logo

IX Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Magánoktatás vagy iskola

1. De fiunk lassanként kezdjen el már növekedni, hagyja el anyja ölét, és tanuljon komolyan. Ez az az időpont, amikor leginkább érdemes arról beszélnünk, hogy melyik a hasznosabb: otthon, a magánház falai között tartani a tanulót, vagy pedig átadni az iskolai tömegoktatásnak és — így is mondhatnánk —a köztanítóknak.

2. Jóllehet úgy látom, ez utóbbit tartották helyesnek azok is, akik a leghíresebb városok szokásait megalkották, és a legkiválóbb szerzők is, mégsem szabad elhallgatnunk, hogy sokan vannak, akik ettől a majdhogynem általános szokástól valamiféle egyéni meggyőződés alapján eltérnek. Úgy tűnik, hogy ezek kiváltképp két okból tesznek így. Egyrészt, hogy jobban vigyázzanak az erkölcsökre azáltal, hogy elkerülik azt a csoportot, mely életkoránál fogva a leginkább hajlamos a bűnökre. Bárcsak hazugság volna, hogy gyakran rút tettek okai eredtek innen! Másrészt pedig mert, bárki legyen is majd a tanító, úgy tűnik, szabadabban tudja majd rászánni idejét egy diákra, mintha ugyanazt az időt több között osztaná meg.

3. Az első ok mindenképpen súlyos: ugyanis ha bizonyos volna, hogy az iskolák bár a tanulmányok szempontjából hasznosak, az erkölcsöknek azonban ártanak, akkor nekem bizony úgy tűnnék, hogy fontosabb szempont a becsületes élet, mint akár a legkitűnőbb szónoklás. Azonban nekem mégiscsak úgy tűnik, hogy e kettő összekapcsolódik és szétválaszthatatlan. Úgy vélem ugyanis, hogy csak derék férfiú lehet szónok; és ha más szónokká válhatna is, akkor sem szeretném. Előbb tehát erről a dologról.

4. Azt gondolják, hogy az iskolában megromlanak az erkölcsök. Olykor valóban megromlanak, de otthon is, és Herculesre, éppen olyan sok példa van erre, mint amennyi a másikra. Az egész különbség az egyes gyermekek természetében és a velük való foglalkozásban rejlik. Tételezzük fel, hogy van egy rosszra fogékony elme, tételezzük fel, hogy az élet korai szakaszában nem törődnek a tisztesség kialakításával és megőrzésével: az otthon elzártsága sem nyújtana kevésbé alkalmat a gaztettekre. Hiszen a házi tanító is lehet erkölcstelen, és a gyermek védelme nem biztonságosabb a rossz szolgák, mint a kevéssé fegyelmezett szabadok között.

5. De ha magának a gyermeknek jó jelleme van, és a szülők nem vakok, és nem szenderegnek a szellem tunyaságában, és tanítóul a legtisztább férfiút választják ki, amire a bölcsek különösen nagy gondot fordítanak, és olyan nevelési elvet, mely a leginkább szigorú, akkor gyermekük mellé állíthatnak egy tekintélyes baráti férfiút vagy egy hűséges felszabadított rabszolgát, akinek az állandó vezetése még azokat is jobbá teheti, akik gondot okoztak.

6. Könnyű volna ennek a félelemnek az orvoslása. Bárcsak ne mi magunk tennénk tönkre gyermekeink erkölcseit! Gyermekkoruk legelején édességekkel kényeztetjük el őket. Az a lágy nevelés, melyet kíméletességnek hívunk, megtöri az elme és a test minden feszességét. Mi mindent fog megkívánni az, aki bíborban mászott? Még nem ejti ki az első szavakat, már ért a sáfrányhoz, már bíbort akar.

7. Előbb képezzük ki az ínyüket, mint a szájukat. Gyaloghintóban nevelkednek: ha megérintették a földet, bizonytalankodva lépegetnek, miközben mindkét irányból kezek tartják őket. Örülünk, ha valamit szabadosabban mondanak: szavaikat, melyeket egy alexandriai ficsúrtól32 sem néznénk jó szemmel, nevetéssel és csókkal fogadjuk.

8. Nem csoda: mi tanítottuk őket, tőlünk hallották, a mi barátnőinket és a mi szeretőinket látják, minden lakoma szemérmetlen daloktól zúg, olyan dolgokat látnak, amelyeket kimondani is szégyen. Innen szokásaik, innen természetük. Szegények ilyeneket tanulnak, mielőtt még tudnák, hogy bűnök, így tehát hanyagon és tunyán nem az iskolában tanulják a rosszat, hanem ők viszik az iskolába.

9. „De a tanítás során egy tanítónak több ideje jut egy diákra." Először is: semmi sem akadályozza meg azt az egy tanárt, hogy azzal az egy gyerekkel is foglalkozzék, akit az iskolában is nevelnek. De még ha nem is lehetne a kettőt összekötni, egy igen tisztességes közösségnek a fényét többre becsülném a sötétségnél és a magánynál. Ugyanis a legjobb tanítók a sokaságot kedvelik, és nagyobb színházra is méltóknak tartják magukat.

10. A tehetségtelenebbek viszont saját gyengeségük tudatában nem tartják méltatlannak, hogy egy-egy diáknál leragadjanak, és valamiféle gyerekfelügyelői feladatot lássanak el.

l l . De legyen bár valaki olyan tekintélyes, gazdag vagy befolyásos, hogy otthonában a legműveltebb és senkihez sem hasonlítható tanítót tartsa, mégsem akarja az majd egész napját egyetlen diákra fordítani. Vagy talán lehet a tanulói figyelem annyira kitartó, hogy nem fárad el, ahogyan a szem az állandó nézéstől, különösen mivel a tanulás sokkal több egyedül eltöltött időt igényel?

12. Ugyanis ha ír, ha tanul, ha gondolkodik a diák, nem áll mellette a tanító, hiszen aki effélékkel foglalkozik, azt csak akadályozza bárki beavatkozása. Az olvasás egész folyamata sem igényel mindig bevezetést vagy magyarázatot, hiszen ez esetben mikor ismerne meg oly sok szerzőt? Rövid az az idő, amikor az egész napra beosztják a munkát, ezért többekhez eljuthat az, amit egyeseknek kell megtanítanunk.

13. A legtöbb tárgy ugyanis olyan, hogy ugyanaz a hang egyszerre mindenkihez el tudja juttatni. Nem beszélek a rétorok elemzéseiről és deklamációiról, melyeknél bármekkora számú hallgatóság ott lehet, mégis mindenki hallani fogja az egészet.

14. Nem olyan ugyanis a tanító hangja, mint a lakoma, mely többeknek kevesebbet nyújt, hanem mint a Nap, mely mindenkinek ugyanannyi fényt és meleget ad. A grammatikus is, ha a beszéd elméletéről értekezik, ha kérdéseket magyaráz, ha történelmi dolgokat fejteget, ha költeményeket taglal, ezeket annyian fogják megtanulni, ahányan csak hallják majd.

15. „De a javítást és a felolvasást akadályozza a nagy létszám." Ez valóban így van — mert mi az, ami minden szempontból kifogástalan? —, de hamarosan ellensúlyozzuk más előnyökkel.
„Mégsem akarom oda küldeni a fiamat, ahol nem törődnek vele." Azonban a jó tanító nem fogja nagyobb tömeggel megterhelni magát, mint amekkorát elbír, és elsősorban arra kell ügyelni, hogy minden szempontból bizalmas barátunk legyen, és a tanításban ne feladatot lásson, hanem odaadást. Így sohasem fogjuk magunkat tömegben érezni.

16. És alig lesz valaki olyan, ha legalább egy kevéssé megfertőzte a tudomány, ha valakiben észrevette az igyekezetet és a tehetséget, ne foglalkozna vele rendkívüli módon — már csak a saját dicsőségére is. De ha el is kell kerülni a nagy iskolákat — az ilyeneket akkor sem tartom helyesnek, ha valakinek megérdemelten nagy a látogatottsága —, az mégsem jelenti azt, hogy az iskolákat általában kerülni kellene. Mást jelent ugyanis kerülni, és mást megválogatni őket.

17. Ha már megcáfoltuk az ellenérveket, fejtsük már ki, mi az álláspontunk.

18. A jövendőbeli szónok, akinek a legnagyobb nyilvánosság előtt és a köztársaság fényének közepén kell élnie, mindenekelőtt szokjon hozzá már zsenge korától ahhoz, hogy nem ijed meg az emberektől, és nem sápadozik magányos és árnyékos életben. Lelkét mindig fel kell tüzelnie és emelnie, hiszen ez az elzártságban vagy ellankad, és mintegy homályban tétlenkedik, vagy ellenkezőleg: felfuvalkodik a hiú önteltségtől. Szükségszerű ugyanis, hogy túl sokat tulajdonítson magának az, aki senkivel sem méri össze magát.

19. Azután, amikor elő kell adnia a tanultakat, elhomályosodik a Nap fényénél, és mindenbe mint újdonságba ütközik, minthogy egyedül tanulta meg azt, amit sok ember között kell megtennie.

20. Eltekintek a barátságoktól, melyek egészen az öregkorig a legszilárdabban megmaradnak, minthogy valamiféle vallásos kötelék kapcsolja őket össze. Ugyanis nem szentebb dolog, ha ugyanazokba a szentségekbe avatnak be valakit, mint ha tanulmányokba avatják be. Hol fogja megtanulni a közösségi érzést, ha elválasztja magát a közösségtől, ami nemcsak az emberek számára, hanem a néma állatoknak is természettől adva van?

21. Vegyük hozzá, hogy otthon csak azt tudja megtanulni, amit neki írnak elő, az iskolában azonban azt is, amit másoknak adnak fel. Mindennap hallani fogja, amint sok mindent dicsérnek, sok mindent kijavítanak; használni fog neki, ha valakinek a restségét megfeddik, használni fog, ha valakinek a szorgalmát dicsérik;

22. a dicséret föl fogja ébreszteni benne a versengést, rút dolognak fogja tartani, hogy alulmaradjon egy azonos korúval szemben, szépnek, hogy legyőzze az idősebbeket. Mindezek tüzelik a lelket, és jóllehet a nagyravágyás önmagában vétek, mégis gyakran erényeket szül.

23. Nem tartom haszontalannak, hogy tanítóim megtartották azt a szokást, hogy miután a fiúkat osztályokba sorolták, az előadás sorrendjét a tehetség ereje szerint határozták meg, és ki-ki annál előkelőbb helyen szónokolt, minél nagyobb lépést mutatott előmenetelében.

24. Ennek eldöntésére versenyeket rendeztek. Ez számunkra nagy dicsőség volt, osztályelsőnek lenni azonban messze a legszebb. Erről nem egy alkalommal döntöttek: a harmincadik nap35 visszaadta a legyőzöttnek a versenyre való lehetőséget. Így tehát a győztes sem hagyott föl győzelme után a törekvéssel, a fájdalom pedig arra tüzelte a legyőzöttet, hogy kiküszöböli a csorbát.

25. Hogy ez lángolóbbá tette az ékesszólás tanulmányozása iránti hevületünket, mint tanítóink buzdítása, pedagógusaink felügyelete, szüleink ígéretei, amennyiben lelkemmel kapcsolatosan megállapításokat tudok tenni, határozottan állítom.

26. De amiképpen a tudományban már előrehaladottakat megerősíti a versengés, úgy a kezdők és még zsengék számára kellemesebb a diáktársaikkal, mint a tanítójukkal való versengés, éspedig azért, mert az utánzás könnyebb. Ugyanis nem nagyon merik majd a kezdők azt remélni, hogy mesterei az ékesszólásnak, amit a legnagyobb dolognak tartanak; inkább legközelebbiekbe fognak belekapaszkodni, ahogyan a fákra futtatott szőlővesszők is úgy jutnak a csúcsra, hogy előbb megragadják az alacsonyabban fekvő ágakat.

27. Ami olyannyira igaz, hogy még magának a tanítónak is, ha a nagyravágyásnál többre becsüli az eredményességet, arra van szüksége, hogy amíg kifejletlen tehetségekkel foglalkozik, ne terhelje meg mindjárt a gyenge tanulókat, hanem fogja vissza magát, és szálljon le a hallgatók értelmi szintjére.

28. Mert amiképpen a szűk szájú edények kivetik a folyadékot, ha túl sokat öntenek beléjük, a lassanként beléjük folyó vagy beléjük csöpögtetett azonban megtölti őket, úgy ügyelni kell arra is, hogy a fiúk értelme menynyit képes befogadni; ugyanis ami túl nagy ahhoz, hogy megértsék, nem fog eljutni értelmükhöz, mely olyan, mintha kevéssé volna nyitva a felfogás számára.

29. Hasznos tehát, ha vannak társai, akiket eleinte utánozni, később pedig legyőzni akar: így lassanként nagyobb dolgokra is lesz reménye. Hozzáteszem ehhez, hogy maguk a tanítók sem képesek ugyanolyan szellemi és lelki teljesítményt nyújtani szónoklás közben, ha csak néhányan vannak jelen, mint ha a hallgatók sokasága lelkesítené őket.

30. Ugyanis az ékesszólás legnagyobb része a lelken múlik. Ezt befolyásolni kell, ennek el kell képzelnie a dolgok képeit, és ezt valamiféle módon azoknak a dolgoknak a természetéhez kell alakítani, amikről szó van. Minél nemesebb és magasabb rendű ez, annál nagyobb dolgok indítják meg mint valami segédeszközök, és így a dicsérettől is növekszik, és az igyekezet is növeli, és örül annak, hogy valami nagy dolgot csinál.

31. Valamiféle ki nem mondott méltatlankodás ébred bennünk az ellen, hogy az oly sok munkával megszerzett szónoki képességet egyetlen hallgatóra pazaroljuk: restellünk fölülemelkedni a hétköznapi beszéd hangnemén. Képzeljük csak a szónokló magatartását, az előadó hangját, föllépését, előadásmódját, végül pedig testi és lelki megindultságát, verejtékezését, hogy a többit mellőzzem, és elfáradását, de úgy, hogy egyetlen hallgatója van: nemde úgy nézne ki, mint aki valamiféle őrületben szenved? Nem volna az emberi világban ékesszólás, ha csak egyes emberekkel beszélgetnénk.



Krupp József fordítása