logo

XVIII Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Quintilianus Magyarországon

Quintilianus magyarországi recepciójának és hatásának feldolgozása még várat magára annak ellenére, hogy bizonyos kezdeményezések már történtek a magyar művelődés bizonyos területein. E kezdeményezésekből az is felsejlik, hogy a nagy rétor nyomait elsősorban négy területen követhetjük nyomon:

1. a magyar irodalomban kezdetektől napjainkig,
2. a retorika- tankönyvekben,
3. a pedagógiai szakirodalomban,
4. a műfordítás irodalmában.

1. A magyar irodalmat vizsgáló monográfiákban, irodalomtörténetekben olykor találkozunk Quintilianusra való hivatkozásokkal, például Horváth János a humanizmus korának magyar irodalmát vizsgálva többször is említi Quintilianust; például felhívja a figyelmet arra, hogy Mátyás könyvtárában egyebek közt megvolt Quintilianus is, és megállapítja hogy Werbőczy István Hár-maskönyvében a szóhasználatban klasszikus mintákat követ, Cicerót és Fabius Quintilianust.

A Sőtér István szerkesztette A magyar irodalom története I. kötete, amely 1600-ig tekinti át a magyar irodalmat, háromszor hivatkozik Quintilianusra. A humanista levéllel és a szónoki beszéddel kapcsolatban megállapítja: „A szónoki beszéd elméletét a középkorban is kiaknázott, akkoriban még Cicerónak tulajdonított Rhetorica ad Herennium és Quintilianus De institutione oratoridja mellett Cicero De oratoréja és más újonnan felfedezett művei alapján alkották meg a 15. századi teoretikusok (Caspare Barzizza, Georgius Trapesuntius stb.)." Taurinus István hexameterekben írt öténekes eposzát ismertetve megállapítja, hogy mintája Lucanus Pharsalidja volt.
Quintilianus Lucanusról adott jellemzése, azaz hogy inkább a szónokok, mint a költők közé tartozik, teljességgel áll Taurinusra is. Mivel ezt a retorikus jelleget maga Taurinus is hangsúlyozza, feltételezhetjük, hogy ismerte mind Lucanus, mind Quintilianus művét. Honterus Jánosról megjegyzi, hogy nyomdájában hét görög kiadványon kívül 9 latin nyelvű szövegkiadása is fennmaradt, többek között Quintilianus is.

Ifjabb Horváth János Latinnyelvű irodalmunk stílusproblémái című monográfiájában idéz Albericustól, Kálmán király törvényeinek összeírójától egy kijelentést, amelyben az így mentegeti a latin nyelvben való járatlanságát: „Noha ugyanis az írás művészetében való járatlanságom nem rendelkezik az ékesszólással, mégis a szeretet nem tagadja meg az engedelmességet."
Az az Albericus nyilatkozik így, „aki vitán felül a legékesebb latin prózát írta az egész Árpád-korban" — írja Horváth János —, majd megállapítja, hogy Cicerótól és Quintilianustól vették át az Árpád-kori tollforgatók a szerénykedés gondolatát és formuláit.

Hasonlóképpen a középkorral foglalkozik Tarnai Andor az irodalmi gondolkodást vizsgáló monográfiájában, amelyben többször szerepel Quintilianus. Megállapítja például, hogy e korszak íróinak műveiből „alapos felkészültségre lehet következtetni."
„A legsokoldalúbb ismeretek Gellért terjedelmes Deliberatiójából hámozhatók ki.... Az író tájékozottsága ugyanis lenyűgöző. Gorgiasz, Platón és Arisztotelész, Quintilianus, Cassiodorus, Beda nevét, csak úgy mellékesen a quadrivium tárgyait, a szerkezet szakkifejezéseit (prooemium, narratio, epilogus), a stílusfajokat (genera dicendi) olyan természetesen írja le, hogy a literatori tudás fitogtatásának még a gyanúja sem merül fel az olvasóban." Gellért valóban a legnagyobbak között említi Quintilianust, mégpedig a következőképpen: „Vajon Gorgiászt, Arisztotelészt, Hermagorászt, a retorika tudományának görög úttörőit magasztalni kell? Cicerót és Quintilianust, e tudomány éles elméjű latinra ültetőit hasonlóképpen?"

Végül érdemes még Dörfler M. Sándor Quintilián és a magyar nyelvújítás című monográfiájára utalnunk, amelynek eredményeit tömören így összegezi a szerző: „Cicero, Vergilius, Horatius és Quintilianus hatása összefolyt Boileau racionalista klasszicizmusával, ezt viszont a megérzést és a képzeletet kiemelő, új német esztétika mind erősebben megnyilatkozó befolyása ellensúlyozta. Goethe mégis egy pillanatra mintha valódi harmóniát jelentene e zűrzavarban, s e harmóniának. köszönheti Kazinczy stílusízlése megmentett klasszicizmusát."

A fentiekben felsorolt kutatók adataiból úgy tűnik, hogy Quintilianus Szent Gellérttől kezdve, azaz az irodalom kezdeteitől ismeretes volt Magyarországon minden korszakban. Az a pozitív hatás, amelyet a magyar irodalomra tett, talán nagyobb is lehet annál, mint amit az eddigi kutatás kimutatott. Rejtett idézetek, reminiszcenciák sokasága rejtőzhet olyan irodalmi művekben, amelyeket a Quintilianus-hatás szempontjából még nem vizsgáltak. Erre két példát idézek.

Szent István Intelmeinek előszavának vége felé található ez a mondat: „Immár itt az idő, amikor nemcsak pépes ételt kell adnunk neked, mert ez puhánnyá és kényeskedővé tehet, ami az erények pusztulásával, a bűnök melegágyával, és a parancsok semmibe vevésével egyenlő, hanem néha korcos borral is meg kell itatnunk, hogy az ráirányítsa figyelmedet azokra a dolgokra, amikre tanítalak. Itt mintha Quintilianus két helyét kapcsolta volna össze a szerző, és azokra reagálna.
Az egyik így szól: „Sőt, a tanároktól el is várnám: törődjenek azzal, hogy miként a dajkák, ők is kezdetben finomabb ételekkel táplálják a zsenge lelket, és engedjék meg nekik, hogy először, akárcsak a tejjel, a tudomány kellemesebb részével töltekezzenek" (2, 4, 5). A másik pedig ugyanebben a fejezetben kissé lejjebb: „Ezért nem szabad szerintem az érettséget siettetni, ahogy az se jó, ha a mustnak a kádban mindjárt fanyar íze van: az idő majd megteszi a magáét, és a hosszú erjedés csak előnyére fog válni" (2, 4, 9).

A másik példát Arany Jánostól veszem. Vojtina ars poétikája című versében a költői hazugságról így ír:

Mendacem oportet esse memorem:
Költőnek ezt ajánlani merem.
Nem épen tisztes, de derék szabály,
Versembe jól fér, s a mellett — talál.
Azaz — magyarra téve a szavak:
Költő hazudj, de rajt ne fogjanak;
Mert van egy példa, hogy: a sánta eb ...
A sánta költő még keservesebb (65-72).

Arany Quintilianustól veszi a Mendacem oportet esse memorem mondatot. Quintilianus szövegében azonban egy mondást jelentő igétől függ, ezért accusativus cum infinitóval van szerkesztve: vulgo dicitur, mendacem memorem esse oportere — „Mindenfelé mondják, hogy a hazudónak jó emlékezőtehetségűnek kell lennie."
Az idézett mondatot költőnk az Institutio oratoria 4, 2, 91-ből emelte ki, es saját versformájához alakította, mégpedig helyesen mind grammatikailag, mind ritmikailag. A szóban forgó helyen Quintilianus a narratióval, a tényállás elbeszélésével kapcsolatban éppen azt a kérdést feszegeti, hogyan költsön (fingere) a szónok: úgy, hogy az valószínű legyen, a szereplő személyeknek, az időpontoknak, az események sorrendjének stb. megfeleljen, továbbá pontosan emlékezzék arra, hogy mit koholt, mert ha menetközben megfeledkezik róla, könnyen ellentmondásba kerül önmagával, és elveszíti a pert.

2. A magyar retorikai tankönyvekben Quintilianus kezdettől fogva úgy szerepel, mint abszolút tekintély, mint a retorika autentikus mestere. Vígh Árpád Retorika és történelem című kötetének számos hivatkozásából jól kitűnik, mennyire befolyásolta a magyar retorika fejlődését. Természetesen a bevezetés kereteit szétfeszítené, ha minden, Magyarországon megjelent retorikai tan- és kézikönyvet sorra vennénk, ezért csak három könyv tanúságát idézem a 19. századból.
A 20. századból azért nem idézünk, mert Retorika című egyetemi tankönyvünk részletesen tárgyalja mind az antik retorika, mind a magyar retorika történetét és rendszerét, s ebben Quintilianus igen előkelő helyet foglal el a retorikai szakírók között.

Szeberényi Lajos Politikai szónoklat-tan című könyvében, amely 1849-ben látott napvilágot, többször hivatkozik rétorunkra. A szónoki beszéd részeivel kapcsolatban a következő megállapítást teszi:
„Quintilian öt, Cicero hat részt követel a szónoklatban." A világosság erényével kapcsolatban, amelyet ő értelmességnek nevez, így hivatkozik a nagy rétorra: „Sohasem lehet eléggé ajánlani Quinctiliannak azon tanácsát, hogy a szónok ne csak úgy igyekezzék szólani, hogy megérteni lehessen, hanem ugy, hogy meg nem érteni ne lehessen." A metaforát illetően követendőnek tekinti rétorunkat: „Szem előtt kell tehát tartani Quinctilián tanácsát, mely így hangzik: arra kell különösen vigyázni, hogy a mely nemen kezded az átvitt beszédet, azon végezd is."

Szvorényi József Ékesszólástanában latinul idéz az Institutio oratoriából, de az idézet pontos helyét és fordítását nem közli. Például azzal kapcsolatban, hogy az archaizmus az újdonság ingérével is hathat, hivatkozik rá: „mint ezt a nagy műbiró, Quintilian is tanítja." Egy másik Quintilianus-idézetet így vezet be: „Azért különbözteti meg a többször idézett Quintilián a senatori gravitashoz s az aura popularishoz mért előadást; s míg egyfelől a perspicuitast buzgón ajánlja; másutt ekképp tanít."
A szóképek mértéktelen használatától óva int Szvorényi, s ezt a Fabius Quintilianus-idézettel is megtámogatja, amelyet e szavakkal értelmez: „Szintúgy helyteleníti azt Fabius, mert az ily írásmódban — úgymond — a szókra fordított gondos keresettség gyöngíti bensőségük felöli meggyőződésünket, s a hol mesterkéltség mutatkozik, maga az érzemény valódisága látszik hiányozni."

Névy László Rhetorika című munkájában bőségesen kiaknázza Quintilianust. A kifejezés hathatósságát tárgyalva említi a velősmondásokat, majd többek között ezt fűzi hozzá: „A régi mesterek mind nagy súlyt helyeznek a sententiákra. Quintilián szerint (VIII. 2.) még közönséges szavakban is van néha (éppen rövidségüknél fogva) nyomatékosság (emphasis); pl. férfinak kell lenni; hisz ember; élni csak kell; s csodálja hogy a természet sokszor ennyire hasonlít a művészethez."
Olykor hosszan idéz belőle magyarul: „Quintilián az enargeiát első helyre teszi a beszéd ékességei közt, mint mondja „csak azért is, mert az élénk előterjesztés több, mint a csupa világosság. Ez tisztán, amaz fényben állítja elő a dolgot."

A szónoklat a rómaiaknál címszó alatt így méltatja rétorunkat: „Legnevezetesebb elméleti mű azonban a M. „Institutiones oratoriae" 12 könyvben, mely a retorikai nevelés egész folyamát és rendszerét behatóan tárgyalja. (Magyarul Szenczy Imre fordításában kiadta a Kisfaludy-Társaság.)
Quintilianus nagy műve tehát egyre ismertebbé válik a 19. század második felében Magyarországon is. Jól tükrözi ezt Zichy Antal A szónoklatról című székfoglaló értekezése, amelyet a Kisfaludy Társaságban olvasott fel 1868. február 26-i ülésén. Ebben többek között így nyilatkozik róla: „De nem ily és ezzel rokon eszmék kedvéért térek vissza a jó Quintilianusra, hanem főleg azért, mivel munkája bevezetésében minden jóravaló ember szívét kell hogy azonnal előre megnyerje. S ez, hogy nem választja külön a szónokot az embertől. Nem képzelheti, hogy igazi szónok válhassék abból, aki nem feddhetetlen jó ember."

3. Quintilianus pedagógiai nézetei nagy hatást gyakoroltak az európai és benne a magyar pedagógia fejlődésére is. Prácser Albert fordításának bevezetésében kilenc olyan tanulmányt sorol fel, amelyek magyar szerző tollából 1876 és 1904 között jelentek meg, továbbá felhívja a figyelmet Fináczy Ernő Az ókori nevelés története című alapos művére, amely a nemzetközi szakirodalomban is úttörő jelentőségű alkotás.
Fináczy fölismerte a nagy nevelő pedagógiájának korszakos jelentőségét, például a kisgyermekek oktatásával kapcsolatos nézetét így értékeli: „Azaz: foglalkoztassuk már kis korától kezdve a gyermek szellemét, de nem rendszeres oktatással, hanem játék alakjában, alkalomszerűen. Ezért ajánlja az író, hogy először elefántcsont-betűket adjon a tanító a gyermek kezébe, vagy valami más játékszerfélét, melyből a betűk alakját megismerheti. Ma azt tartjuk, hogy csak hatesztendős korában tanulja meg a gyermek a betűket. Ezt fontos egészségi és lélektani okok kívánják, melyekre százados tapasztalatok utalnak. Egyébként Quintilianus nézeteit az alkalomszerű oktatásról a kisdedóvás keretében dívó beszéd- és értelemgyakorlatok igazolták."

Észreveszi és helyesli, hogy Quintilianus az otthoni neveléssel szemben előnyben részesíti az iskolai nevelést: „Bizonyítani kell, hogy még a tiszta erkölcsök feltételezése mellett is jobb, hasznosabb, helyesebb a gyermeket az iskolába küldeni. E végből a házi nevelés egyéniesítő eljárásait szembe állítja Quintilianus az iskola szociális jelentőségével és a kölcsönösségen alapuló tanulmányi hatásával, s a kettőt mérlegelve, úgy találja, hogy az iskola látogatásából eredő erkölcsi és didaktikai haszon aránylag jóval értékesebb, mint az, melyet a házi nevelésnek az egyéniséget jobban figyelembe vevő tényezőitől remélhetünk."
Nagyra értékeli, amit Quintilianus a gyermek egyéniségéről mond: „A tanítónak mindenekelőtt tanulmányoznia kell a gyermeki lélek ezen veleszületett hajlamait és tehetségeit: ezekhez alkalmazza eljárását. Tudnia kell, hogy a természet ellen nem lehet cselekednie."

Azzal a quintilianusi gondolattal is egyetért, hogy egyszerre többfélét is lehet tanítani a gyermekeknek: „Nem zavarodik-e meg a lélek a sokféleségtől s nem fárad-e el az elme a különböző irányú tantárgyak tanulásában? Akik ekként gondolkoznak, feledik, hogy gyermekekkel van dolguk, kiknek természete megkívánja a változatosságot. Nem a sokféleség fáraszt, hanem az egyféle tárggyal való huzamos foglalkozás. Különben se féltsük a gyermeket a megterheléstől: önfeledten tanul meg mindent, amit feladnak neki.
Végső összegezésben ebben látja a nagy nevelő érdemeit: „Quintilianusban tehát él az a meggyőződés, hogy az általános műveltség elhatározó kelléke nemcsak a tudás, hanem az erkölcsiség is. Ezzel oly paedagogiai eszményt hirdetett, mely (éles ellentétben az ő kora hanyatló erkölcseivel) még egyszer nemes és fenkölt tisztaságában mutatja be a művelt rómait. Eszménye a humanitás, a teljes tisztaságában tündöklő emberi jellemesség, s nem kis részben ennek tulajdonítható, hogy miután a soká elveszettnek vélt Institutio Oratoriát 1417-ben Poggio újra felfedezte, a renaissance humanistái e művet oly nagy tiszteletben tartották."

4. Ami pedig az Institutio oratoria magyar nyelvű fordításait illeti, azokat Prácser Albert felsorolja fordításának bevezetésében. Adatai szerint Magyarországon először 1832-ben vehettek a kezükbe az érdeklődők Quintilianus-szöveget: a 10. könyv első részét Kis János tollából. 1853-ban Szenczy Imre közöl több részletet az 1. és a 2. könyvből, 1856-ban pedig Marcus Fabius Quintilianus Utasítása az ékesszólásra címen bizonyos kihagyásokkal az egész Institutio oratoriát közre adja.

E fordítás születéséről és kihagyásairól Toldy Ferenc, a Kisfaludy-Társaság igazgatója a kiadáshoz írt Előértesítésében így nyilatkozik: „Szenczy Imre társunk volt szíves e munkát a társaság megbízásából még 1846-ban mesteri tollára venni; s két évvel utóbb annak köz költségen nyomatása már el is rendeltetett: azonban a kir. egyet. nyomdának akkor túlterheltsége késleltette sajtó alá menetelét.
Az kéziratban maradt, s maradna még ki tudja meddig, ha azon nagy lelkű férfiú, kit az ajánlólap nevez, s kinek nevét velünk együtt minden jó érzésű magyar kegyelettel fogja megőrizni, azt önkényt pártolása alá nem fogadja. Ennyit röviden a könyv történetéről. Mi a fordító eljárását a szöveg helyenkénti megrövidítése körül illeti, melyről önmaga, előszavában értesít, a felelősséget a társaság szivesen elvállalja."

Szenczy valóban sok részt elhagy az Institutio oratoria eredeti szövegéből, és ezt azzal indokolja meg, hogy vannak benne olyan részek, „melyek kizárólag a római nyelvre vonatkoznak, és így, irodalmunk külön érdekeit tekintve, elmaradhatnak. ... Mert Quintilian idejebeli iskolai rendszerek akadékoskodásait, a nekünk éldelhetlen számos apróságokat, nyelvészeti feszegetéseket, a törvénykezés megváltozott módjánál fogva elavúlt ügyvédi eljárásokat, s átalán a római nyelv lényegét illető egyéb sajátságokat fordításban közölni, föltéve hogy ez csak törhetően is lehetséges, hálátlan szorgalomnak tartottam volna."

Természetesen ma a műfordítás elmélete és gyakorlata helyteleníti ezt az eljárást, mivel egyrészt egy ókori munka minden szava, minden mondata történeti szempontból fontos információkat hordoz az akkori kultúráról, másfelől a kihagyások szinte meghamisítják az eredeti művet, lévén, hogy a részek az egész, az egész pedig a részek fényében válik világossá.
Egyébként Szenczy magyar nyelve, bár itt-ott az akkori nyelvi állapotnak megfelelően archaikusan cseng, mégis gördülékeny és érthető. Szemléltessük ezt fordításának első mondataival: „Fia születvén, az atya először is minden jót reméljen felőle. Így kezdettől fogva gondosabb lesz iránta. Mert hibás azon panasz, hogy kevés embernek adatott tehetség azokat fölfogni, mik eléje terjesztetnek, s hogy elmetompaság hiusít meg időt s fáradságot. A 10. könyvet, mivel iskolai tananyag volt, kiadta kommentárral Holub Mátyás 1872-ben,10 1873-ban pedig fordítását is közzétette.

Az első teljes fordítás Prácser Alberté, amely két kötetben jelent meg; az első 1913-ban, a második 1921-ben. A teljességen kívül nagy érdeme a precíz filológiai felszereltség: tudományos bevezetéssel, jegyzetekkel van ellátva, továbbá a második kötet végén a függelékben latin—görög—magyar műszótár, magyar-latin-görög műszótár és a tulajdonnevek szótára található.
Prácser szerénységére jellemző, hogy kijelenti: ha Szenczy fordítása teljes volna, nem lenne szükség az ő fordítására, mert az annyira tökéletes. Majd így indokolja meg saját fordítását: „Merész vállalkozásomnak szolgáljon mégis mentségeül a classica philologiai bizottság jelenlegi előadójának Dr. Gyomlay Gyulának buzdítása, ki e munka megkezdésére ösztönzött és bírálómnak, Dr. Cserép József egyetemi tanárnak jóakaratú ítélete, ki megkezdett munkám csekély értékét érdemén felül méltányolva kedvet és lelkesedést öntött belém annak folytatására s egyúttal szíves útmutatásokkal is ellátott.

Prácser Bonnel E. lipcsi kiadása alapján fordított (Teubner, I—Il:, 1872, 1874), de az első kötet fordításának simításakor a Radermacher-féle „legújabb kiadást is felhasználta. Ha feltesszük azt a kérdést, miért fordítottuk újra az Institutio oratoriát, erre könnyű a felelet. Bonnel kiadása óta sokat fejlődött a Quintilianus-szövegkritika, tehát megérett az idő arra, hogy olyan latin szöveg alapján fordítsunk, amely az elmúlt mintegy száz év szövegkritikai kutatásainak legfontosabb eredményeit magába ötvözte.
Az 1910-es évek óta a magyar köznyelv is sokat változott, s ennek következtében Prácser magyar nyelve, annak ellenére hogy általában magyarosan fordított, ma már több helyen régiesnek, idejétmúltnak hat. Ennek ellenére több szakszavát, fordulatát átmentettünk az új fordításba, amelyeket időtállóknak ítéltünk.

További problémát jelent Prácser magyar szövegében az, hogy Quintilianus eredeti latin szövegének terminusait olykor nem a megfelelő magyar terminussal adta vissza, hanem értelmezéssel. Erre egyébként a korabeli kritikai is felfigyelt: „S ezzel függ össze a terminusok és definíciók szótoldó fordításmódja.
A fordítás egyik fő gyengéje, bár elismerem, Qu. fordításának legfőbbik nehézsége. ... S ezt a glosszatoldó, parafráziskedvelő fordításmódot nemcsak egyes terminusok magyarázatszerű visszaadásában tapasztaljuk. Ennek a bélyege van rányomva az egész mű stílusára, melyben vajmi kevéssé tud megnyilvánulni a magyar nyelv egyénisége, a magyar próza sajátos színezete.""



Adamik Tamás