logo

IX Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Dicséret és feddés

1. Kezdem azzal, aminek a lényege a dicséret és a feddés. Úgy tűnik, ezt a műfajt Arisztotelész és az ő nyomán Theophrasztosz eltávolította a gyakorlati részből, vagyis a pragmatikéből, és teljes egészében az előadótermekbe száműzte; ami jól illik ezeknek a beszédeknek a „bemutatásból" származó elnevezéséhez.

2. A római szokás azonban ezt is közéleti feladattá emelte. Hiszen egyfelől a halotti beszédek gyakran kapcsolódnak közhivatalokhoz, és megtartásukat gyakran szenátusi határozat ruházza egy-egy tisztségviselőre; másfelől a tanú dicsérete vagy feddése szerves része a bíróság befolyásolásának, sőt még a vádlott is állíthat dicsőítőket maga mellé; vagy éppen A többi pályázó ellen, Lucius Piso ellen, Clodius ellen és Curio ellen kiadott pamfletek, amelyek tartalma csupa gyalázkodás, a szenátusban mégis véleménynyilvánítás számba vették őket.

3. Nem tagadom, valóban léteznek ebben a műfajban egyedül bemutató céllal összeállított témák, mint például az istenek és régmúlt időkben élt emberek dicsérete. Ez meg is oldja a fentebb tárgyalt kérdést: nyilvánvalóan tévednek, akik szerint a szónok kizárólag kétséges dologról beszélhet.

4. Talán kétséges dolog a capitoliumi Iuppiter dicsérete, a szent vetélkedés örök tárgya, vagy ha nem az, tárgyalása nem sorolható szónoki műfajba? Ahogy pedig a közéletben elhangzó dicséret megkívánja a bizonyítást, úgy a bemutató céllal írt dicsőítésben is van itt-ott némi bizonyításszerűség, például amikor a szónok elbeszéli Romulusnak, Mars fiának történetét, akit nőstényfarkas nevelt fel, és hőse égi származásának bizonyítására ezeket hozza fel: hiába vetették a megáradt folyóba, nem lehetett elpusztítani; minden dolgát úgy végezte, hogy sohasem cáfolt rá a hadistentől való származásának hírére; kortársai pedig bizonyosak voltak benne, hogy maga is felvétetett a mennybe.

6. Más részletek ezzel szemben a védekezés arculatát is ölthetik, például ha a szónok Héraklész dicséretében mentegetni kezdi azt, hogy hőse a hagyomány szerint ruhát cserélt Lüdia királynőjével, és parancsára még gyapjút is font. A dicsőítés legfőbb sajátsága azonban a dolgok felnagyítása és felékesítése. Ennek a műfajnak a tárgyai leginkább istenek és emberek, de lehetnek más élőlények, sőt élettelen dolgok is.

7. Az isteneknél először általánosságban magának az isteni természet fenségének hódolunk, majd sajátosan az egyes istenek hatalmának és találmányainak, amelyek valami hasznot hajtottak az emberiségnek.

8. Hatalmuk bemutatása: például Iuppiter uralma a mindenség, Marsé a háború, Neptunusé a tenger fölött; találmányaiké: például Minervánál a mesterségek, Mercuriusnál az írás, Apollónál az orvoslás, Ceresnél a termények, Libernél a bor felfedezése. Ezután említjük meg a régi időkből ránk hagyományozott tetteiket. Az istenek tiszteletét öregbíti a szüleik személye, például ha valaki Iuppiter fia; öregbíti ősi voltuk, például azoknál, akik a Khaoszból valók; de leszármazottaik is, például Latona esetében Apollo és Diana.

9. Egyesekben azt dicsőíthetjük, hogy halhatatlannak születtek, másokban azt, hogy saját erényük által érték el a halhatatlanságot — ez utóbbi a mi korunknak is ékessége lett császárunk rokoni kötelességtudásának jóvoltából.

10. Az emberek dicsérete változatosabb. Először is idő szerint kell felosztani: a születésük előtti időkre, majd saját korukra, a már elhunytak esetében pedig a halálukat követő időt is bele kell venni. Az embert a hazája, a szülei és az ősei előzzék meg, akiknek a tárgyalása kétféle lehet: vagy az a nagyszerű az illetőben, hogy felért nemes őseivel, vagy az, hogy alacsonyabb származására tetteivel fényt árasztott.

11. Szintén a születése előtti időkből meríthetők néha olyan részletek, melyek szerint jövőbeni hírnevét jóslatok vagy jelek tudatták előre — például amikor állítólag jóslatok jövendölték meg, hogy Thetisz születendő fia nagyobb lesz apjánál.

12. Magának az embernek a dicsérete a lélekből, a testből és az ezeken kívüli dolgokból álljon össze. A test és a járulékos dolgok dicsérete kevesebb hangsúlyt kap, és többféleképpen tárgyalható. Van, hogy a szépséget és a testi erőt illetjük szavaink tiszteletével, ahogy Homérosz teszi Agamemnónnal és Akhilleusszal, néha azonban a gyengeség is képes nagy csodálatot kiváltani, mint Tüdeusznál, aki Homérosz leírása szerint apró termetű volt, de annál harciasabb.

13. A jó anyagi körülmények méltóságot adnak, mint a királyok és császárok esetében — hiszen így több tere nyílik az erénynek, hogy megmutatkozzék —, másfelől azonban minél kisebb a vagyona valakinek, annál nagyobb dicsőséget szerez magának jótéteményeivel. Mindazokat a javakat azonban, amelyek rajtunk kívül állnak, és a véletlen akaratából jutottak az ember osztályrészéül, nem azért említjük meg a dicsőítés során, mert a birtokában voltak hősünknek, hanem mert derék ember módjára élt velük.

14. A gazdagság, a hatalom és a népszerűség ugyanis, épp azért, mert jóra is, rosszra is rengeteg erőt adnak, csalhatatlanul próbára teszik az erkölcsöket: vagy derekabbak leszünk általuk, vagy hitványabbak.

15. A valódi dicséret mindig a lelket illeti, de ennek a vállalkozásnak sem csupán egy az útja. Hiszen hol az a látványosabb megoldás, ha az életkor egyes lépcsőfokait és a véghezvitt tettek időrendjét követjük — például hősünk fiatal éveiben veleszületett jellemét dicsérjük, majd a tanulmányait, azután működésének, vagyis tetteinek és szavainak szövedékét —, hol az, ha az erények fajtái (bátorság, igazságosság, mértékletesség és így tovább) szerint tagoljuk a dicsőítést, és minden egyes erényhez hozzárendeljük a belőle fakadó tetteket.

16. Esetről esetre kell eldöntenünk, hogy ezek közül melyik út a hasznosabb —, fő, hogy ne feledjük: a közönség azt hallgatja igazán szívesen, amit valaki egyedül, elsőként vagy legalábbis kevesek közt vitt véghez, vagy amivel minden reményt és várakozást felülmúlt, legfőképpen pedig azt, amit másokért tett, nem pedig magáért.

17. A hősünk halálát követő időszakot nem mindig tárgyalhatjuk: nemcsak azért, mert sokszor még élő személyeket dicsőítünk, hanem mert ritkán nyílik alkalmunk isteni tiszteletről, megtisztelő határozatokról és közköltségen állított szobrokról beszámolni.

18. Ide számítanám a szellem műemlékeit is, amelyek értékét az évszázadok bizonyítják: egyeseket ugyanis, mint például Menandroszt, igazságosabb megítélésben részesített az utókor, mint saját koruk. A gyermekek öregbítik szüleik dicsőségét, a városok alapítójukét, a törvények törvényhozóikét, a mesterségek feltalálóikét, sőt az intézmények is bevezetőikét — például az, hogy a hagyomány szerint Numa vezette be az istenek tiszteletét, és Publicola hajtotta meg elsőként a vesszőnyalábokat a nép előtt.

19. Ugyanez a rendszer érvényes a feddésre is, csak visszájára fordítva. Hiszen sokakra hozott már szégyent alantas eredetük, mások pedig éppen előkelő származásuk miatt váltak még hírhedtebbekké és gyűlöletesebbekké jellemhibáik miatt; akadt, akiről megjósolták, hogy pusztulás jár majd a nyomában, ahogy Pariszról mondják ; volt, akit testi hibái vagy rossz anyagi helyzete miatt ért utol a megvetés, mint Therszitészt és Iroszt, másokra meg az hozott gyűlöletet, hogy jó tulajdonságaikat is tönkretették a hibáik — ahogy a költőknél olvassuk, ez történt a nyápic Nireusszal és a fajtalan Pleiszthenésszel —; ráadásul a léleknek ugyanannyi hibája létezik, mint erénye, amelyeket éppúgy kétféle módon lehet tárgyalni, mint a dicsőítésben; sőt olyan is akad, akit halála után illettek gyalázattal, mint Maeliust, akinek a házát a földdel tették egyenlővé, és Marcus Manliust, akinek előnevét a továbbiakban kitörölték a családi névadásból.

21. A hitvány embereknek a szüleit is gyűlöljük. A városalapítókra nézve szégyenletes, ha valami közveszélyes népséget szerveztek össze maguk köré, ahogy a zsidó babonaság alapítója tette. A Gracchusoknak a törvényei is utálatosak, akárcsak az, ha valaki ocsmány példát hagyott az utókorra, mint az a perzsa férfi, aki elsőként merészelte egy szamoszi asszonnyal addig ismeretlen módon kielégíteni vágyait.

22. De az élők erkölcseire is mintegy bizonyítékul szolgál az emberek ítélete, és a tisztelet vagy a közmegvetés igazolja a dicsőítést vagy a gyalázkodást.

23. Arisztotelész szerint azonban az is számít, mit hol dicsőítünk vagy gyalázunk. Egyáltalán nem mindegy ugyanis, milyenek a hallgatók erkölcsei, mi a közösség elfogadott meggyőződése, mivel dicsőítésünk vagy mocskolódásunk célpontjáról a legkönnyebben azt hiszik el, amit maguk is helyeselnek, illetve gyűlölnek — így ítéletalkotásuk felől nem lehet kétségünk, hiszen az megelőzi a beszédet.

24. Mindig vegyítsük bele a szónoklatba a hallgatóság dicsőítését is (ez hangolja őket jóindulatra), de ha egy mód van rá, ezt kössük össze azzal, ami tárgyunk szempontjából hasznos. Spártában az irodalmi tevékenység kevesebb, az állhatatosság és a bátorság több tiszteletet vív ki magának, mint Athénban. Rablásból élni egyesek számára tiszteletre méltó dolog, másoknál ugyanezt a törvény bünteti. A szübarisziak bizonyára irtóztak a takarékosságtól, míg a régi rómaiaknak a fényűzés volt a legnagyobb bűn.

25. Ugyanez a különbség az egyes emberek között is megvan. Leginkább az a bíró hajlik felénk, aki úgy gondolja, hogy épp az ő szája íze szerint beszélünk. Szintén Arisztotelész javasolja azt, amit később Cornelius Celsus már-már mértéken felül átvitt a gyakorlatba: mivel erények és hibák között van bizonyos rokonság, használjuk a legközelebbi szinonimát, és nevezzük a hebehurgyát bátornak, a tékozlót bőkezűnek, a fösvényt beosztónak — ugyanez fordítva is működik. Ezt azonban a szónok, vagyis a derék ember sohasem teszi, csak ha a közösség érdeke viszi rá.

26. A városokat hasonlóképpen dicsőítjük, mint az embereket. Itt az alapító jelenti a szülőt. Az ősi múlt szintén nagy tekintélyt kölcsönöz — gondoljunk azokra, akik állítólag a földből pattantak elő. Ami a város történelmét illeti, az erények és hibák ugyanazok, mint az egyes embernél. Csak a városokra jellemzők azonban az elhelyezkedésből és az erődítettségből adódó vonások. Ahogy az embernek a gyermekei, a városnak a polgárai válnak ékességére.

27. Dicsőíthetünk középületeket is, amelyeknél a tiszteletet, a hasznosságot, a szépséget és az építtetőt szokás kiemelni: a tiszteletet például a templomoknál, a hasznosságot a falaknál, a szépséget és az építtetőt akár mindkettőnél. Dicsőíthetjük a környéket, mint Cicero Szicíliát; ez esetben egyaránt szem előtt tartjuk a szépséget és a hasznosságot: a szépséget a tengerpartoknál, síkságoknál és kies tájaknál, a hasznosságot az egészséges és termékeny vidékeknél. Dicsőíthetjük általánosságban a derék szavakat és tetteket, de bármi mást is.

28. Megírták ugyanis már az álom és a halál dicséretét is, sőt egyes orvosok bizonyos ételekét is. Így hát, bár azzal nem értettem egyet, hogy ez a dicsőítő műfaj egyedül az erkölcsi jó kérdése körül forog, de úgy gondolom, a lényegét a leginkább a minőség adja, bár egy effajta műben akár mindhárom ügyállás előfordulhat; Cicero fel is figyelt rá, hogy Caesar mindegyiket használta Catót gyalázó iratában. A műfaj egésze azonban mutat némi hasonlóságot a tanácsadó beszéddel, mivel nagyjából ugyanazt szokás abban tanácsolni, ebben dicsérni.



Kopeczky Rita fordítása