logo

IX Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Az ügyállás megállapítása

1. Mivel tehát minden ügy valamilyen ügyállás (status) körébe tartozik, ezért mielőtt még rátérek arra, hogy melyik fajta ügyet hogyan kell kezelni, úgy vélem, át kell tekintenünk, mi az ügyállás, honnan származik, hány fajtája van, és melyek ezek. Bár egyesek úgy vélték, mindez csak a törvényszéki beszédek témáira vonatkozik — tudatlanságukat azonban, majd ha már mindhárom műfajt végigelemeztem, maguk a tények fogják leleplezni.

2. Amit mi statusnak nevezünk, azt egyesek constitutiónak, mások főkérdésnek (quaestio) hívják, megint mások annak, „ami a kérdésből kiderül", Theodórosz „fődolognak, amire minden visszavezethető" — ezek a különböző elnevezések ugyanazt fedik, a tanulóknak pedig nem számít, mit milyen nevekkel szokás illetni, csak maga a dolog legyen világos.

3. Az ügyállást görögül sztaszisznak hívják — ezt a nevet állítólag nem Her-magorasz vezette be, hanem egyesek szerint Naukratész, Iszokratész tanítványa, mások szerint a klazomenai Zópürosz — bár mintha Aiszkhinész is használná ezt a szót Ktésziphón elleni beszédében, amikor arra kéri a bírákat, ne engedjék Démoszthenészt elkalandozni, hanem kényszerítsék, hogy csak az ügy állásáról beszéljen.

4. Az elnevezés állítólag vagy onnan származik, hogy itt van az ügyben az első összecsapás, vagy onnan, hogy ebben áll (consisto) az egész ügy. Ennyit a név eredetéről; most pedig lássuk, mit is takar. Az ügyállást egyesek az ügyek első összeütközésének nevezték — szerintem jól gondolták, de rosszul fogalmazták meg.

5. Az ügyállás ugyanis nem az első összeütközés („Megtetted. — Nem tettem."), hanem ami az első összeütközésből származik, tehát a főkérdés fajtája („Megtetted. — Nem tettem. — Megtette-e?", vagy: „Ezt tetted. — Nem ezt tettem. — Mit tett?"). Mivel ezekből a kérdésekből derül ki, hogy az előbbit következtetés, az utóbbit meghatározás segítségével kell vizsgálni, és mindkét fél ebből indul ki, ezért a főkérdés a következtetésen vagy a meghatározáson alapuló ügyállás körébe tartozik.

6. Ha ugyanis valaki azt mondaná: „A hang két test összeütközése", nyilván nem volna igaza; a hang ugyanis nem maga az ütközés, hanem abból keletkezik. Ez még nem olyan fontos, hiszen bárhogy mondjuk, érthető. Innen származik azonban egy kiirthatatlan szarvashiba: akadtak, akik mindezt félreértelmezték, és mivel „első összeütközésről" olvastak, azt hitték, hogy az ügyállást mindig az első kérdésből kell levezetni, ami pedig teljesen elhibázott.

7. Minden egyes főkérdéshez kell hogy tartozzék ügyállás — hiszen támadásból (intentio) és hárításból (depulsio) áll —, de egyes kérdések szervesen hozzátartoznak az ügyekhez, amelyekről ítéletet kell hozni, másokat pedig kívülről vonnak be, de ezek is hozzájárulnak valamivel az ügy egészéhez, mintegy segédlet gyanánt. Ezért mondhatjuk, hogy egy vitán belül több kérdés van.

8. Ráadásul ezek közül a kérdések közül általában mindig a Legjelentéktelenebb tölti be az első helyet. Nem ritkaság ugyanis, hogy azokat az érveket, amelyekben kevésbé bízunk, veszni hagyjuk, miután végeztünk velük: hol csak úgy magunktól, mintha engedményt tennénk, hol beérve annyival, hogy ezekből kiindulva léptünk tovább a fontosabb dolgok felé.

9. Egyszerű ügy esetén, még ha különféleképpen védhető is, nem lehet egynél több dolog, amiről ítéletet kell mondani; márpedig abból lesz az ügy állása, amiről a szónok jól tudja, hogy elsősorban ezt kell keresztülvinnie, a bíró is tudja, hogy legfőképp erre kell odafigyelnie — ebben áll ugyanis az ügy.

10. A főkérdésekhez viszont különféle ügyállások tartozhatnak. Hogy ezt egy rövidke példával megvilágítsam, amikor a vádlott azt mondja: „Ha megtettem is, jól tettem", minőségen alapuló ügyállással él; amikor pedig hozzáteszi: „de nem tettem", következtetéshez folyamodik. Mindig szilárdabb azonban az az állítás, hogy nem tette, ezért véleményem szerint az ügyállás abban van, amiről akkor beszélnék, ha csupán egyetlen dologról beszélhetnék.

11. A helyes elnevezés tehát: az ügyek, nem pedig a kérdések első összeütközése. Például Cicero a Rabirius Postumusért mondott beszéd" első részében arra összpontosít, hogy ez a vádemelés nem jogszerű egy római lovag ellen, a második részben pedig azt bizonyítja, hogy Rabiriushoz semmiféle pénz nem jutott el —, mégis azt mondom, az ügyállás a fontosabbik érvelésben volt.

12. Milo ügyében is csak úgy ítélhetem meg, hogy az ügy összeütközése nem az első kérdéseknél játszódik le,10° hanem ott, ahol a beszélő teljes erejével azt igyekszik kimutatni, hogy Clodius merényletre készült, ezért joggal ölték meg. Ezt döntse el a szónok magában mindenekelőtt, még ha egy ügy érdekében több dolgot készül is elmondani: mit akar a leginkább világossá tenni a bíró számára. Viszont, jóllehet átgondolni ezt kell először, elmondani nem feltétlenül.

13. Mások úgy gondolták, az ügyállás az alperes első védekezése." Ezt a véleményt Cicero így fogalmazza meg: „ahol először állást foglal a védelem, hogy mintegy felvegye a harcot". Ebből újabb kérdés adódik: hogy ezt mindig a védelem szabja-e meg. Ennek legfőképp Cornelius Celsus mond ellent, mondván, hogy nem a hárításból ered, hanem attól a féltől, aki bizonyítja a maga tételét — így, ha a vádlott tagadja, hogy megölt valakit, az ügyállás a vádlótól származik, mert ő akar bizonyítani; ha a vádlott azt mondja, jogosan ölte meg, akkor, mivel a bizonyítás szükségessége a vádlottra száll át, ő adja meg az ügyállást, és övé a támadás.

14. Én azonban nem értek egyet vele. Közelebb áll ugyanis az igazsághoz az, amit felhoznak ellene: nincs pereskedés, ha az alperes semmit nem felel, ezért az ügyállást az alperes válasza adja meg.

15. Szerintem azonban ez változó, és az ügyek jellemzői szerint alakul, mivel egyfelől láthatjuk, hogy nemegyszer a tétel szabja meg az ügyállást: például a következtetésen alapuló ügyekben — a következtetést ugyanis inkább a felperes használja, ennek hatására nevezték egyesek ugyanezt az ügyállást a vádlott szemszögéből tagadáson alapulónak —, és a szillogizmusban az egész érvelés attól származik, akié a támadás.

16. Mivel azonban láthatólag ezekben az esetekben is az kényszeríti ki az egyes ügyállások végig vitelét, aki tagad —, ha ugyanis az alperes azt mondja: „nem tettem", ellenfelének következtetéshez kell folyamodnia, ha pedig azt mondja: „nincs törvény, amire hivatkozhatnál", akkor szillogizmushoz —, fogadjuk el, hogy az ügyállás a hárításból születik. Mindenképpen oda jutunk ugyanis, hogy hol a felperes, hol az alperes adja meg az ügyállást.

17. Legyen ugyanis ez a vád támadása: „Embert öltél". Ha a vádlott tagadja, az adja meg az ügyállást, aki tagad. No és ha beismeri, de azt mondja, jogosan ölte meg mint felesége csábítóját—, és persze adva van a törvény, amely ezt megengedi? Ha a vádló nem válaszol valamit, nincs per. De azt feleli:
„Nem is volt csábító” —, ettől fogva a felperes dolga a hárítás, ő adja meg az ügyállást. Így az ügyállás valóban az első hárításból ered, mégis a vádlótól származik, nem pedig a vádlottól.

18. Az sem mellékes, hogy ugyanaz a kérdés vádlóból vádlottá tehet valakit, vagy fordítva. „Aki színészmesterséget folytatott, nem ülhet az első tizennégy sorban Valaki, aki bemutatót tartott a praetornak a kertjeiben, de nem került színpadra, beült a tizennégy sorba."

19. A támadás nyilván ez: „Színészmesterséget folytattál." A hántás: „Nem folytattam színészmesterséget." A főkérdés pedig: „Mit értünk azon, hogy valaki színészmesterséget folytat?" Ha a színháztörvény alapján vádolják, a hárítás a vádlottnál van; ha kitessékelték a játékokról, és ő indít pert jogainak megsértése miatt, akkor pedig a vádlónál.

20. De mégiscsak az előbbi eset a gyakoribb, ahogy a legtöbb szerző írja. Megkerülték ezeket a kérdéseket azok, akik szerint az ügyállás az, ami a támadásból és a hárításból kiderül, vagyis: „Ezt tetted", „Nem tettem" vagy „Jól tettem".

21. Lássuk azonban, hogy ez maga-e az ügyállás, vagy pedig csak magában foglalja azt. Hermagorasz azt nevezi ügyállásnak, aminek révén a szóban forgó dolog megérthető, és amire a két fél bizonyításai is vonatkoznak. Az én véleményem mindig is az volt, hogy bár egy ügyben a főkérdésekhez gyakran különböző ügyállások tartoznak, magának az ügynek az állását abban kell gyanítanunk, ami az ügyben a legfontosabb, és amin a leginkább megfordul a dolog. Ha ezt valaki szívesebben nevezi általános kérdésnek vagy általános fődolognak, azzal én nem szállok harcba, ahogy akkor sem, ha bármi más névvel próbálja szemléletessé tenni ezt a dolgot —, bár tudom, sokan egész köteteket szenteltek ennek a vitának—; én az „ügyállás" elnevezést tartom jónak.

22. Szerzőink között minden más dologban is teljes az egyet nem értés, de ebben az egyben mintha kimondottan arra törekedtek volna, hogy eltérő tanításokat hagyjanak az utókorra, annyira nem tudnak megegyezni sem az ügyállások számában, sem a nevükben, sem abban, melyek az általános és melyek az egyedi ügyállások.

23. Először is, Arisztotelész106 tíz alapelemet vett föl, mivel úgy tűnik, minden kérdés ezek valamelyike körül forog:

— az uszia, azaz Plautus szavával essentia („létezőség") — nincs is más latin neve —, amikor arra kérdezünk rá: „létezik-e?",
— a minőség, amelynek jelentése nyilvánvaló,
— a mennyiség, amelyet a későbbiekben kétfelé osztottak: „mekkora?" és „menynyi?",
— a viszony valamihez, amelyből a kifogás1°8 és az összehasonlítás” levezethető,
— a „hol?",
— a „mikor?", aztán
— a cselekvés,
— az elszenvedés,
— az állapot, mint például fegyverben vagy felöltözve lenni,
— végül a keiszthai, vagyis valamilyen helyzetben lenni, például feküdni, állni. Mindebből azonban, úgy tűnik, csak az első négy tartozik az ügyállásokhoz, a többi csupán a bizonyítások egyes érvtípusait érinti.

25. Mások kilenc alapelemet tételeztek föl. Ezek a következők:
— a személy: ilyenkor a kérdés a lélekre, testre, külső körülményekre vonatkozik, amit én a következtetés és a minőség eszköztárába sorolok;
— a khronosznak nevezett idő: ebből ered az a kérdés, hogy rabszolgának született-e az, akit anyja adósrabszolgasága alatt hozott világra"";
— a hely: láthatólag ebből erednek az olyan vitabeszédek, mint „Istenes cselekedet volt-e templomban zsarnokot ölni?", vagy „Letöltötte-e a száműzetését az, aki otthon rejtőzködött?";

26. ismét egyfajta idő, amelyet kairosznak neveznek: mint mondják, ebben az előbb tárgyalt idő jellegét kell látnunk, mint például nyár vagy tél — ide sorolják a dögvész idején tivornyázó ember jól ismert esetét;
— a cselekvés, vagyis a praxisz, amit arra vonatkoztatnak, hogy a tettes tudva vagy nem tudva, kényszerűségből vagy véletlenül stb. cselekedett;
— a szám, ami a mennyiség egy alesete: pl. „Harminc jutalom jár-e Thraszü-bulosznak, amiért harminc zsarnokot buktatott meg?"";
— az ok: ide tartozik az a számtalan jogvita, amelyekben a tettet nem tagadják, hanem azzal védelmezik, hogy igazolható okból történt;
— a troposz, amikor valamit egy bizonyos módon meg szabad tenni, de mi azt állítjuk, nem úgy történt: ilyen a halálra korbácsolt vagy éheztetett csábító esete
— a tettekre alkalmat adó helyzet, ami olyan egyértelmű, hogy fölösleges magyarázni vagy példával szemléltetni; aphormai ergónnak is hívják.

28. Ezek a szerzők is úgy tartják, hogy ezeken kívül más kérdés nem merülhet fel. Vannak, akik kettőt elvesznek belőlük (a számot és az alkalmat), és a fent említett „cselekvés" helyett a „tényeket" (pragmata) veszik fel. Ezt épp csak megemlítettem, nehogy úgy lássék, mintha elsiklottam volna fölötte. Szerintem azonban mindez nem mutatja be elég kimerítően az ügyállásokat, sem az összes érvtípust nem fedi le: aki a továbbiakban figyelmesen olvassa soraimat, meg fogja tudni, mit mondok erről a két dologról — sokkal többet, mint amennyi ezekbe az alapelemekbe belefér.

29. Több szerzőnél is olvastam, hogy voltak, akik egyetlen ügyállást fogadtak el, a következtetésen alapulót — de hogy ezek kik voltak, azt sem forrásaim nem jegyezték föl, sem én magam nem akadtam sehol a nyomára. Mindenesetre állítólag abból indultak ki, hogy minden dolgot jelekből lehet kikövetkeztetni. Ilyen alapon akár a minőség ügyállását is tekinthetnék egyedülinek, mivel az a kérdés is mindig feltehető, hogy minek milyen a természete. De mindkét út csak a teljes zűrzavarhoz vezet.

30. Egyre megy ugyanis, hogy valaki egyetlen ügyállást fogad-e el vagy egyet sem, ha minden ügynek ugyanazok a jellemzői. A következtetéses ügyállás (coniectura) a következtetésről (coniectus), az értelemnek az igazságra való „ráirányításáról" kapta a nevét —, emiatt hívják az álmok és előjelek magyarázóit is coniectornak. Ez a fajta azonban többféle nevet is visel, ahogy majd a következőkben kiderül.


Hány ügyállás van?

31. Némelyek két ügyállást vettek fel: Arkhedémosz" a következtetésest és a meghatározáson alapulót, kizárva a minőséget — szerinte ugyanis arra így lehet kérdezni: „Mi az, hogy méltánytalan?", „Mi az, hogy jogtalan?", „Mi az, hogy engedetlennek lenni?", ezt pedig így nevezi: „azonosság és másság".

32. Másként gondolták azok, akik szerint az ügyállások száma ugyan kettő, de az egyik a tagadáson alapuló, a másik a jogossági. A tagadásos a mi következtetéses ügyállásunknak felel meg: egyesek az egészet a tagadásról nevezték el, mások csak egy részét, úgy gondolván, hogy a vádló a következtetés, a vádlott a tagadás módszerével él.

33. A jogossági ügyállás a görög dikaio-logikosz megfelelője. De ahogy Arkhedémosz a minőséget, ők a meghatározást vetik el. Ezt ugyanis a jogossági ügyállás alá rendelik, és szerintük a főkérdést így kell feltenni: „Jogos-e szentségtörésnek, lopásnak vagy elmezavarnak nevezni azt, ami vádként felmerül?".

34. Így vélekedett Pamphilosz16 is, ő azonban többfelé osztotta a minőséget. Utánuk számos szerző, csak az elnevezéseken változtatva, bizonyosra és nem bizonyosra osztotta fel az ügyállásokat. Hiszen való igaz, nem is lehet másként: valaminek a megtörténte vagy bizonyos, vagy nem bizonyos; ha nem bizonyos, jöhet a következtetés, ha pedig bizonyos, a többi ügyállás.

35. Ugyanerről beszél Apollodórosz, amikor azt mondja: a főkérdés vagy rajtunk kívül eső dolgokban áll — ezekből bontakozik ki a következtetés —, vagy a mi vélekedésünkben; az előbbit pragmatikonnak, az utóbbit peri ennoiasznak nevezi. Azok is így gondolkodnak, akik az aprolémpton és prolémptikon — vagyis „kétséges" és „biztosra vehető" (vagyis „világos") — elnevezéseket használják.

36. Ezt mondja Theodórosz is, aki szerint a főkérdést egyrészt arról lehet föltenni, létezik-e valami, másrészt egy nyilvánvalóan létező dolog járulékos tulajdonságairól, vagyis peri usziasz kai szümbebékotón. Mindezeknél ugyanis az előbbi típusra a következtetés alkalmazható, az utóbbira a többi ügyállás. A többi ügyállás pedig Apollodórosz szerint kettő: a minőségről és a névről szóló (vagyis a meghatározásos); Theodórosz szerint pedig négy: „mi az?", „milyen?", „menynyi?" és a valamihez való viszony.

37. Vannak olyanok is, akik az „azonosság és másság" ügyállását hol minőséginek, hol meghatározásosnak nevezik." Poszeidóniosz"g szintén kettős tagolást alkalmaz: nyelvi kifejezés és dolgok. A nyelvi kifejezés esetében szerinte ezek a főkérdések lehetségesek: ‚jelent-e valamit?", „mit?", „mennyi mindent?", „hogyan?"; a dolgokra pedig a következtetés (amit kat aiszthészinnek nevez), a minőség, a meghatározás (amelynek a kat ennoian nevet adja) és a viszony vonatkoztatható. Innen ered az „írott és íratlan" felosztása is.

38. Celsus Cornelius ugyancsak két általános ügyállást vett fel: „létezik-e?" és „milyen?". Az előbbinek rendelte alá a meghatározást, mert szerinte ha valaki azt állítja, semmit nem lopott el a templomból, vagy ha beismeri, hogy ellopta ott egy magánember pénzét, egyaránt feltehető a kérdés, hogy templomrabló-e az illető. A minőséget dologra és írott szövegre osztja fel. Az írott szöveg alá rendelte a négy törvényes részt, kizárva belőle a kifogást, a mennyiséget és a szándék kérdését pedig a következtetés alá.

39. A két ügyállásra való tagolásnak van egy olyan elmélete is, amely szerint a vita vagy a lényeg, vagy a minőség körül forog, maga a minőség pedig vagy a fölérendelt nemre, vagy ennek aleseteire vonatkozik.

40. A lényegről szól a következtetés, ez ugyanis a dolog kérdésével foglalkozik — megtörtént-e, megtörténik-e, meg fog-e történni —, valamint néha a szándék kérdésével is. Ez az elnevezés helyesebb, mint azoké, akik ezt a tény ügyállásának nevezték — mintha csak lezárult és csak valóban megtörtént dologról szólhatna a kérdés.

41. A minőségnek az a része, amely a fölérendelt nemről szól, ritkán kerül a bíróság elé — például: „Az-e a tisztességes, amit mindenki dicsér?". Az alesetekről szóló rész vonatkozhat a köznyelvi elnevezésre, mint például: „Szentségtörő-e, aki egy magánember pénzét ellopta a templomban?", vagy a megnevezett dologra, ha az bizonyosan megtörtént, és semmi kétség afelől, hogy mi az, ami történt. Ez alá tartozik minden, a tisztességesről, jogosról, hasznosról szóló kérdés.

42. Azt mondják, ezek a többi ügyállást is magukban foglalják, mivel a mennyiség hol a következtetés (például: „Nagyobb-e a Nap, mint a Föld?"), hol a minőség körébe utalható (pl. „Mekkora büntetéssel vagy jutalommal jogos illetni valakit?"); a kifogás szintén a minőség körül forog, a meghatározás pedig a kifogás része; mi több, a törvények közti ellentmondás és az okoskodásos ügyállás, vagyis a szillogizmus, sőt nagyrészt a „szöveg és értelmezés" is a méltányosságon alapul, jóllehet ez utóbbihoz néha következtetéssel is lehet közelíteni („mire gondolt a törvényhozó?"); a kétértelműséget pedig mindig következtetéssel kell felfejteni, mivel ilyenkor nyilvánvaló, hogy a szavak jelentése kettős, így egyedül a közlés mögötti szándék a kérdéses.

44. A legtöbben három általános ügyállást vettek fel; Cicero is ezeket használja A szónok című művében124, és mindent, amiről vita vagy nézeteltérés támadhat, ezekre vezet vissza: „létezik-e?", „mi az?", „milyen?". Ezeknek a neve teljesen világos, nem igényel magyarázatot. Így gondolkodik Iatroklész12S is.

45. Marcus Antonius is hármat tételezett, mondván: „Kevés dolog van, amelyekből minden beszéd származik: megtörtént—nem történt, jogos jogtalan, jó—rossz." De mivel az az állítás, hogy valamit jogosan tettünk, nemcsak azt jelentheti, hogy a törvény szerint, hanem azt is, hogy igazságosan cselekedtünk, ezért Antonius követői világosabb különbségtételre törekedtek ezek között az ügyállások között: így következtetésesnek, törvényesnek és jogosságinak nevezték el őket —, ezeket Verginius is elfogadja.

46. Aztán úgy tagolták alfajokra őket, hogy a törvényes alá rendelték a meghatározást és másokat, amelyek az írott szövegre épülnek: a törvények közti ellentmondást (antinomia); a „szöveg és értelmezése" vagy „szándéka" (kata rhéton kai dianoian) nevűt; a metalémpsziszt, amelyet mi hol kifogásnak, hol átvételnek, hol átvitelnek nevezünk; a szüllogiszmoszt, amelyet „okoskodás" vagy „levezetés” néven ismerünk, a kétértelműséget (amphibolia) — ezeket azért soroltam itt fel, mert a legtöbben ezeket is ügyállásoknak hívják, jóllehet egyesek jobbnak látták törvényes főkérdéseknek nevezni őket.

47. Athénaiosz1 négyet vett fel: a protreptiké vagy parormétiké sztasziszt, vagyis a buzdításos ügyállást, amely a meggyőző beszéd sajátja; a szüntelikét, amely a következtetéses ügyállást jelenti, bár ez inkább csak a folytatásból derül ki, mint az elnevezésből; a hüpallaktikét, amely a meghatározással azonos, hiszen a lényege a név megváltoztatása; a jogosságit, amelyre ugyanazt a görög elnevezést használja, mint a többiek. Ugyanis, mint mondtam, az elnevezésekben sok az eltérés.

48. Vannak, akik a hüpallaktikét a kifogással azonosítják, a szó jelentéséből („változtatás") kiindulva. Volt, aki ugyanennyi ügyállást vett föl, de másokat: „létezik-e?", „mi az?", „milyen?", „mekkora?" — így tett Kaikiliosz és Theón.

49. Arisztotelész a Rétorikaban úgy véli, a főkérdés ezekre irányulhat: „létezik-e?", „milyen?", „mekkora?" és „mennyi?". Emellett azonban egy helyütt, ahol ilyesfajta védekezésekről beszél: „Elvettem, de nem követtem el lopást", „Megütöttem, de nem követtem el jogtalanságot" — a meghatározásra gondol.

50. Retorikájában Cicero is a tény, a név, a fajta és az eljárás ügyállását sorolta fe1; a tényen a következtetés, a néven a meghatározás, a fajtán a minőség, az eljáráson pedig a jogi ügyállás értendő; a kifogást a jogi ügyállásnak rendelte alá. Másutt azonban a törvényes főkérdéseket is az eljárás alfajaiként tárgyalja.

51. Akadtak, akik öt ügyállást vettek fel: a következtetést, a meghatározást, a minőséget, a mennyiséget és a valamihez való viszonyt. Mint említettem, Theodórosz is ezeket az általános kategóriákat használja: „létezik-e?", „mi az?", „milyen?", „mekkora?", „viszonyítható-e valamihez?". Úgy gondolja, ez utóbbi leginkább az összehasonlító fajtánál fordul elő, minthogy a ,Jobb" és „rosszabb", a „nagyobb" és „kisebb" csak valami máshoz viszonyítva értelmezhető; de érinti a fentebb említett kifogásos főkérdéseket is: „Van-e ennek az embernek joga az eljárás lefolytatásához?" vagy „Megfelelő-e, hogy ő tegyen meg valamit, épp őellene, épp ekkor, épp így?" Ezeket ugyanis mind viszonyítani kell valamihez.

53. Mások szerint hat ügyállás van: a következtetés (amelyet geneszisznek hívnak), a minőség, a sajátosság (idiotész — ezzel a szóval jelölik a meghatározást), a mennyiség (amelyet axiának mondanak), az összehasonlítás és a kifogás, amelynek a vadonatúj metasztaszisz nevet adták — ami csak az ügyállások között számít újnak, mert Hermagorasz már használta a jogossági ügyállás alfajainak egyikére.

54. Megint mások hetet tételeztek; ők sem a kifogást, sem a mennyiséget, sem az összehasonlítást nem fogadták el, viszont ennek a háromnak a helyébe négy törvényes ügyállást vettek fel, ráadásként a három logikaihoz.

55. Ismét mások nyolcig is eljutottak úgy, hogy a fenti héthez hozzávették a kifogást.
Ezt az egész rendszert egyesek úgy osztották fel, hogy a logikaiakat nevezték ügyállásoknak, a törvényeseket pedig, mint fentebb mondtam, főkérdéseknek: az előbbiekben a valóságra, az utóbbiakban az írott szövegre irányul a vizsgálat. Mások épp fordítva látták jobbnak: a törvényeseket nevezték ügyállásoknak, a logikaiakat meg főkérdéseknek.

56. Míg mindenki más három logikai ügyállást tételezett — „létezik-e?", „mi az?", „milyen?" —, egyedül Hermagorasz vett fel négyet: a következtetést, a sajátosságot, a kifogást és a minőséget, amelyet „a helyzet alakulása szerintinek" (kata szümbebékosz) nevez, ezzel az értelmezéssel: „Úgy alakul-e, hogy ez az ember derék vagy hitvány?". Ez utóbbit a következőképpen osztja fel: választandó és kerülendő dolgok (ez a tanácsadó műfaj); személyek (mint kimutatja, ez a dicsőítő műfaj); gyakorlati alfaj (az ő szavával pragmatiké) — ebben a főkérdés magukra a dolgokra vonatkozik, kiszakítva azokat személyi összefüggéseikből, mint például: „Szabad ember-e az, akinek szabadsága per tárgyát képezi?", „Elbizakodottságot szül-e a gazdagság?", ,Jogos-e, helyes-e valami?" —; jogossági alfaj — itt nagyjából ugyanezek a kérdések merülnek fel, de meghatározott személyekre vonatkoztatva: „Ez az ember jogosan, helyesen tette-e ezt?"

58. Tudom, Cicero retorikájának első könyvében másképp hangzik a gyakorlati műfaj értelmezése, ő ugyanis így ír: „A gyakorlati műfaj az, amelyben azt vesszük fontolóra, mi a jogszerű a polgári erkölcs és méltányosság alapján; nálunk ennek pontos meghatározását a jogtudósok feladatának tartják.

59. De fentebb már említettem, hogyan ítélte meg maga Cicero ezt a művét. Ezekben a fiatalkori feljegyzéseiben ugyanis iskolai előadások anyagát foglalta össze, és ha valami tévedés van bennük, azt az előadó számlájára kell írni —, őt pedig vagy az befolyásolhatta, hogy Hermagorasz első példái itt a jogi főkérdések köréből származnak, vagy az, hogy a görögök a törvény értelmezőit hívják pragmatikosznak.

60. Cicero azonban megírta ehelyett csodálatos művét A szónokról, így hát nem lehet őt tévtanok terjesztésével vádolni. Mi pedig térjünk vissza Hermagoraszhoz. Ő volt a legelső, aki említést tett a kifogásról, bár ennek bizonyos csírái névtelenül ugyan, de megtalálhatók már Arisztotelésznél is

61. Törvényes főkérdésekként pedig ezeket vette fel: a „szöveg és értelmezés" kérdését (ezt ő a kata rhéton kai hüpexaireszin, azaz „mondott szó és kivétel" névvel illeti — az előbbi ugyanígy szerepel az összes szerzőnél, a „kivétel" elnevezés azonban kevésbé használatos), az okoskodást, a kétértelműséget és a törvények közti ellentmondást.

62. Albucius ugyanezt a felosztást vette alapul, de a kifogást elhagyta belőle, és a jogossági ügyállásnak rendelte alá. A törvényes főkérdéseknél is elveti az úgynevezett „okoskodást".
Tudom, ha valaki alaposabban átböngészi a régi szerzőket, találhat még többet is, de attól tartok, máris túlléptem a mértéket.

63. Bevallom, jómagam is változtattam egy kicsit korábbi véleményemen. Ha csupán a hírnevemet tartanám szem előtt, talán az volna a legbiztonságosabb, ha semmit nem változtatnék azon, amit sok éven át gondoltam, sőt helyeseltem.

64. De nem bírok együtt élni azzal a tudattal, hogy elhallgattam valamit abból, amit igaznak tartok, ráadásul épp abban a művemben, amelyet azért írok, hogy derék ifjaknak némi hasznára legyen. Úgy vélem ugyanis, Hippokratész, a nagy tudású orvos igen becsületesen tette, hogy beismerte jó pár tévedését, nehogy tévedésbe vigye az utókort is1; Marcus Tullius sem habozott egyes, már kiadott könyveit — például a Catulust, a Lucullust és előbb említett retorikáját1 — későbbi írásaiban bírálattal illetni.

65. Hiszen fölösleges volna egyre fáradozni a kutatással, ha nem volna jogunk régi eredményeinknél jobbakat elérni. Akkori tanításaimból azonban mégsem volt semmi fölösleges, hiszen amit most előadok, az is ugyanazokhoz a részletekhez fog visszanyúlni. Így senki se bánkódjék, amiért megtanulta az előző változatot: most csak azon igyekszem, hogy ugyanazt összefoglaljam, és kicsit értelmesebben tagoljam. Szolgáljon azonban mindenki megnyugtatására, hogy épp most jutottam erre a meggyőződésre, és első dolgom, hogy megosszam másokkal.

66. A szerzők túlnyomó többségét követve megtartottam a három logikai ügyállást — a következtetést, a minőséget és a meghatározást — és az egy törvényest. Ezeket tartottam általános ügyállásoknak. A törvényest öt alfajra osztottam: a „szöveg és értelmezése", a törvények közti ellentmondás, a levezetés, a kétértelműség és a kifogás ügyállására.

67. Most azonban rájöttem, hogy az általános ügyállások közül a negyediket el lehet vetni: elég ugyanis az első felosztás, amelyben kijelentettük, hogy vannak logikaiak és törvényesek. Így a negyedik már nem ügyállás, hanem a főkérdések egy fajtája — különben létezne egy logikai ügyállás is.

68. Azok közül pedig, amelyeket alfajokként soroltam fel, elvettem a kifogást —, miután (ahogy minden tanítványom emlékezhet rá) gyakran bizonygattam, sőt még akaratom ellenére kiadott előadásaimban is kitértem rá, hogy nemigen fordul elő olyan vitás ügy, amelyben megvan a kifogás ügyállása, és ne lehetne rá éppoly helyesen alkalmazni egy másik ügyállást is, épp ezért ezt több szerző kizárta.

69. Jól tudom azt is, hogy a kifogást sok esetben használják, mivel szinte minden ügyben, amelyben az egyik peres fél — mint mondják — formai hibát követett el, ezek a főkérdések forognak szóban: „Szabad-e lefolytatni az eljárást ennek ez ellen, ennek a törvénynek alapján, ez előtt a tisztségviselő előtt, ebben az időpontban?" és hasonlók.

70. Csakhogy a szereplők, az időpontok, az eljárások és egyebek valamiféle okból kerülnek a kifogás hatáskörébe: így a főkérdést nem maga a kifogás adja, hanem a kifogás oka. „Nem a praetor előtt kell követelned a hitbizományt, hanem a consulok előtt, mert az összeg túl nagy ahhoz, hogy praetori vizsgálat tárgya lehessen." Az a főkérdés, túl nagy-e az összeg, a vita tehát a tényről folyik.

71. „Nem pereskedhetsz velem, hiszen nem is lehettél volna törvényes képviselő" — az ítélet tárgya: lehetett-e az vagy sem. „Nem visszaigénylést, hanem igénylést kellett volna benyújtanod" —, azt kell eldönteni, helyénvaló volt-e a visszaigénylés. Mindezek a törvényes főkérdések körébe tartoznak.

72. Vagy talán az óvásoknak, amelyeknél a legkézenfekvőbb megoldásnak tűnik a kifogás, nincsenek meg mindazok az alfajaik, mint az eljárás alapjául szolgáló törvényeknek — vagyis ezekben nem a név, a szöveg és értelmezése, vagy épp az okoskodás adja a főkérdést? Aztán meg, az ügyállás a főkérdésből keletkezik: a kifogáshoz pedig nem az tartozik főkérdésként, amit a szónok bizonyítani próbál, hanem ami miatt bizonyítani próbálja azt.

73. Szemléletesebben: „Embert öltél. — Nem öltem embert." Főkérdés: ölt-e? Ügyállás: következtetéses. Ezzel szemben vegyük ezt: „Jogom van az eljárás lefolytatására. — Nincs jogod." Itt nem az lesz a főkérdés, hogy van-e joga, és nem eszerint alakul az ügyállás. Az ugyanis, hogy megkapja-e az eljárás jogát vagy sem, az ügy végkimenetelére nézve fontos, nem magára az ügyre nézve, illetve arra nézve, amit a bíró kijelent, nem pedig ami miatt kijelenti.

74. Ehhez hasonló ez is: „Büntetést érdemelsz. — Nem érdemlek büntetést." A bíró majd eldönti, érdemel-e, de nem ebben áll a főkérdés vagy az ügyállás. Hát miben? „Büntetést érdemelsz: embert öltél. — Nem öltem embert." Abban, hogy ölt-e. „Kitüntetést érdemlek. — Nem érdemelsz kitüntetést." Van itt ügyállás? Szerintem nincs. „Kitüntetést érdemlek, mert zsarnokot öltem. — Nem öltél zsarnokot." Van főkérdés is, ügyállás is.

75. Hasonlóképpen: „Nem jogszerűen jársz el. — Jogszerűen járok el." Itt sincs ügyállás. Hát hol van? „Nem jogszerűen jársz el, hisz jogfosztott vagy." A főkérdés, hogy valóban jogfosztott-e, vagy hogy lefolytathatja-e az eljárást egy jogfosztott —, vannak főkérdések is, ügyállások is. A kifogás tehát az ügyek egy típusa, akárcsak az összehasonlítás és a kölcsönös vádemelés.

76. Pedig hasonlít egymásra ez a kettő: „Jogom van. — Nincs jogod." „Megölted. — Jogosan tettem." Nem tagadom, de ebből sem lesz ügyállás: ezek ugyanis önmagukban nem tételek (enélkül pedig nem bontakozna ki az ügy), csak az indoklásukkal együtt. „Horatius bűnt követett el, hiszen megölte a húgát. — Nem követett el bűnt, hiszen kötelessége volt megölni azt a nőt, aki az ellenség halálát gyászolta." Főkérdés: jogos-e ez az ok; tehát minőségi ügyállásról van szó.

77. Hasonlóképpen a kifogás esetében: „Nincs jogod kitagadni a fiadat, mert jogfosztott nem folytathat eljárást. — De van, mert a kitagadás nem számít eljárásnak." Főkérdés: mi számít eljárásnak? Meg fogjuk határozni következtetéssel: „Nem szabad kitagadni!" . És így tovább, minden logikai és törvényes ügyállásnál.

78. Tudom, akadtak, akik a kifogást a logikai fajtába is felvették, a következőképpen: „Embert öltem a hadvezér parancsára." „Átadtam a templomi adományokat a zsarnoknak, mert kényszerített rá." „Elhagytam az egységemet, mert vihar, folyó, betegség állt az utamba." Vagyis nem rajtam múlt, hanem egy külső erőn.

79. Ezekkel aztán végképp nem értek egyet: itt ugyanis nem az eljárást illeti kifogás, hanem a tett okát, ami pedig szinte minden védekezésben így van. Aztán meg, aki ilyen mentséghez folyamodik, ettől még formailag nem lép ki a minőségi ügyállásból: azt állítja ugyanis, hogy őt nem terheli felelősség —, így inkább a minőséget kell kettébontanunk: az egyik a tettet is védelmébe veszi, a másik csak a vádlottat.

80. Azoknak kell tehát hinnünk, akiknek a tekintélyét Cicero is követte, és akik szerint minden vitában háromféle főkérdés merülhet fel: „létezik-e?", „mi az?", „milyen?" Maga a természet is erre tanít minket, hiszen először is lennie kell valaminek, ami kétséges, erről pedig nem lehet megállapítani, hogy mi az és milyen, amíg a léte nem bizonyos —, ezért ez az első főkérdés.

81. De attól, hogy valaminek a létezése nyilvánvaló, nem feltétlenül egyértelmű, hogy mi is az. Miután ezt is megállapítottuk, már csak a minőség marad hátra; ha pedig mindezt feltártuk, nincs több tennivalónk. Ezek foglalják magukban mind a meghatározatlan, mind a meghatározott főkérdéseket; mindig ezek egyike szolgál a bemutató, tanácsadó és törvényszéki beszédek anyagául, ezek ölelik fel a bírósági ügyeket is, mind logikai, mind törvényes oldalról: hiszen minden jogi vita a meghatározás, a minőség és a következtetés körül bontakozhat ki.

83. Azoknak viszont, akik teljesen kezdőket oktatnak, hasznos lehet a szélesebb ívű magyarázattal indítani: ez az út nem nyílegyenes ugyan, de járhatóbb és akadálymentesebb. Tanulják hát meg legelőször, hogy minden ügyben négyféle érvelést kell elsősorban szem előtt tartania annak, aki pert készül indítani. Hogy a védelemnél kezdjem: messze a legerősebb önvédelmi érv, ha a szemünkre vetett dolgot le lehet tagadni; a következő, ha azt állítjuk, nem is az történt, amit a szemünkre vetnek; a harmadik és a leginkább tiszteletet érdemlő, amikor azzal mentjük a tettet, hogy helyes volt. Ha ez mind cserbenhagy, utolsó és immár egyetlen menedékünk, hogy valami jogi segítséggel csússzunk ki a tagadhatatlan és védhetetlen bűn vádja alól, vagyis azzal, hogy nem jogszerűen indították ellenünk az eljárást: ebből származnak a fent tárgyalt eljárási vagy kifogásos főkérdések. Vannak ugyanis természettől nem valami dicséretes, de jogilag megengedett dolgok — mint például a Tizenkéttáblás törvénynek az a rendelkezése, hogy az adós testét fel lehet osztani a hitelezők között; ezt a törvényt azonban kivetette magából a közerkölcs —; olyan is van, ami méltányos ugyan, de jogilag tilos, mint például a szabad végrendelkezés.

85. A vádlónak sem kell ennél többet szem előtt tartania, hiszen azt kell bebizonyítania: megtörtént, ez történt, helytelenül történt, ő pedig jogszerűen emel vádat. Így minden jogvita ugyanazok körül a részletek körül forog, csak néha eltolódnak a szerepek, mint a jutalomért folytatott perekben, amikor a felperes bizonyítja, hogy tette helyes volt.

86. Az eljárásnak ez a négy „célkitűzése" és formája, amelyeket akkor általános ügyállásoknak neveztem, mint bemutattam, két fajtára oszlik: logikaira és törvényesre. A logikai az egyszerűbb, mivel a lényege pusztán a természet szemlélete: így ennél elég is, hogy a következtetést, a meghatározást és a minőséget bemutattuk.

87. A törvényeseknek szükségszerűen több alfaja van, mivel sok a törvény, és a formájuk is különböző. Az egyiknél a megfogalmazásra támaszkodunk, a másiknál az értelmezésre; egyeseket a magunk oldalára állítunk, ha nem áll mellettünk törvény, másokat összehasonlítunk egymással, megint másokat másképp magyarázunk.

88. Így ezek mintegy tükörképekként születnek a fenti háromból, hol egyszerűek, hol vegyesek, mégis saját arcukat mutatják — mint például a „szöveg és értelmezés", amelyre kétségkívül vagy a minőség, vagy a következtetés használható; a szüllogiszmosz, amely leginkább a minőséghez tartozik; a törvények közti ellentmondás, amely ugyanabból áll, mint a „szöveg és értelmezés"; vagy az amphibolia, amelyet mindig következtetéssel lehet kifejteni.

89. A meghatározás is egyaránt vonatkozhat a két fajtára, arra is, amelyik a tények, arra is, amelyik az írott szó vizsgálatában áll. Bár ezek mind besorolhatók a fenti három ügyállásba, mégis mivel — mint mondtam — megvan a maguk jellegzetessége, ismertessük meg őket a tanulókkal, és hagyjuk csak, hogy törvényes ügyállásoknak, főkérdéseknek vagy akár kisebb egységeknek nevezzék őket; az a fő, hogy legyenek tudatában: ezekben sem egyébről szól a kérdés, mint a fent említett három dolog egyikéről.

90. Ez azonban nem igaz a „mekkora?", „mennyi?", „mihez viszonyítva?" és az egyes szerzők által fölvett összehasonlítási ügyállásra: ezeket ugyanis nem a jog sokszínűségének, hanem egyes-egyedül a józan észnek a körébe kell utalni. Épp ezért ezeket mindig vagy a következtetés, vagy a minőség alá kell sorolnunk, mint ezeket: „milyen szándékkal?", „mikor?", „hol?".

91. De az egyes főkérdésekre majd akkor kerítünk sort, ha belekezdünk a tétel szabályainak tárgyalásába. Abban mindenki egyetért, hogy az egyszerű ügyekben ügyállásból egy van, főkérdésekből azonban, amelyek mintegy az ügyállások alá vannak rendelve, és arra vonatkoznak, ami az ítélet tárgyát képezi, gyakran több is kerülhet egyazon ügybe.

92. Azt hiszem, néha kétséges is lehet, melyik ügyállást használjuk, amikor egy támadással több dolgot lehet szembeszegezni, és amint az elbeszélés színezete esetében azt tartják a legjobbnak, amelyet az ügy képviselője a legjobban elő tud adni, úgy itt is mondhatjuk, hogy azt kell megtenni ügyállásnak, aminek az előadásába a szónok a legtöbb erőt tudja beleadni.

93. Így a Milo érdekében mondott beszédeknél más utat választott Cicero, aki valóban képviselte az ügyet, mást Brutus, aki gyakorlásképpen írta ezt a beszédét: az előbbi úgy állította be, az áldozat merényletre készült, így jogosan érte a halál, de ez mégsem Milo akaratából történt így, az utóbbi pedig egyenesen dicsekedett a hitvány polgár megölésével.

94. Szintén teljes az egyetértés abban, hogy az összetett ügyekben két-három ügyállás is megtalálható, akár eltérőek (például ha valaki az egyik vád ellen azzal védekezik, hogy nem tette, a másik ellen azzal, hogy helyesen tette), akár egyazon fajtába tartozók (például ha valaki két vádat is, vagy akár mindent tagad).

95. Így történik akkor is, ha egyetlen dologról szól a vizsgálat, de arra többen formálnak igényt, akár azonos jogcímen, például a rokonság jogán, akár különböző jogon, például amikor az egyik a végrendeletre, a másik a rokonságra hivatkozik.
Valahányszor minden igénylővel mást szegezünk szembe, az ügyállások szükségszerűen különbözők, mint a következő vitahelyzetben: „A törvények szerint készült végrendeletek érvényesek legyenek. A végrendelet nélkül elhunyt szülők örökösei a gyermekeik legyenek. A kitagadott gyermek ne részesedjék apja javaiból.
A fattyú (nothus), ha a törvényes gyermek előtt született, törvényes gyermeknek számítson, ha a törvényes gyermek után, csak polgárnak. Legyen szabad gyermeket örökbe adni. Az örökbe fogadott gyermeknek legyen szabad visszatérnie eredeti családjába, ha édesapja úgy halt meg, hogy nem hagyott gyermekeket maga után.

97. Volt egy ember, aki két törvényes gyermeke közül az egyiket örökbe adta, a másikat kitagadta, majd született egy törvénytelen fia; örököseként kitagadott fiát jelölte meg, majd meghalt. Mindhárman perbe szállnak apjuk javaiért." (A törvénytelen gyermek görög szóval nothosz, latinul — ahogy Cato is tanúsította egyik beszédében — nincs rá külön szó, ezért használjuk az idegen elnevezést. De térjünk vissza a tárgyra.)

98. A végrendeletben megjelölt örökössel ezt a törvényt szegezik szembe: „A kitagadott gyermek ne részesedjék apja javaiból." Az ügyállás a szöveg és értelmezés ügyállása lesz: részesedhet-e bármiképpen, ha az apja akarta így, ha ez áll a végrendeletében? A fattyúval kapcsolatban kettős főkérdés merül fel, egyrészt mivel törvényes gyermekek után született, másrészt mivel nem született utána törvényes gyermek.

99. Az előbbi szillogizmusra ad lehetőséget: azokat a gyermekeket, akik elidegenedtek a családtól, úgy kell-e számon tartani, mint akik meg sem születtek? Az utóbbi a szöveg és értelmezés ügyállására: igaz ugyan, hogy utána nem született törvényes gyermek, de felhozhatja maga mellett, hogy a törvény szándéka az volt, hogy a fattyú számítson törvényes gyermeknek, ha születése időpontjában nem volt a házban más törvényes gyermek.

100. A törvény írott szövegét is kiküszöbölheti, mondván, hogy nem feltétlenül van a fattyú kárára, ha nem született utána törvényes gyermek. Így érvelhet: „Tegyük fel, hogy csak egy fattyú született — annak mi lesz a jogi helyzete? Csak polgár? De hát nem törvényes gyermek után született. Vagy törvényes fiú? De hát nem törvényes gyermek előtt született. Ezért aztán, ha nem támaszkodhatok a törvény szövegére, az értelmezésére kell támaszkodnom."

101. Senkit ne zavarjon meg, hogy egy törvényből két ügyállás is fakadhat: a törvény kettős, tehát olyan, mintha kettő lenne. A családba visszatérni szándékozó fiúnak először is az egyik fél felel: „Még ha visszatérhetsz is, én örökös maradok." Az ügyállás ugyanaz, mint a kitagadott fiú igénye esetében: az lesz ugyanis a főkérdés, hogy örökölhet-e egy kitagadott gyermek.

102. Aztán ehhez mindketten együtt hozzáteszik: „De nem térhetsz vissza a családba, hiszen apád nem utódok nélkül halt meg." Itt azonban a két fiú külön-külön főkérdést alkalmaz. Az egyik ugyanis azt állítja, a kitagadott is az utódok közé számít, és éppen az ellene szóló törvényből meríti az érvét: fölösleges lett volna ugyanis a kitagadottat kizárni apja javaiból, ha idegennek számítana: mivel azonban fiúi jogon ő volna végrendelet nélkül elhunyt apjának örököse, külön törvény gátolja meg ebben; de még az sem fiúi, hanem csak örökösi helyzetét szünteti meg. Meghatározásos ügyállás: mit jelent az, hogy fiúgyermek?

103. Erre a fattyú azt, hogy apja nem utódok nélkül halt meg, ugyanazokból az érvekből következteti ki, amelyeket az igénytámasztásnál használt, hogy bizonyítsa saját fiúi helyzetét — hacsak nem nyúl ő is a meghatározáshoz: a törvénytelen gyermekek is utódoknak számítanak-e?
Így tehát egyazon vitahelyzeten belül megjelenik vagy a törvényes ügyállás két alfaja, a „szöveg és értelmezés" meg a szillogizmus, és ezenkívül még a meghatározás, vagy pedig az a három, amely egyedül gyökerezik a természetben: a „szöveg és értelmezés" esetében a következtetés, a szillogizmusban a minőség, valamint a meghatározás, amely önmagában is nyilvánvaló.

104. Az ok, az ítélet tárgya és a foglalat szintén az ügyek minden fajtájában megtalálható. Nincs ugyanis olyan beszéd, amelyben ne volna meg az indoklás, az, amire az ítélet vonatkozik és az, ami a lényeget a leginkább magában foglalja. Mivel azonban ezek az egyes perekben igen változatosak, és a törvényszéki ügyekkel foglalkozó szerzők nagyjából össze is szedték őket, halasszuk tárgyalásukat mi is akkorra. Most pedig, mivel az ügyeket három műfajba osztottam, ezeket veszem sorra.


Kopeczky Rita fordítása