeesküvését a tárgyalt történelmi eseményekhez távolról sem kapcsolódó bevezetővel kezdte.

10. Most azonban térjünk vissza a tanácsadó beszédre. Akkor is, ha használunk bevezetőt, érjük be egy rövidebb változattal, csak hogy ne „fejetlenül" induljon. Elbeszélés azonban magánéleti döntéshelyzetnél sohasem szükséges — vagy legalábbis nem arról, amiről véleményt kell mondanunk, hisz mindenki tisztában van azzal, amiről tanácsot kér.

l l . Ezen kívül eső, a döntéshelyzethez kapcsolódó dolgok azonban tág teret adnak az elbeszélésre. Gyűléseken tartott beszédekben gyakran szükség van a sorrendet tisztázó elbeszélésre is.

12. Az érzelmi ráhangolás feltétlen műfaji követelmény: gyakran kell haragot gerjesztenünk vagy csillapítanunk, vagy hallgatóink lelkét félelemre, vágyra, gyűlöletre, megbékélésre sarkallnunk. Sokszor szánalmat kell keltenünk, például ha ostromlottak megsegítéséért emelünk szót, vagy ha egy szövetséges város pusztulását siratjuk el. A döntésekben azonban a tekintély esik latba a legnagyobb súllyal.

13. Aki azt várja, hogy mindenki hitelt adjon a véleményének a hasznosság és a tisztesség dolgában, az számítson igen tisztánlátó és becsületes embernek — és legyen is az. A törvényszéki beszédekben általában megengedett dolog egy kicsit magunk felé hajlani, de tagadhatatlan, hogy tanácsot ki-ki a maga értékrendje szerint ad.

14. A legtöbb görög szerző ezt a feladatot teljes egészében a népgyűlési beszéd körébe utalta, és egyedül az államvezetésben adtak neki helyet; sőt még Cicero is jóformán csak ezzel a részével foglalkozik. Ezért mondta, hogy aki békéről, háborúról, csapatokról, építkezésekről, államjövedelmekről készül javaslatot tenni, két dologgal legyen tökéletesen tisztában: a polgári közösség erejével és erkölcseivel, hogy a meggyőzés módszerét egyrészt a helyzet, másrészt a hallgatóság természetéből meríthesse.

15. Szerintünk ennél azért sokszínűbb a dolog, hiszen mind a tanácskérőknek, mind a döntéshelyzeteknek több fajtája létezik. Ezért a rábeszélés és lebeszélés során először is három dologra kell tekintettel lenni: miről kell döntést hozni, kik hoznak döntést, ki ad tanácsot.

16. Az eldöntendő kérdés vagy biztos, hogy lehetséges, vagy nem. Ha nem biztos, ez lesz az egyetlen vagy a legfontosabb főkérdés. Gyakran előfordul ugyanis, hogy először azt mondjuk: még ha lehetséges, akkor sem szabad belefogni; csak aztán beszélünk arról, hogy nem is lehetséges. Amikor ez alkotja a főkérdést, következtetést alkalmazunk: átvágható-e az Iszthmosz, lecsapolható-e a pomptinusi mocsár,186 lehet-e kikötőt létesíteni Ostiánál, fog-e találni Nagy Sándor szárazföldet az óceánon túl.

17. Néha olyankor is használhatunk következtetést, ha a dolog bizonyosan lehetséges — például ha az a kérdés: mindenképpen le fogják-e győzni a rómaiak Karthagót; hazatér-e Hannibal, ha Scipio átkel seregével Afrikába; állják-e szavukat a samnisok, ha a rómaiak leteszik a fegyvert. Van, amiről hihető, hogy lehetséges és be is fog következni, de nem most, nem itt vagy nem így.

18. Ahol a következtetésnek nincs helye, más után kell néznünk. Először is: a tanácskérés oka vagy maga az a dolog, amiről a véleményünket kérik, vagy más, kívülről jött okai vannak. Egy példa az előbbire: „Az atyák és összeírtak fontolgatják, megállapítsanak-e zsoldot a katonák számára.

19. Ez egyszerű téma. Felmerülhetnek különféle okok, amelyek a dolog mellett szólnak (például: „az atyák és összeírtak fontolgatják, kiadják-e a Fabiusokat a háborúval fenyegetőző galloknak"), vagy ellene („Gaius Caesar fontolgatja, kitartson-e a germaniai hadjárat terve mellett, miközben katonái tömegesen végrendelkeznek").

20. Ezek a tanácsadó beszédek kettősek. Az előbbi esetben az hozza létre a döntéshelyzetet, hogy a gallok háborúval fenyegetőznek, a kiadatás kérdése azonban a hadüzenettől függetlenül is felmerülhet, hiszen a Fabiusok annak ellenére, hogy épp követségben jártak, jogsértő módon csatába bocsátkoztak, és lekaszabolták a királyt, akihez a megbízatásuk szólt;

21. az utóbbi esetben pedig Caesarnak nyilván csak a katonák között kitört pánik miatt jut eszébe elgondolkodni, mégis helyénvaló feltenni a kérdést, hogy ezt a fejleményt nem számítva jó ötlet-e behatolni Germaniába. Mindig arról beszélünk azonban előbb, amit a továbbiaktól függetlenítve is fontolóra lehet venni.

22. A meggyőzés részeiként egyesek ezeket sorolták fel: tisztességes, hasznos, elkerülhetetlen. Én a harmadikat nem látom indokoltnak. Bármekkora is a fenyegetés, néhány dolgot elviselni talán elkerülhetetlen, de megtenni soha — márpedig a mérlegelés tettekről szól.

23. Ha pedig azt nevezik elkerülhetetlennek, amire az embert a súlyosabb fejleményektől való félelem bírja rá, akkor a főkérdés a hasznosságot érinti. Például ha ostromlottak, túlerővel szemben, élelemből és vízből kifogyva a megadást fontolgatják, és valaki azt mondja:
„elkerülhetetlen", biztos, hogy rögtön hozzáfűzi: „különben végünk". Tehát önmagában véve nem elkerülhetetlen, hiszen a halált is lehet választani helyette: nem is tették meg a saguntumiak vagy az opitergiumi hajó körülzárt legénysége.

24. Tehát ezekben az esetekben is vagy csak a hasznosság a kétes, vagy a hasznos és a tisztességes közötti választás a kérdés. De hát ha valaki gyermekeket akar nemzeni, annak elkerülhetetlenül meg kell nősülnie. Semmi kétség. De aki apa akar lenni, nyilván tisztában van vele, hogy házasodnia kell.

25. Szerintem tehát ha valami elkerülhetetlen, ott semmi szükség tanácsra — éppúgy, mint ha valami biztosan lehetetlen: hiszen minden fontolgatás kétséges dolgokról szól. Helyesebben jártak hát el azok, akik harmadiknak a dünatont vették fel, amit latinul possibilének (lehetséges) mondanak: elég csiszolatlan elnevezés, de nincs más.

26. Mondanom sem kell, hogy ezek a részek nem fordulnak mind elő minden tanácsadó beszédben. A legtöbb szerző mégis tovább gyarapítja ezek számát: azokat is részekként veszik fel, amelyek a fenti részek alfajai. Az isteni törvény, az igazságosság, a kötelesség, a méltányosság, a könyörületesség (így fordították le a hémeront), és ha van még hasonló, amit valaki ide akar sorolni, a tisztesség alá rendelhető.

27. Hogy pedig könnyű, nagyszabású, kellemes, veszélytelen-e a dolog, a hasznosság kérdéséhez tartozik. Ezek az érvtípusok mind az ellentétből keletkeznek: hasznos ugyan, de nehéz, kisszerű, kellemetlen, veszélyes.

28. Egyesek szerint mégis van olyan, hogy a tanácskérés egyedül a kellemességről szól, például ha színházépítésről, játékok bevezetéséről kell dönteni. Szerintem azonban nincs az a puhány kéjenc, aki egy tanácsadó beszédben egyes-egyedül a gyönyörre összpontosítana.

29. Valaminek mindig meg kell ezt előznie, így a játékoknál az istenek tiszteletének, a színháznál a korántsem haszontalan munkaszünetnek, színház hiányában a tömeg visszataszító és kellemetlen lázongásának, és nem utolsósorban ismét a vallási szempontoknak, amikor is a színházat mintegy e szent cselekmény templomának nevezzük.

30. Gyakran előfordul azonban, hogy azt mondjuk: még a hasznosság semmibe vétele árán is tisztességesen kell cselekednünk (például amikor a fent említett opitergiumiaknak azt tanácsoljuk, ne adják meg magukat az ellenségnek, jóllehet ha nem teszik, veszniük kell), vagy éppen elébe helyezzük a hasznosat a tisztességesnek (például amikor javasoljuk, hogy a pun háborúban fegyverezzék fel a rabszolgákat).

31. Az utóbbi esetben sem szabad azonban nyíltan beismerni, hogy ez tisztességtelen eljárás — hiszen elmondhatjuk, hogy természettől fogva mindenki szabad, és ugyanazokból az elemekből épül fel, sőt ezek az emberek talán előkelő ősöktől származnak —, az előbbiben pedig, minthogy a veszély kézzelfogható, valami mást szegezzünk szembe vele: például bizonygassuk, hogy ha megadják magukat, még kegyetlenebb kínok között fognak elpusztulni, akár az ellenség nem tartja meg a szavát, akár — ami még valószínűbb — Caesar fog győzni.

32. Az egymással szöges ellentétben álló megfontolásoknak sokszor az elnevezések segítségével szokás elvenni az élét. Hiszen magát a hasznosságot is kikezdik azok, akik azt mondják: nemcsak fontosabb a tisztességes, mint a hasznos, de még csak nem is hasznos az, ami nem tisztességes — másfelől pedig, amit mi tisztességesnek nevezünk, azt mások hiúságnak, fennhéjázásnak, ostobaságnak, üres szólamoknak hívják.

33. Nemcsak előnyös és hátrányos dolgok között vonhatunk összehasonlítást, hanem két előnyös vagy két hátrányos dolog között is: például ha kettő közül ki kell választanunk, melyik az előnyösebb, illetve a kevésbé hátrányos. Ez még tovább is fokozható, hiszen néha előfordulnak hármas tanácsadó beszédek is, például amikor Pompeius azt fontolgatta, hová meneküljön: a parthusokhoz, Afrikába vagy Egyiptomba. Így nem csupán az a kérdés, kettő közül melyik a jobb, hanem hogy mi a legjobb, vagy fordítva.

34. Ebben a fajta témában soha nem merül fel kétség olyan dologról, amely minden szempontból kedvező számunkra, hiszen ahol nincs helye az ellentétnek, mi lehet a habozás oka? Így szinte minden tanácsadó beszédről elmondhatjuk, hogy nem egyéb, mint összehasonlítás, és azt kell tekintetbe vennünk, mit fogunk elérni és milyen áron, hogy megállapíthassuk: kitűzött célunkból származik-e több előny vagy a hozzá vezető útból több hátrány.

35. A hasznosság kérdése érintheti az időpontot is: „előnyös, de nem most", a helyet: „nem itt", a szereplőket: „nem nekünk", „nem ezekkel szemben", a cselekvés fajtáját: „nem így" és mértékét: „nem ennyire". A személyekre azonban gyakran inkább az illőség miatt fordítunk figyelmet: ilyenkor mind magunkra, mind a döntéshozókra nézve számításba kell ezt venni.

36. Így bármennyire is hatalmas erővel befolyásolják a döntéseket a példák - mivel az embereket tapasztalatok segítségével a legkönnyebb meggyőzni —, mégsem mindegy, ki előtt kinek a tekintélyére hivatkozunk: hiszen a döntéshozók jelleme különböző, a helyzet pedig kétféle lehet.

37. Vagy egy csoport kér ugyanis tanácsot, vagy egy ember — de mindkettő sok lehetőséget rejt, mivel előbbi esetben nagy különbség, hogy ez a csoport a senatus vagy a nép, a rómaiak vagy a fidenaebeliek, a görögök vagy a barbárok, utóbbi esetben pedig nem mindegy, hogy Catót vagy Gaius Mariust beszéljük-e rá, hogy pályázzék tisztségekre, vagy, hogy az idősebb Scipio vagy Fabius tanakodik-e a stratégián.

38. Aztán számításba kell venni a nemet, a méltóságot, az életkort, a fő különbséget azonban az erkölcsök adják. Tisztességes embereket tisztességes dolgokra rávenni a legegyszerűbb. Ha viszont hitvány embereket próbálunk helyes útra terelni, vigyázzunk, nehogy úgy tűnjék, mintha helytelenítenénk a magunkétól eltérő életmódjukat.

39. A tanácskérő lelkére ilyenkor ne az erkölcsi jó természetével próbáljunk hatni, hiszen azt nem tiszteli, hanem a dicsőségre, a közvéleményre hivatkozva, ha pedig hiúságának csiklandozásával nem érünk célt, az ezekből fakadó haszonra; de még sokkal jobb, ha lefestjük előttük, miféle bajok érhetik őket, ha a tanácsunkkal ellentétes utat választják.

40. Azon kívül ugyanis, hogy a leghitványabbakra lehet a legkönnyebben ráijeszteni az effélékkel, azt hiszem, az emberek nagy részénél természettől fogva is többet nyom a latban a bajoktól való félelem, mint a jó dolgok reménye — éppúgy, ahogy könnyebb felismerni, hogy valami gyalázatos, mint hogy tisztességes.

41. Néha derék embereknek is javasolunk nem túl dicső dolgokat, vagy kevésbé derék embereknek is adunk olyan tanácsokat, amelyekben az ő érdekeiket tartjuk szem előtt.
Tisztában vagyok vele, mire gondolhat most a kedves olvasó: „Szóval te ezt tanítod? Te ezt megengedhetőnek tartod?"

42. Cicero felmentett volna engem; ő ugyanis így ír Brutusnak, miután sok mindent felsorolt, amit lelkiismerete szavára javasolt volna Caesarnak: „Derék ember volnék-e, ha ezeket tanácsolnám neki? Egyáltalán nem. A tanácsadó célja ugyanis, hogy hasznára legyen annak, akinek tanácsot ad. De hát mindez helyes — ki tagadná? Csakhogy a tanácsadásban nem mindig jut szóhoz a helyes." Mivel azonban ez a kérdés mélyebbre hatol, és nemcsak a tanácsadó mintabeszédeket érinti, majd a tizenkettedik és egyben utolsó könyvben szándékozom rá sort keríteni.

43. Én sem szeretném, hogy bárki gyalázatos dolgot cselekedjék. Egyelőre azonban vegyük úgy, hogy mindez az iskolai gyakorlatok része: meg kell ugyanis ismerni a rosszak gondolkodásmódját is, hogy annál jobban meg tudjuk védeni a jót.

44. Szóval ha valaki derék embernek becstelen dolgot javasol, ügyeljen, hogy ne mint becstelent javasolja —, ahogy egyes mintabeszéd szerzők, akik Sextus Pompeiust épp azért sarkallják a kalózkodásra, mert az gyalázatos és kegyetlen dolog —, hanem fesse a rút dolgot szép színűre. Ezt a hitvány tanácskérők esetében is meg kell tennünk, hiszen senki nem annyira hitvány, hogy annak is akarjon látszani.

45. Sallustiusnál Catilina úgy beszél, mintha a legförtelmesebb gaztettre nem gonoszságból, hanem felháborodásból vetemedne; Atreusz pedig így szól Varius drámájában: „most szörnyű bűn sújtott le rám: / felelni kell rá!" Mennyivel fontosabb ezt a „kerülőutat" követnünk azoknál, akiknek eddig gondjuk volt a hírnevükre!

46. Ezért aztán, amikor Cicerónak tanácsoljuk, hogy kérlelje meg Antoniust, sőt hogy akár a Philippicákat is égesse el életben maradása fejében, ne az életszomjat hozzuk fel indoklásul (hiszen ha ez működik a lelkében, akkor is működik, ha mi nem emlegetjük), hanem buzdítsuk arra, hogy az állam érdekében mentse magát — épp ez az ürügy kell neki, hogy el ne süllyedjen szégyenében, ha az életéért könyörög —; ha pedig Gaius Caesarnak javasoljuk, hogy ragadja meg a királyi hatalmat, bizonygassuk, hogy az állam most már csak úgy maradhat meg, ha egyvalaki irányítja. Aki ugyanis isten és ember ellen való vétket fontolgat, annak számára csak az a kérdés, hogyan tüntetheti fel vétkét a legkisebbnek.

48. Sokat számít a tanácsadó személye is, mivel ha addigi élete dicsőséges volt, vagy előkelő származása, életkora, anyagi helyzete bizonyos várakozásokat kelt, ügyelni kell, nehogy szavai elüssenek a személyiségétől. Az ezekkel ellentétes körülmények visszafogottabb hangnemet követelnek. Ami ugyanis egyesektől szabad beszéd, azt másoktól szabadosságnak veszik, és míg egyeseknek elég a tekintélyük, másokat még az érvelés is alig véd meg.


Megszemélyesítés, jellemfestés

49. Ezért találom én messze a legnehezebb feladatnak a proszópopoiát, amelyben tanácsadó beszéd egyéb fáradalmaihoz a beszélő szerepe is hozzájárul súlyosbító tényezőként; hiszen ugyanazt a javaslatot másként kell megtennie Caesarnak, másként Cicerónak, másként Catónak. Ez a gyakorlat azonban igen hasznos, egyrészt mert kétszeres munkát kíván, másrészt mert nagyban gyarapítja a leendő költők és történetírók tudását, de éppoly szükséges a szónokok számára is.

50. Sok olyan beszéd maradt fenn mind görög, mind latin szerzőktől, amely mások használatára készült, és benne a megrendelők helyzetéhez és életmódjához kellett idomítani a mondandókat. Vagy talán ugyanúgy gondolkodott, ugyanabba a maszkba bújt Cicero, amikor Gnaeus Pompeiusnak és amikor Titus Ampiusnak vagy másoknak írt? Nemde inkább mindegyikük társadalmi helyzetét, méltóságát, tetteit alapul véve mindazoknak, akiknek hangját kölcsönözte, egyúttal arcvonásait is felöltötte, hogy úgy tűnjék: a szokásosnál jobban, de ők maguk szónokolnak?

51. Nem kevésbé hibás ugyanis a beszéd, ha a beszélőtől üt el, mint ha a tárgytól, amelyhez alkalmazkodnia kellene. Ezért tartják úgy, hogy Lüsziasz kiválóan megőrizte a hitelesség látszatát azokban a beszédeiben, amelyeket tanulatlanok számára írt. Valójában leginkább a mintabeszéd szerzőknek kell számításba venniük, melyik szerephez mi illik, ők ugyanis igen kevés vitabeszédben vállalják az ügyvéd feladatát: többnyire fiúk, apák, gazdagok, öregek, szigorúak, elnézők, fösvények, vagy akár babonásak, gyávák, gunyorosak képét öltik magukra, úgyhogy a komikus színészeknek aligha kell többféle jelmezbe bújniuk a színpadon, mint ezeknek szónoklás közben.

52. Ez mind proszópopoiiának tekinthető, én viszont azért tárgyalom ezt a tanácsadó beszédnél, mert egyedül a szerep jellegében különbözik tőlük; bár néha átkerül azokba a törvényszéki mintabeszédekbe is, amelyek valós történeti eseményeken alapulnak, így a peres felek név szerint szerepelnek bennük.

53. Azt is jól tudom, hogy a gyakorlás kedvéért gyakran szokás irodalmi és történelmi helyzeteket kijelölni — például Priamosz beszéde Akhilleusz előtt vagy Sulla beszéde, amikor a nép előtt leteszi dictatori hivatalát. Ezek azonban szintén besorolhatók a három műfaj valamelyikébe, amelyekre az ügyeket osztottuk. Hiszen kérést, bejelentést, beszámolót és egyebeket, amelyekről fentebb szót ejtettünk, változatosan, ahogy épp a helyzet megköveteli, a törvényszéki, a tanácsadó és a bemutató műfajban is elő szoktunk vezetni, ráadásul ezekben igen sokszor alkalmazzuk általunk megszemélyesített szereplők kitalált beszédeit. Például Cicero Caelius érdekében mondott beszédében Clodiát mind Appius Caecus, mind Clodius, az öccse megszólítja: az egyik meg akarja feddni őt bűneiért, a másik újabbak elkövetésére sarkallja.

55. Az iskolákban szokás a törvényszéki beszédekhez meglehetősen hasonló döntéshelyzeteket is kitalálni, amelyek a két műfaj keverékei: ilyen például a javaslattétel Gaius Caesar színe előtt Theodotosz megbüntetéséről; az ő ügye ugyanis vádból és védelemből áll, ami a törvényszéki beszédek sajátja, csakhogy a hasznosság megfontolása is belevegyül: Caesar javát szolgálta-e Pompeius halála? Kell-e tartani attól, hogy ha Theodotosz halállal lakol, a király háborút indít; nem jön-e ez a legrosszabbkor, nem lesz-e veszélyes vagy legalábbis hosszadalmas?

57. A tisztesség kérdése is felmerül: illő-e Caesar számára bosszút állni Pompeiusért, vagy fennáll a veszély, hogy saját pártja helyzetét rontja, ha beismeri, hogy Pompeius nem volt méltó a halálra?

58. Ez a típus előfordulhat a valóságban is. A legtöbb mintabeszédszerző egy elég bonyolult tévedés áldozata lett a tanácsadó beszédeket illetően: úgy gondolták, hogy ezek teljesen más, a törvényszéki beszédekkel épp ellentétes stílust igényelnek. Egyfelől ugyanis a hirtelen kezdést, a beszéd sodró lendületének fenntartását, a szavakban pedig a túlburjánzó „csiszoltságot" (ők így nevezik) tűzték ki célul, másfelől arra törekedtek, hogy rövidebb vázlatot készítsenek ezekhez, mint a jogi témákhoz.

59. Én belátom, hogy a tanácsadó mintabeszédekben a fenti okok miatt nem mindig kell bevezetés, de azt már nem értem, miért kell dühödt ordítással kezdeni —, holott amikor valakit közös gondolatcserére kérnek fel, és a véleményét kérdezik, az (mármint ha épeszű) nem kezd óbégatni, hanem tőle telhetően polgárhoz és emberhez méltó hozzáállással próbálja kiérdemelni a tanácskérő bizalmát.

60. És miért legyen ilyenkor a szónok beszéde minden ponton egyaránt sodró, mint valami hegyi patak, amikor egy döntéshozatal elsősorban mérsékletet és józan észt kíván? Én sem tagadom, hogy a törvényszéki beszédekben gyakran a bevezetés, az elbeszélés és a bizonyítás során csillapodik le a beszéd lendülete, márpedig ha ezeket elvesszük, nagyjából az marad, amiből a tanácsadó mintabeszéd áll — de ez is kiegyensúlyozottabb, nem zaklatott és örvénylő.

61. Pompázatos szavakra sem igen kell vadászniuk a tanácsadó mintabeszédek szónokainak: azok úgyis jönnek maguktól. Hiszen a helyzetek kitalálói általában a fenséges szereplőket — királyok, császárok, senatus, nép — és a nagyszabású témákat kedvelik; így, mivel a szavakat a tárgyhoz igazítjuk, már a téma ragyogásától is felfénylenek.

62. Más a helyzet a valóságos döntésekkel; ezért mondta Theophrasztosz, hogy a tanácsadó műfajban a beszédtől távol legyen mindenfajta hatásvadászat — ebben követte mestere tekintélyét, bár általában nem fél ellentmondani neki.

63. Arisztotelész ugyanis úgy vélte, hogy írásbeli megformálásra leginkább a bemutató beszéd alkalmas, rögtön utána a törvényszéki, nyilván mert az előbbi nem egyéb, mint erőfitogtatás, az utóbbi viszont megkíván bizonyos mesterségbeli tudást, akár a megtévesztéshez is, ha az érdekünk úgy kívánja; a tanácsadás lényege azonban a megbízhatóság és az előrelátás. 64. A bemutató beszédet illetően egyet is értek mindezzel (hiszen az összes többi szerző is ezt hagyta ránk), a perbeszédekben és a tanácsadó beszédekben azonban, úgy vélem, a beszédmódot igazítsuk a szóban forgó dolog jellegéhez.

65. Úgy látom ugyanis, Démoszthenész Philippikái ugyanazokkal az erényekkel tűnnek ki, mint törvényszéki beszédei, és Cicero ékesszólása senatusbeli véleménynyilvánításaiban és népszónoklataiban semmivel sem halványabb fénnyel tündököl, mint a vád- és védőbeszédekben. Ő azonban így szól a meggyőző beszédről: „A beszéd legyen teljes egészében egyszerű, súlyos és inkább gondolatokkal, mint szavakkal ékes .

66. Nem véletlenül állítja szinte minden szerző egybehangzóan, hogy a példák használata egy témához sem illik ennyire, mivel sokszor megfigyelhetjük, hogy a jövő megfelel a múltnak, és az érvelés mellett mintegy tanúságot tesz a tapasztalat.

67. A rövidség vagy bőség nem a téma jellegén, hanem annak mértékén múlik, hiszen a tanácsadó beszédekben a kérdés általában egyszerűbb, a perbeszédekben viszont kisebb terjedelmű. Mindezek igazságáról megbizonyosodhat, aki ahelyett, hogy belesavanyodik a szónoklatoktatók kézikönyveibe, veszi a fáradságot, hogy ne csak beszédeket, hanem történeti műveket is forgasson — ezekben ugyanis a népszónoklatok és véleménynyilvánítások általában a rábeszélés és lebeszélés feladatát töltik be — majd meglátja, hogy a tanácsadó beszédek sem hirtelen kezdődnek, a perbeszédek sem mindig lassan csörgedeznek, hanem mindkét műfajban a helyzethez alkalmazkodik a megfogalmazás, sőt a törvényszéki beszédek sokszor rövidebbek, mint a javaslattételek.

69. Azokat a hibákat sem fogja bennük tetten érni, amelyekben egyes mintabeszéd szerzők szenvednek: hogy az ellenkező vélemény képviselőivel állatok módjára civakodnak, és szinte egyfolytában úgy beszélnek, mintha a tanácskérő mindenképpen velük ellentétesen gondolkodna, ezért aztán a beszédük inkább fejmosás, mint rábeszélés jelleget ölt.

70. Tudják meg az ifjak: mindezt az ő számukra írtuk, nehogy mást akarjanak gyakorolni, mint ahogy egyszer majd beszélni fognak, és aztán a helytelen megszokás kiirtásával kelljen vesződniük. Egyébként, amikor majd a barátaik kezdik őket segítségül hívni döntéshelyzeteikben, amikor majd felszólalnak a senatusban, tanácsot adnak a császárnak, ha kéri, akkor megtanulják majd a saját bőrükön, amit a tanításnak talán nem hisznek el.



Kopeczky Rita fordítása