logo

XV Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Nyelvhelyesség

I. Minthogy a beszédnek három erénye van — hogy legyen hibátlan, világos és ékes (mivel az illőséget, ami a legfőbb, sokan az ékességhez sorolják) —, hibája is ugyanannyi van, melyek a fentiek ellentétei. Ezért tekintsük át most a helyes beszéd szabályait, amely a grammatika első része.

2. Ez a követelmény a szavakkal kapcsolatos: vagy egyes szavakkal, vagy pedig több szóval. A szavak kifejezést most a tágabb értelemben használom. Ugyanis kétértelmű; tágabb jelentése szerint mindaz, amiből a beszéd összeáll, amiképpen Horatiusnál: „s átgondolt tárgyhoz jő önként megfelelő szó"; a másik jelentése szerint szófaj: lego (olvasok), scribo (írok). Egyesek, hogy ezt a kétértelműséget elkerüljék, helyesebbnek tartják a vox, locutio, dictio kifejezések használatát.

3. Az egyes szavak lehetnek a miéink vagy jövevényszavak; egyszerűek vagy összetettek; alap- vagy átvitt jelentésűek; közhasználatúak vagy újképzésűek. Egy szó esetében gyakrabban van jelen a stílushiba, mint a stíluserény. Mert bár mondjunk valamit megfelelően, szépen, magasztosan, mindezeknek csak a szövegösszefüggésben és az egymásra következésben van jelentősége. Ugyanis azokat a szavakat dicsérjük, melyek a dolgoknak jól megfelelnek.

4. Az egyedüli, amit észre lehet venni, a jóhangzás, melyet euphoniának neveznek. Ennek érdekében két szó közül, melyek ugyanazt jelentik és ugyanolyan szerepben állhatnak, azt választod, amelyik jobban hangzik.


Barbarizmus

5. Mindenekelőtt legyen távol a barbarizmus és a szolecizmus rútsága. De mivel ezeket a hibákat olykor mentegetik a megszokással, a tekintéllyel, a régiséggel vagy az erényekkel való rokonságával — ugyanis gyakran nehéz őket elválasztani az alakzatoktól —, nehogy az oly kényes megfigyelés megtévessze, éles szemmel ügyeljen a grammatikus arra a finom különbségre, melyről részletesebben fogunk ott beszélni, ahol az stílusalakzatokról kell majd szólnunk.

6. Egyelőre nevezzük a hibát, mely egyes szavakban fordul elő, barbarizmusnak. Esetleg a szememre vethetné valaki: méltó ez itt a megígért nagy műhöz? Vagy ki nincs tisztában azzal, hogy egyes barbarizmusok az írás során fordulnak elő, mások beszéd közben — hiszen amit helytelenül írnak le, azt szükségképpen helytelenül is mondják, de amit hibásan mondasz, az nem feltétlenül rossz írott változatában is. Vagy ki ne tudná, hogy az első hibafajta hozzá-adás, elhagyás, helyettesítés vagy felcserélés" révén, a második az elválasztás, az összekapcsolás, a hehezet vagy a hangsúlyozás során esik meg.

7. De legyenek bár ezek mégoly kicsiny dolgok, mégis megtanítják rájuk a gyerekeket, és a grammatikusokat pedig emlékeztetjük kötelességükre. Hogyha valaki ezekben a dolgokban teljesen járatlan lesz, és ennek a művészetnek még csak az előcsarnokába lépett be, leragad majd azon dolgoknál, melyek a tanítók jegyzeteiben állnak; a tanultabbak viszont sok mindent hozzá fognak fűzni, elsőként talán azt, hogy a barbarizmust többféleképpen értelmezzük.

8. Az egyik idegen nyelvi hatásra jön létre, például ha valaki egy afrikai vagy hispán szót kever a latin beszédbe. Így a vasat, amivel a kocsikereket körülveszik, tantusnak szokták nevezni, jóllehet Persius közhasználatúként használja, ahogyan Catullus a ploxenumot (kocsiderék) a Pó környékén találta, és La-bienusnak (vagy Cornelius Gallus műve?) a Pollio elleni beszédében a casamo (követő) Galliából származik. Cicero viszont szándékosan gúnyból használta a mastruca (báránybőrbunda) szót, amely szárd eredetű.

9. Másik fajtája a barbarizmusnak az, amely a lélek természetéből fakad, amikor például arról, aki valamit szokatlanul, fenyegetően vagy kíméletlenül mondott, azt gondoljuk, hogy barbár módra beszélt.

10. A harmadik fajta barbarizmus az a hiba, amelynek rengeteg példája ismert, és mindenki meg is tudja magának alkotni úgy, hogy egy tetszőleges szóhoz hozzátold egy betűt vagy egy szótagot, vagy elvesz belőle, vagy felcseréli ezeket, vagy nem a megfelelő helyre helyezi őket.

11. De efféléket egyesek műveltségük fitogtatására ki szokták emelni a költőkből, és a szerzőket, akiket fölolvasnak, megróják. De a tanulónak tudnia kell, hogy a költők esetében ezek bocsánatos, sőt dicsérendő dolgok; és inkább a kevésbé ismert jelenségekre kell felhívni a figyelmüket.

12. Egy szóban például két barbarizmust is elkövetett Tinga Placentinus, aki, ha hiszünk az őt feddő Hortensiusnak, preculút mondott pergula (tornác) helyett, helyettesítéssel, amennyiben c-t mondott g helyett és felcseréléssel, amennyiben az r-t az előtte lévő hang elé helyezte. Ellenben Enniust, aki ugyanazt a hibát megkettőzve Mettioeo Fufetioeót mondott, a költői szabadság érvével védik.

13. De a prózában is van egy bizonyos, már elfogadott helyettesítés. Ugyanis Cicero azt mondja: Canopitarum exercitum (a canopiták hadseregét), pedig ők maguk Canobosnak hívják a várost, és sok szerző létjogosultságot szerzett a Trasu-mennusnak a Tarsumennusszal szemben, jóllehet felcserélés van benne. Hasonlóképpen van ez más példákkal. Mert az adsentior (beleegyezik) a helyes vagy az adsentio, ahogyan Sisenna mondta? Sisenna sok követője az analógia elvére hivatkozott, az adsentior formát viszont a nyelvszokás védte.

14. De a gyakorlatlan és pedáns tanító vagy itt fog elhagyást, vagy ott bővítést gyanítani. Mit kezdjünk azzal, ha olyan szavakat, melyek önmagukban kétségkívül hibásak, ha összefűzik őket, megrovás nélkül mondanak?

15. Mert a dua (kettő) és a tre is különböző fajtájú barbarizmusok, de a duapondo (két font súlyú) és a trepondo (három font súlyú) kifejezéseket egészen a mi korunkig mindenki használja, és Messala megerősíti, hogy helyesen mondják őket.

16. Képtelenségnek tűnhet talán, hogy egy barbarizmus, mely egyes szavak hibája, a szám vagy a nem tekintetében történjék, mint a szolecizmus. Mégis a scala (fok; többes számban: lépcső), a scopa (gally; többes számban: vesszősöprű), másrészt a hordea (árpa) és a mulsa (méhsör), jóllehet betűk felcserélése, elhagyása, hozzáadása van bennük, nem másért hibásak, mint hogy többes számú szavak egyes számban, egyes számú szavak többes számban használatosak; azok viszont, akik gladiat (kardok) mondtak, a nem tekintetében hibáztak.

17. De legyen is elég ez a megjegyzésem, nehogy azt a látszatot keltsem, hogy ahhoz a tárgyhoz, amely egyes makacs fők hibája miatt már egyébként is eléggé bonyolult, még én is hozzátettem egy kérdést.


Barbarizmus a beszédben

Több finomságot követelnek azok a hibák, melyek a beszéd során esnek meg, mert ezekre nem lehet írásban példát adni, hacsak nem versben fordulnak elő, mint az Europai Asiai elválasztás, és az ezzel ellentétes hiba, melyet a görögök szünaireszisznek és episzünaloiphénak hívnak, mi pedig complexiónak (összeolvadás) nevezzük, mint például P. Varrónál: turn te flagranti deiectum fulmine Phaethon (akkor téged, Phaethon, akit a lángoló villám ledöntött).

18. Mert ha ez próza volna, azokat a betűket külön szótagokként lehetne kimondani. Továbbá azokat, melyek az időtartam vonatkozásában történnek, akár amikor egy rövid szótag megnyúlik, mint akit Ítaliába űzött végzete, akár amikor egy hosszú megrövidül, mint bár csak az egy őrült Aiax volt vétkes, a költészeten kívül nem fogadnád el, de a költészetben nem kell őket hibának tekinteni.

19. Azokat pedig, melyek a hangsúly vonatkozásában történnek, csak a fül veszi észre, jóllehet a hehezet tekintetében, akár fölöslegesen alkalmazzák, akár helytelenül elhagyják, nálunk föl lehet tenni a kérdést, hogy vajon az írásban hiba-e, ha a h betű, nem pedig írásjel. Ennek a megítélése az idők során gyakran változott.

20. Igen szűkmarkúan bántak azzal a régiek a magánhangzók esetében is, amikor aedit (kecskegidák) és ircit (bakkecskék) mondtak. Azután sokáig figyeltek arra, hogy a mássalhangzókat ne hehezetesen mondják, így például a Gracci, triumpi (diadalmenetek) esetében. Rövid idő alatt kezdték túlzásba vinni, úgyhogy a choronae (koszorúk), chenturiones (centuriók), praechones (kikiáltók) a mai napig megmaradtak némely feliratokon, amiről Catullusnak van egy híres epigrammája.

21. Ezért tartja magát egészen a mi időnkig a vehementer (hevesen), a comprehendere (összefoglal, megért) és a mihi (nekem); bizony a régieknél, különösen a tragédiaíróknál a régi könyvekben mehet is találunk me (engem) helyett.

22. Még nehezebb a megfigyelés a tónusok terén — melyeket, mint megtudtam, a régiek tonoresnek neveztek, nyilván a görögből származtatott szóval, mely így hangzik: tonoi —, vagy a hangsúlyok terén, melyeket a görögök proszódiainak hívnak, amikor éleset és tompát helyeznek egymás helyére.

23. Így ebben a szóban: Camillus, ha az első szótagra helyezik a hangsúlyt. Vagy amikor tompa hangsúlyt tesznek hajtott helyett, mint például ebben: Cethegus (itt is az első éles, mert így a középső megváltozik), vagy hajtottat tompa helyett, mint az Appi második szótagjában, ahol két hibát is ejtenek, amennyiben a két szótagot összevonják, majd meghajlítják.

24. De ez gyakrabban fordul elő görög szavak esetében, mint például ez: Atreus, melyet a mi ifjúkorunkban a legműveltebb öregek úgy szoktak mondani, hogy az első szótagot élesen ejtették, hogy a második szükségképpen tompa legyen, és ugyanígy: Nerei, Terei. Általában ezt tanítják a hangsúlyokról.
Egyébiránt tudom, hogy egyes művelt férfiak (és néhány grammatikus is), ügyelve bizonyos szavak közötti különbségekre, olykor mind a beszédben, mind a tanításban, éles hangsúlyt tesznek az utolsó szótagra, például ezekben: quae circum litora, circum / piscosos scopulos.

26. Ha ugyanis nem ejtették volna élesen a második szótagot a circum szóban, úgy tűnhetett volna, hogy circust mondanak, nem pedig „körül"-t. Hasonlóképpen, amikor a qualet kérdőszóként használják, tompa, ha hasonlító értelemben, éles hangsúllyal fejezik be. Ezt csak a határozószók és a névmások esetében veszik figyelembe, a többi esetében a régi szabályt követik.

27. Úgy látom azonban, hogy itt más a helyzet, mert ezen a helyen szókapcsolatokról beszélünk. Amikor ugyanis azt mondom, hogy circum litora, figyelmen kívül hagyva a szóhatárt úgy ejtem, mintha egy szó volna, így egy éles hangsúly van benne, mint egy szóban. Ugyanez történik a következőben: Troiae qui primus ab oris.

28. Megesik, hogy metrikai okokból is megváltozik a hangsúly: pecudes pictaeque volucres. Ugyanis a volucrest a középső szótag éles hangsúlyával olvasnám, mivel mégha természeténél fogva rövid is, helyzeténél fogva mégis hosszú, nehogy jambust alkosson, amit nem tűr el az epikus verselés.

29. Ha e szavak önmagukban állnak, nem fognak eltérni a mi szabályunktól, vagy ha a nyelvszokás győzedelmeskedik majd, a régi nyelvi szabály semmissé válik. Ennek a dolognak nehezebb a megfigyelése a görögöknél, mert nekik több beszédfajtájuk van, melyeket nyelvjárásoknak (dialektikoi) neveznek, és ami az egyikben helytelen, az a másikban helyes. Nálunk azonban a szabály igen egyszerű.

30. Ugyanis minden szóban három szótagon belül található az éles hangsúly, akár ez a három szótag alkotja az egész szót, akár ezek az utolsó szótagjai, és közülük vagy az utolsó előtti, vagy az azt megelőző szótagra esik. A három szótag közül, melyekről beszélek, a középső, ha hosszú, akkor vagy éles, vagy hajtott; ha ezen a helyen rövid szótag van, akkor az mindenképpen tompa hangsúlyú lesz, és így az őt megelőző, vagyis a hátulról harmadik szótagot teszi élessé.

31. Minden szóban mindenképpen van egy éles hangsúlyú szótag, de sohasem több egynél, és sohasem az utolsó, tehát a két szótagú szavaknál az első. Továbbá soha nincs ugyanazon a szótagon hajtott és éles hangsúly is, így tehát egyik sem zár le latin szót. Azok pedig, melyek egy szótagból állnak, élesek lesznek vagy hajtottak, hogy egy szó se legyen éles hangsúly nélkül.

32. A száj és a nyelv hibái is a hangsúlyhoz tartoznak, ezeket nem lehet írásban megmutatni. Iótakiszmolznak, labdakiszmosznak, iszkhnotésznek és palteaszmosznak nevezik őket a görögök, akik ügyesebbek a szóalkotás terén, és koilosztomiának is, amikor a hang mintegy a száj mélyében hallatszik.

33. Vannak bizonyos sajátságos és leírhatatlan hangok, melyekkel gyakran a nemzetiségeket ragadhatjuk meg. Ha tehát minden hibát, melyekről fentebb beszéltünk, kiküszöbölünk, akkor azt kapjuk majd, amit orthoepeiának (helyes beszéd) neveznek, vagyis a hibátlan és kellemes hangképzést, mert így lehet azt helyesnek értelmezni.


Szolecizmus

34. Az összes többi hiba, köztük a szolecizmus, több szót feltételez. Bár ez is vita tárgyát képezte, ugyanis még azok is, akik azt vallják, hogy összefüggő beszédben fordul elő, minthogy egy szó kijavításával helyre lehet hozni, azt állítják, hogy a szóban, nem pedig a beszédben van a hiba.

35. Mert akár az amarae corticis (keserű háncsú), akár a medio de cortice (az ág közepéből) alkot szolecizmust a nem révén — melyek közül egyiket sem kifogásolom, minthogy mindkettőnek Vergilius a szerzője, de tegyük föl, hogy a kettő közül valamelyik nem helyesen van mondva —, annak a szónak a kicserélése, melyben a hiba volt, visszaadná a beszéd helyességét, úgyhogy amari corticis vagy media cortice lenne belőle. Ez nyilvánvaló szőrszálhasogatás, ugyanis egyik sem hibás önmagában, hanem akkor keletkezik a hiba, amikor összekapcsolják őket, és ez már a beszédhez tartozik.

36. Tudományosabb kérdés az, hogy vajon egyes szavakban is történhet-e szolecizmus, például ha valaki, bár egy embert hív magához, azt mondaná: venite (gyertek), vagy bár több embert küld el magától, így szólna: abi (menj el) vagy discede (távozz). Hasonlóképpen amikor a válasz nincs összhangban a kérdéssel, mint ha arra a kérdésre, hogy quem video? (kit látok?), úgy válaszolnál, hogy ego (én). Egyesek azt gondolják, hogy ez a hiba előfordul a testmozdulatban is, amikor mást mond a hang, mást a bólintás vagy a kézmozdulat.

37. Ezt a véleményt nem teljesen osztom, de nem is utasítom el egészen. Mert beismerem, hogy egyetlen szó esetében is megesik, de csak úgy, ha van valami más, ami egyenértékű azzal a másik szóval, amire ez a szó vonatkozik, úgyhogy a szolecizmus azoknak az összekapcsolásából lesz, melyek jelentik a dolgokat és kinyilvánítják a szándékot.

38. De hogy minden kötözködést elkerüljek: olykor egyetlen szóban valósul meg, de sohasem úgy, hogy semmi más nincs ott, csak az az egy szó. Azt illetően pedig, hogy hány fajtája van és melyek ezek, nincs teljes egyetértés Akik a legmesszebb merészkednek, azok szerint négy módja van, ugyanúgy, mint a barbarizmusnak. Szerintük létrejöhet hozzáadás útján, mint például: nam enim (mert hiszen), de susum (föl a magasba), in Alexandriam (Alexandriába); elhagyás útján, miként: ambulo viam (sétálok utat), Aegypto venio (Egyiptomból jövök), ne hoc fecit (ezt ne tette meg).

39. Felcseréléssel, ami megzavarja a sorrendet, így: quoque ego (is én), enim hoc voluit (akarta ezt hiszen), autem non habuit (nem volt neki de). Kétséges lehet, hogy ebbe a csoportba tartozik-e, ha az igiturt (tehát) a beszéd elejére helyezik, mivel úgy látom, hogy a legnagyobb szerzők különböző véleményen voltak, hiszen egyeseknél gyakori, másoknál sohasem fordul elő.

40. Vannak, akik ezt a három típust elkülönítik a szolecizmustól, amennyiben a bővítés vétkét pleonaszmosz-nak, az elhagyásét elleipszisznek, a megfordításét pedig anasztrophénak hívják. Hogyha ez a szolecizmus egy válfaja lenne, akkor ugyanolyan erővel a hüperbatont is annak lehetne nevezni.

41. A helyettesítés kétség kívül az, amikor egy dolgot egy másik helyett mondanak. Ezt minden szófajban tetten érhetjük, a leggyakrabban az igében, mivel ehhez járul a legtöbb dolog, így tehát benne szolecizmus lehet a nem, az idő, a személy, a mód — vagy ha valakinek ez az elnevezés tetszik, a status (állapot, helyzet) vagy a minőség — tekintetében: vagy hat-, vagy ahogy mások akarják, nyolcféleképpen. Mert ugyanannyi formája lesz a hibáknak, ahány fajtára osztod azokat, melyekről fentebb esett szó.

42. Továbbá a számok tekintetében, melyekből nekünk egyesünk és többesünk van, a görögöknek pedig düikonjuk (duális) is. Jóllehet voltak, akik nálunk is bevezették a duálist: scripsere (írtak), legere (olvastak). S ez lágyabb forma, melyet az érdesség elkerülése érdekében alkottak meg, mint amilyen a régieknél a male mereris helyett a male merere (rossz szolgálatot teszel) alak. És ezért van az, hogy amit duálisnak neveznek, csak ebben az egy igealakban található meg, noha a görögöknél az egész igeragozásban megvan, és a névszóragozásban is, és még így is igen ritkán használják.

43. A mieink esetében azonban senkinél sem lehet ennek a használatnak a nyomára akadni, sőt ellenkezőleg: a devenere locos (lejöttek a helyekre), a conticuere omnes63 (mindannyian elhallgattak), és a consedere duces (leültek a vezérek) nyíltan világossá teszik számunkra, hogy ezek közül egyik sem kettőre vonatkozik, és a dixeret (elmondták beszédüket) is, jóllehet ezt Antonius Rufus ellenpéldaként hozza föl, a kikiáltó több védőügyvéddel kapcsolatban jelenti be.

44. Micsoda? Nem mondja azt Livius mindjárt első könyvének elején, hogy tenuere, inquit, arcem Sabini (a fellegvárat, mondta, a szabinok tartották), utána pedig hogy in adversum Romani subiere (ellenük mentek a rómaiak). De kit kövessek inkább, mint Marcus Tulliust, aki az Oratorban azt mondja: non reprendo scripsere: scripserunt esse verius sentio (nem kifogásolom a scripsere alakot, bár úgy érzem, a scripserunt helyesebb).

45. Hasonlóképpen a köznevek és a tulajdonnevek esetében is megesik a szolecizmus a nem, a szám, különösképpen pedig az esetek tekintetében, amennyiben ezek közül bármelyik egy másik helyére lép. Ehhez a csoporthoz kapcsolódhatnak azok is, melyek a közép- és a felsőfokban fordulnak elő, és az is, ha apanevet mondanak birtokos helyett vagy fordítva.

46. Azt a hibát viszont, mely a mennyiség tekintetében fordul elő, mint például a magnum peculiolum (nagy pénzösszegecske), egyesek szolecizmusnak gondolják, mivel egy alapszó helyére egy kicsinyítő kerül. Nekem kétségeim vannak azt illetően, hogy ezt ne inkább helytelen használatnak nevezzem-e, ugyanis a jelentés tekintetében tér el, a szolecizmus pedig nem az értelemmel, hanem az összekapcsolással kapcsolatos hiba.

47. Participum esetében hibát lehet elkövetni a nem és az eset tekintetében, akár a főnévnél; az idő tekintetében, akár az igénél; a szám tekintetében, mint mindkettőnél. A névmásnak is van neme, száma és esete, és mindezekben ugyanilyen hibákat lehet ejteni.

48. Előfordulnak szolecizmusok, mégpedig szép számban a szófajok tekintetében is. De nem elég csak ezt megtanítani, nehogy azt higgye a tanuló, hogy csak az a hiba, ha az egyik helyett a másikat használják, például igét ott, ahol névszónak kellene lennie, vagy határozószót ott, ahol névmásnak, és hasonlók.

49. Mert vannak úgynevezett rokon szavak, vagyis egyazon szófajba tartozók, melyek esetében ha valaki más alakot használ, mint kellene, nem kisebb hibát követ el, mint ha magát a szófajt cserélné föl.

50. Hiszen az an (vajon) és az aut (vagy) is kötőszók, mégis helytelen volna ezt kérdezned: hic aut ille sit (ez vagy az). Valamint a ne (ne) és a non (nem) is határozószók, mégis aki azt mondaná a ne feceris (ne tedd) helyett, hogy non feceris (nem tedd), ugyanabba a hibába esne, mivel az egyik tagadásra, a másik tiltásra használatos. Továbbá az intro (be) és az intus (bent) is helyhatározószók, az eo intus (bent megyek) és az intro sum (be vagyok) mégis szolecizmusok.

51. Ugyanezek eshetnek meg a névmások, indulatszók és elöljárószók sokaságában. Szolecizmus ugyanis az is, ha a beszédben egy részt úgy helyeznek el, hogy nincs összhangban az őt követő vagy megelőző részekkel.

52. Vannak, amelyek bár szolecizmusnak néznek ki, mégsem lehet őket hibásnak nevezni, mint a tragoedia Thyestes (Thyestes tragédia), a ludi Floralia ac Megalensia (Floralia és Megalensia játékok); jóllehet ezek a szókapcsolatok az elkövetkező időszakban ki fognak veszni, az öregek sohasem mondták őket másként. Alakzatoknak fogjuk tehát nevezni őket. Bár gyakoribbak a költőknél, de a szónokoknak is meg vannak engedve.

53. Az igazi alakzatnak lesz indoka, ahogy meg fogjuk mutatni azon a helyen, melyet kevéssel korábban ígértünk. De ha valaki meggondolatlansából fogja elkövetni azt, amit itt alakzatnak nevezünk, nem lesz mentes a szolecizmus hibájától.

54. Ugyanabban a csoportban vannak, de nem alakzatok, ahogy fentebb említettem, azok a nőnemű nevek, melyeket férfiak viselnek, és azok a semleges neműek, melyeket nők használnak. Ennyit a szolecizmusról, hiszen nem grammatikakönyvet akartunk írni, csupán amikor utunkba került, nem akartunk átsiklani fölötte anélkül, hogy megadjuk neki a tiszteletet.


Latin és idegen szavak

55. Továbbá, hogy folytassam az elkezdett utat, a szavak vagy latinok, vagy idegen eredetűek. Idegen eredetűek minden nemzetségből érkeztek hozzánk, mondanám, amiképpen emberek és sok szokás is.

56. Nem beszélek az etruszkokról, szabinokról, de még a praenesteiekről sem (mert ahogyan Lucilius becsmérelte Vettiust, amiért az ő nyelvüket használja, úgy Pollio is megfeddi Liviusban a patavinitast) minden itáliait rómainak tartanék.

57. Rengeteg gall szó meggyökeresedett, mint például a raeda (négykerekű utazókocsi) és a petorritum (négykerekű nyitott kocsi), melyek közül az egyiket Cicero, a másikat Horatius használja. A mappa (asztalkendő) szóra pedig, mely a cirkuszban is használatos, a punok tartanak igényt, a gurdus (ostoba) pedig, melyet a nép a stolidus helyett használ, tudomásom szerint Hispániából ered.

58. De az idegen az én felosztásomban főleg a görög nyelvre vonatkozik, hiszen a római egyrészt innen lett lefordítva," másrészt olyan szavakat használunk, melyek nyilvánvalóan görögök, ha a mi sajátjaink hiányoznak, amiképpen olykor ok is kölcsönöznek tőlünk. Ezért fölmerül a kérdés, hogy ugyanolyan módon kell-e ragozni az idegen szavakat, mint a mieinket.

59. Ha találnál egy grammatikust, aki a régieket szereti, azt mondaná, hogy semmit sem szabad a latin rendszerből megváltoztatni, hiszen nálunk van ablativus, ami nekik nincs, logikátlan volna egy saját és öt görög esetet használni.

60. Sőt dicsérné azok erényét, akik azon munkálkodtak, hogy a latin nyelvet erősebbé tegyék, és azt vallották, hogy nem szorul rá idegen szabályokra, ezért a Castorem (Castort) szót a középső szótagot megnyújtva ejtették, mivel minden névszónknál így van, amelyek alanyesete ugyanazokra a betűkre végződik, mint a Castor, és azon voltak, hogy Palaemót, Telamót és Platót mondjanak — hiszen Cicero is így nevezi —, mivel nem találtak olyan latin szót, mely o és n betűre végződik.

61. Azt sem viselték el, hogy a és s betűkre végződjenek a hímnemű görög névszók alanyesetben, ezért Caeliusnál is azt olvassuk, hogy Pelia cincinnatus (göndör Pelias), és Messalánál is azt, hogy bene fecit Euthia (jól cselekedett Euthias),18" Cicerónál pedig Hermagorát: ne csodálkozzunk, hogy a régiek közül sokan Aenedt és Anchisát mondtak.

62. Mert ha Maecenast, Sufenast vagy Asprenast mondanánk, akkor birtokos esetben nem e betűre, hanem tis szótagra végződnének. Azért helyezték az Olympus és a tyrannus szóban az éles hangsúlyt a középső szótagra, mivel a mi nyelvünk nem tűri el, hogy az első, rövid szótag éles hangsúlyú legyen, ha két hosszú követi.

63. Így jött létre az Ulixi és az Achilli birtokos eset, és sok másik szó. Most az újabbak azt vezették be, hogy görög névszókhoz inkább görög esetragokat raknak, ami mégsem történhet meg mindig. Nekem pedig úgy tűnik jónak, hogy a latin módot kövessük olyan mértékben, ameddig az illőség eltűri. Ugyanis Calypsonemet (Calypsót) már nem mondanék a lunonem (Iunót) mintájára, jóllehet C. Caesar követve a régieket így ragozza; azonban a tekintélyt felülmúlta a szokás ereje.

64. A többi esetében mindkét ragozást lehet használni az illőség megsértése nélkül; aki inkább görögösen akarja ragozni, az bár nem latinul, de feddés nélkül fog beszélni.


Egyszerű és összetett szavak

65. Az egyszerű szavak eredeti, vagyis természetes formájukban állnak, az összetettek vagy prefixumokkal vannak összekötve, mint az innocens (ártatlan) — csak ne legyen a kettő között ellentmondás, mint amilyen az inperterritus (meg nem ijedt), különben olykor kettő is következhet egymás után, mint az incompositus (nem összetett), a reconditus (elrejtett), és amit Cicero használ: subabsurdum (kissé ízléstelen) —, vagy mintegy két testből nőnek össze, mint a maleficus (gonosztevő).

66. Mert egyáltalán nem engedném meg a mi nyelvünknek, hogy három szóból alkossanak meg egy szót, jóllehet Cicero azt mondja, hogy a capsis a cape si vis-ből (vedd, ha akarod) lett összetéve, és vannak olyanok, akik azt állítják, hogy a Lupercalia három szóból áll, mintegy luere per caprum (megtisztítani a kecske révén).

67. Mert a Solitauriliaról már bebizonyosodott, hogy Suovetaurilia, és úgy is megy végbe az áldozat, mint ahogy Homérosznál is van. De ezek nem annyira három szóból, mint inkább három szó részeiből állnak össze. Egyébként ismeretes, hogy Pacuvius nehézkes módon, egy elöljárószóból és két névszóból alkotott szavakat: Nerei repandirostrum incurvicervicum pecus (Nereus hátragörbülő szájú, begörbülő nyakú tehene).

68. Vagy két teljes latin szóból kapcsolódnak össze, mint a superfui (fennmaradtam) és a subterfugi (megszöktem), jóllehet fölmerül a kérdés, hogy teljes szavakból lettek-e összetéve, vagy egy teljesből és egy csonkából, mint a malevolus (rosszakaró), vagy egy csonkából és egy teljesből, mint a noctivagus (éjszaka kóborló), vagy két csonkából, mint a pedisecus (nyomon követő, szolga); vagy pedig egy latin és egy idegen szóból, mint a biclinium (kétszemélyes kerevet), vagy másik sorrendben, mint az epitogium (köpeny) és az Anticato (Ellen-Cato); egyes szavak két idegen szóból is, mint az epirae-dium (kocsikantárszíj). Mert mivel az epi (rá) görög elöljárószó, a raeda (négykerekű utazókocsi) pedig gall szó — de sem a görög, sem a gall nem használja ezt az összetett szót —, a rómaiak két idegen szóból alkották meg sajátjukat.

69. Az elöljárószókat azonban gyakran maga az összekapcsolás is megcsonkítja, ezért vannak ezek az alakok: abstulit (elvitte), aufugit (elmenekült), arcisit (elveszítette), jóllehet az elöljárószó csupán ab (el); valamint: coit (találkozik valakivel), jóllehet az elöljárószó a con (össze). Így jöttek létre az ignavi (a tétlenek), az erepublica (az állam javára) és hasonló alakok.

70. De az egész dolog jobban illik a görögökhöz, nekünk kevésbé sikerül; és azt gondolom, hogy nem természetesen történik, hanem idegen dolgokra törekszünk, és ezért, bár a kürtaukhén (görbenyak) szót csodáljuk, az incurvicervicumot (begörbülő nyakú) majdhogynem kinevetjük.

71. Alapjelentésűek a szavak, amikor azt jelentik, amire eredetileg ki vannak jelölve, átvitt jelentésűek, amikor más az értelmük természetüknél fogva, és más az adott helyen. A közhasználatú szavakat nagyobb biztonsággal használjuk, az újakat nem minden veszély nélkül alkotjuk meg. Mert ha befogadják őket, csekély dicsőséget szereznek a beszédnek, ha azonban elutasítják őket, még gúny tárgyává is válnak.

72. Mégis merni kell, ugyanis, ahogy Cicero mondja, még azok is, melyek először érdesnek tűntek, a használat során meglágyulnak. De a legkevésbé van nekünk megengedve az onomatopoiia. Hiszen ki viselné el, ha valami hasonlót mernénk alkotni ezekhez a méltán dicsért kifejezésekhez: linxe biosz (zörgött az íj) és szizen ophthalmosz (sistergett a szeme). Már azt sem mondanánk bátran, hogy balare (bégetni) vagy hinnire (nyeríteni), ha nem támaszkod(hat)nánk a régi kor ítéletére.



Krupp József fordítása