logo

XVIII Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Quintilianus élete

1. Marcus Fabius Quintilianus azon nagy római alkotók közé tartozik, akik a Kr. u. első században Hispaniából kerültek Rómába, s ott a szellemi élet kiemelkedő művelőivé váltak, közéjük tartozott például Seneca, Lucanus és Martialis. Míg azonban Seneca Hispania déli részén, Cordobában szillett, Martialis és Quintilianus északon: Bilbilisben, illetve Calagurrisban (ma Calahorra). Hispaniai származására maga Quintilianus nem utal, azonban Ausonius egyik költeményében Calagurris növendékének mondja. Adatát megerősíti Hieronymus, aki calagurrisinek (Calagurritanus) nevezi.

Születési idejére csak következtetni tudunk Hieronymus azon megjegyzéséből, hogy Quintilianust 68-ban Galba hozta Rómába, aki Hispania helytartója volt, majd ez évben császárrá választották. E tény azt sejteti, hogy ekkor már neves rétor lehetett, hiszen csak így kerülhetett a helytartó környezetébe. Az ismertséghez pedig idő kellett, ezért feltételezhető, hogy 30-35 körül született.

Apja is rétor volt, maga Quintilianus a szójátékot tárgyalva említi ezt a következőképpen: „De hát miért tiltaná meg a szemérem, hogy saját családunkból is hozzak példát? Apám az ellen, aki kijelentette, hogy mindhalálig kitart kiküldetésében, majd alig néhány nap után dolgavégezetlenül visszatért, ezt mondta: Nem azt kívánom, hogy belehalj küldetésedbe, hanem azt, hogy ki tarts benne" (9, 3, 73). E szójáték alapját két hasonló hangzású ige szolgáltatja: immorior (belehal) és immoror (kitart). Quintilianus adatát alátámasztja az idősebb Seneca, aki Controversiae et suasoriae c. munkájában, amelyben az Augustus korában tevékenykedő rétorok mintabeszédeit gyűjti össze, egy Quintilianusról is megemlékezik: „Hogyan deklamált L. Asprenas vagy az öreg Quintilianus? Mellőzöm azokat, akik a hírükkel együtt elenyésztek" (Contr. 10. praef. 2). Bár e megállapítás alapján gyanítható, hogy az öreg Quintilianus nem volt híres rétor, az viszont fontos, hogy a nagy Quintilianus családjának valamely tagja, apja vagy nagyapja lehetett. Hogy valóban Quintilianusról van szó, az is megtámogatja, hogy Seneca egy másik helyen ennek a Quintilianusnak egy mondását is idézi (Contr. 10, 4, 19).

2. Ilyen családi viszonyok mellett nem lehet csodálkozni azon, hogy az ifjú Quintilianus is Rómában végezte grammatikai és retorikai tanulmányait Rem-mius Palaemonnál és Domitius Afernél. Művében többször hivatkozik Domitius Aferre, például a tanúkkal kapcsolatban ezt írja róla: „Különben elég volna Domitius Mer e tárgyról szóló két könyve. Ifjú koromban (adulescentulus) rajongva hallgattam őt, az öreg mestert, úgy hogy nemcsak olvastam könyveit, hanem tőle magától is hallottam" (5, 7, 7).
A szellemességgel kapcsolatban is idézi, és kiemeli tréfáinak szelídségét, finomságát, például: „E tekintetben Do-mitius Afer volt csodálatra méltóan finom, kinek beszédeibe nem kevés ilyen elbeszélést találunk beleszőve, sőt az effajta szellemes mondásait több könyvben ki is adták" (6, 3, 42). Azzal kapcsolatban pedig, hogy mikor vonuljon vissza a szónok, negatív példaként éppen kedves tanárát említi: „Így magam is láttam, hogy Domitius Afer, aki messze a legkiválóbb szónok volt azok között, akiket megismerhettem, késő öregségében napról napra veszített valamit abból a tekintélyből, amelyet korábban megszerzett; mert azt, aki egykor kétségkívül a fórum királya volt, amikor vénségére szónokolt, egyesek — ami méltatlannak tűnik számomra — kinevették, mások pedig pirultak helyette. Alkalmat is szolgáltatott erre a mondásra: inkább akar kidőlni, mint kiállni a sorból. Pedig hát szónoklatai nem is voltak annyira rosszak, csak gyengébbek" (12, 11, 3).

Domitius Afer személye nemcsak azért fontos számunkra, mert Quintilianus retorikatanára volt, hanem azért is, mert azok az adatok, amelyeket Quintilianus közöl róla, segíthetnek annak megállapításában is, hogy meddig tanult az ifjú Quintilianus Rómában, és mikor térhetett vissza Hispaniába.
Sok-sok említéséből úgy tűnik, hogy Afert hallgatta akkor is, amikor az ereje teljében volt, és akkor is, amikor késő öregségében egyes hallgatói kimosolyogták, amikor szónokolt. Tacitustól tudjuk, hogy Domitius Afer 59-ben halt meg, ez pedig azt jelentheti, hogy ez idóben Quintilianus még Rómában volt, de mivel a dicsősége csúcsán álló mestert is hallgatta, elképzelhető, hogy mintegy tizenöt-húsz évet töltött Rómában, s csak ezután tért vissza szülőföldjére, 59 után.

Jean Cousin ezeket a Domitius Aferrel kapcsolatos adatokat összekapcsolja Quintilianus ezen megjegyzésével: „így kisgyermek koromban (nobis pueris) Iunius Bassust, ezt a vitriolosan gunyoros férfiút fehér szamárnak nevezték" (6, 3, 57). Quintilianus egy másik említéséből tudjuk, hogy Iunius Bassus képviselte Domitiát, aki beperelte testvérét, Cn. Domitius Ahenobarbust (6, 3, 74). Mivel Suetonius Nero című életrajzából egyértelmű, hogy Domitius 40-ben meghalt, ebből az következik, hogy Quintilianus 40 előtt tekintette magát puernek. Ez az oka annak, hogy Cousin Quintilianus születési dátumát 30-ra teszi, s talán helyesen.
Megtámogatja ezt a sejtésünket rétorunknak az a személyes jellegű megjegyzése, amelyet az új szavak használata kapcsán tesz: „Emlékszem, hogy egészen fiatal (iuvenis admodum) voltam akkor, amikor Pomponius és Seneca előszóikban taglalták azt a kérdést, hogy a gradus eliminat kifejezést lehet-e tragédiában használni" (8, 3, 31). Mivel Pomponius Secundus 44-ben consul, 50-51-ben legátus volt Felső-Germániában, ezen időpont után viszont semmit sem tudunk róla, ezért elképzelhető, hogy az az idő, amikor Quintilianus iuvenis admodum volt, 50 elé tehető.

Quintilianus tehát kisfiúként (puer), 40 előtt, egészen fiatalként (iuvenis ad-modum), 50 előtt, ifjúként (adulescentulus), 55 körül, és mivel maga is látta Domitius Afert végső öregségében, 59 előtt végig Rómában volt. Mindebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy inkább 30, mint 35 táján született, és 67 éves korába kerülhetett Rómába, ahol mintegy húsz évet tölthetett, és csak ezután tért vissza Hispaniába, talán éppen Galba kíséretében, aki Nero megbízásából 60-68-ig Hispania Tarraconensis helytartója volt.

Azért kockáztattuk meg azt a feltevést, hogy az ifjú rétor talán Galba kíséretében távozott Rómából Hispaniába, mert Hieronymus tudósításából biztosnak vehető, hogy Galbával tért vissza Rómába 68-ban. Római tevékenységéről a 88. évnél így emlékezik Hieronymus:
„A hispaniai Calagurrisból származó Quintilianus elsőként kapott nyilvános iskolát és fizetést a császári kincstártól, és híressé vált." Maga Quintilianus is említi az Institutio oratoria elején, hogy 20 évi tanítás után ment nyugdíjba, és ekkor fogott bele nagy művének írásába, barátai kérésére (1 Prooem. 1). Nagy kérdés, hogy mikortól számítja Quintilianus az említett húsz éves tanári tevékenységet. Jean Cousin két lehetőséget tételez fel: 68-tól 88-ig, vagy inkább 70-től 90-ig. Ez utóbbi lehetőség tűnik valószínűbbnek, mert néhány év kellett ahhoz, hogy a Hispaniából mintegy tíz év után visszatért rétor Rómában megteremtse azokat az anyagi körülményeket, amelyek egy iskola megnyitásához szükségesek.
Feltételezhető, hogy kezdetben magániskolát működtetett, majd sikeres oktatói tevékenységét látva, Vespasianus császár állami fizetésben részesítette, iskoláját pedig nyilvánossá tette. Suetonius ugyanis ezt írja a császárról: „Elsőnek ő utalt ki a császári kincstárból évi 100 000 sestertius életjáradékot a görög és latin rhétoroknak."

3. Tanítványai közé tartozott a korabeli Róma szellemi elitje. Ifjabb Plinius egyik levelében mesterének mondja (2, 14, 10), egy másikban pedig azt állítja, hogy szinte minden nap hallgatta Quintilianust (6, 6, 3). De tanítványa volt Tacitus, Martialis és Iuvenalis is, hogy csak a leghíresebbeket említsem. Tacitus fennmaradt műveiben nem szerepel ugyan a neve, de ennek oka lehet az, hogy Historiae (Korunk története) című munkája, amely a korabeli eseményeket tárgyalja, csak töredékesen maradt ránk. Martialis ezzel az epigrammával köszönti:

Quintilianus, a víg ifjúság nagy nevelője,
Rómának fénye, Quintilianus, atyám,
Hogy sietek jól élni, szegényen minden időben,
Nézd már el nekem ezt! Senki sem él eleget.
Folytonosan halogatja, ki apjának vagyonát csak
Férceli, s átriuma tömve van őseivel.
Nékem a kis tűzhely meg a füstölgő tetejű ház
Tetszik, a friss forrás, zsenge mező, üde fű.
Szolgám telt legyen, ámde a nőm okosabb ne legyen
már! Éjjel aludjam jól, nappal a béke vigyen!"

Martialis epigrammáinak második könyvét 85-86-ban publikálta, s ebben található a fenti epigramma, amelyből nyilvánvaló, hogy ebben az időben Quintilianus már híres tanár volt. S ez megerősíti Hieronymus fentebb idézett szavait, amelyeket a 88. évhez fűzött: „Quintilianus híressé vált."
Iuvenalis viszonya a nagy rétorhoz nem ennyire egyértelmű. Egyrészt mert nagy vita folyik arról, hogy Iuvenalis tanítványa volt-e Quintilianusnak: több kutató határozottan állítja ezt, mások tagadják.Z Másrészt Iuvenalis szatirikus szövegösszefüggésben szerepelteti a nagy rétort. Először a hírhedt 6. szatírában említi, amelyben a nők feslettségét festi megdöbbentően rossz indulattal. Abban a részben, amelyben a Quintilianus név felbukkan, éppen azt bizonygatja, hogy a színházakat látogató hölgyek pénzért vásárolják meg a híres színészek szerelmét, de nem Quintilianusét:

Pénzért oldja ki más a színészek övét, s van olyan, ki
Elveszi Chysogonus hangját. Hispulla vidám egy
Drámai hőssel; imádja talán bölcs Quintilianust?"

Itt feltehetően Quintilianus szigorú erkölcseire, a quintilianusi pedagógia és ékesszólás kétségbe vonhatatlan erkölcsi alapjaira céloz Iuvenalis ugyanúgy, ahogyan Martialis is a fenti epigramma egyik sorában. A nagy rétor ugyanis többször kifejti azt az álláspontját, hogy a filozófiának az a része, amelyet etikának nevezünk, valamikor a retorikához tartozott, és a szónokok meg a rétorok hanyagsága miatt került át a filozófiába:
„Tökéletes szónokot nevelünk, aki nem lehet más, csak derék férfi, ezért nemcsak a kiváló szónoki képességet követeljük meg tőle, hanem a lélek minden erényét is. Nem ismerném el ugyanis, hogy a helyes és becsületes élet elvét, ahogy egyesek gondolták, a filozófusoknak kell átengedni. Hiszen az a férfi, aki igazán a közösségnek él, a köz- és magánügyek intézésére alkalmasabb. Aki képes arra, hogy a városokat határozatokkal igazgassa, törvényekkel megszilárdítsa és ítéletekkel javítsa, valójában nem lehet más, mint a szónok. ... Hiszen ki az, aki nem beszél az igazságosról, a méltányosról és a jóról, hacsak nem a leghitványabb férfiú? Ki az — még a földművesek közül is —, aki nem tesz föl valamiféle kérdést a természet jelenségeivel kapcsolatban? Mert a szavak jelentésének és különbségének közösnek kell lennie mindazok számára, akiknek gondjuk van a beszédre. De ezeket a szónok fogja a legjobban tudni és előadni. Ha ő valaha tökéletes lett volna, az erényre vonatkozó előírásokat nem a filozófusok iskoláitól követelnék. Most azokhoz a szerzőkhöz kell visszatérnünk, akik a szónoki művészetnek, ahogy mondtam, elhanyagolt részét, de mindenképpen a jobbikat, elfoglalták, és miként a sajátunkat, vissza kell követelnünk. Nem azért, hogy az ő felfedezéseiket használjuk, hanem hogy megmutassuk, hogy ők használták a másokéit" (1 Prooem. 9-10, 16-17).

A 6. szatírában Iuvenalis még egyszer hivatkozik a nagy rétorra, mégpedig azzal a témával kapcsolatban, hogy minden feleség megcsalja a férjét, s ezt úgy leplezik, hogy folytonosan férjük hűtlensége miatt jajveszékelnek, és a felszarvazott férjek csak quintilianusi ékesszólással tudják megnyugtatni őket:

Ám te a szarvaidat vígan hordozva, szerelmét
Elhiszed, és könnyét csókokkal itatja fel ajkad.
Titkuk mily levelek s iratok tárnák ki eléd, ha
Féltékeny szajhád szekrénye kinyílna előtted!
Ám lovagok s szolgák ölelésében hever ő. Mondj,
Mondj rá mentséget, ha találsz, bölcs Quintilianus.

Érdemes talán még egy, gondoktól és gondolatoktól terhes utalást szemügyre vennünk, amelyben a szatíraíró azon kesereg, hogy a pedagógusokat, így a rétorokat is éhbérért dolgoztatják. Két szempontból is megdöbbenti az alábbi részlet az olvasót, egyrészt Quintilianus neve e szatírában már a pedagógussal, a rétorral azonos (e tekintetben rokon az idézett martialisi epigrammával), másrészt Iuvenalis nem érti, miért lóg ki Quintilianus a sorból. Ő bizony mindent megkapott: anyagi javakat és erkölcsi megbecsülést egyaránt:

Ily költségben két sestertius épp elegendő
Quintilianusnak, sőt sok! Mert nincs az apának
Olcsóbb, mint a saját fia. — „Hát sok birtoka honnan
Quintilianusnak?" Ne kutassad a ritka kivételt
Sorsunkban! Ki szerencsés, az szép, éles eszű is,
Mert a szerencsés bölcs, nemes és patrícius-ősű,
És elefántcsont-holdat hord feketés saruszíján.
Nagy szónok, ki szerencsés, célba talál a beszéde,
S dallamosan szól, még ha rekedt is. Mert az a lényeg,
Hogy mily csillag alatt kezdtél nyöszörögni először,
Oly vörösen, mint édesanyád megszült a világra.
Mert Fortuna ha úgy dönt, consullá lesz a rhétor,
S rhétor-sorba kerül, ha szeszélye akarja, a consul.


Quintilianus tehát mindent megkapott: az anyagi javakon kívül a konzulságot is, amit a legelőkelőbb és a leggazdagabb római polgárok is csak ritkán értek el. Iuvenalis érezhető iróniával a szerencsének tulajdonítja azt, hogy a rétor Quintilianus ilyen sokra vitte. A sorok mögött azonban érezzük, hogy a szatírikus költő a Fortuna emlegetésével arra a tényre kívánja emlékeztetni az olvasót, hogy Quintilianus annak Domitianus császárnak az odaadó híve, ideológusa volt, aki őt száműzte, akit a szenátori történetírás (Tacitus, Suetonius) zsarnoknak tüntetett fel, akit végül is a szenátori rend meggyilkoltatott.

4. Bár Quintilianus még Vespanianus idejében lett a retorika rendes és nyilvános tanára, a Flavius-dinasztiához való kötődése különösen szorossá Domitianus alatt vált, aki később Flavia Domitilla és Flavius Clemens két fiának, kiszemelt utódjainak nevelőjévé tette. Flavia Domitilla Domitianus nővére volt, így Quintilianus közvetlen kapcsolatba került a császári családdal. E megtiszteltetés éppen akkor érte, amikor az Institutio oratoria 4. könyvén dolgozott. Az új feladat súlya örömmel tölti el, de mégis nyomasztja. Így vall erről e könyv előszavában: „De most hogy Domitianus Augustus gondjaimra bízta nővére unokáit, nem érezném eléggé isteni bíráim megbecsülését, ha még ebből sem mérném fel, milyen óriási felelősség nehezedik rám. Milyen mértéket tűzzek ki ugyanis magam elé, akár az erkölcsi nevelésben, akár a tanulmányok terén, nehogy azt mondják rólam, csalódást okoztam a császárnak, aki az ékesszólásban ugyanúgy, mint minden másban, kiemelkedik!" (4 Praef. 2— 3)

Feltehetőleg Domitianus császárhoz való közelsége, no meg az, hogy jól ismerte a császár akaratos természetét, indította arra, hogy szónoklattanának 10. könyvében, miután méltatta a római eposzírókat, neki is szenteljen néhány magasztaló sort: „Csak őket említem név szerint, mert Germanicus Augustust megkezdett irodalmi munkásságától elvonta a tartományok gondja, és az istenek is nagyobb dolgokra szánták annál, hogy a költők fejedelme legyen. Pedig van-e az ő műveinél, melyeket ifjú korában, a hatalomról lemondva, visszavonultan írt, fenségesebb, tudósabb, vagy akármely tekintetben tökéletesebb? Ki tudná jobban megénekelni a háborúkat nála, aki oly nagyon ért a hadviseléshez?" (1, 91) Erre a részletre úgy szoktak hivatkozni, mint Quintilianus szervilizmusának dokumentumára, pedig e részlet éppen azt bizonyítja, hogy a nagy rétor jól tudta, kivel milyen hangnemben illik beszélni, másfelől annak is tudatában volt, hogy Domitianusnak voltak bizonyos érdemei a korabeli szellemi élet felpezsdítésében. Sokatmondó már a császár megszólítása is.
Domitianus büszke volt germán hadjáratára, ezért felvette a Germanicus nevet. Természetesen egy irodalmi műben csak így lehetett őt említeni: Germanicus Augustus. Az Augustus megnevezés pedig nemcsak azt emelte ki, hogy ő a birodalom császára, hanem azt is sejtette, hogy olyan, mint a legnagyobb római császár: Octavianus Augustus.

Más források szerint is ígéretes költői tehetség volt Domitianus. Mivel a kortársak utalásaiból az tűnik ki, hogy a capitoliumi harcokról írt, amelyek Vitellius és a Flaviusok között zajlottak, illetve a judeai háborúról, és erről már Valerius Flaccus is említést tesz Argonautica című eposzában, Domitianus költői tevékenységét 70 és 81 közé kell helyeznünk. Az utalásokból az is világos, hogy a császár a történeti eposzt művelte, és Bardonnal egyetérthetünk abban, hogy a Flaviusok dicsőségét kívánta növelni a költészet eszközeivel is. A császári trón elnyerése után azonban lemondott a költészet műveléséről, mert talán attól félt, hogy irodalmi tevékenysége Neróhoz teszi őt hasonlóvá alattvalói szemében."
A császár támogatta a korabeli költőket is; ezt az általa bevezetett új játékok és versenyek is igazolják. A capitoliumi versenyek ötévenként ismétlődtek, ezeken ő maga is részt vett, s róluk ugyanaz a Suetonius tudósít, aki korábban visszavonulását említette. Az első ilyen játék a 86. évhez kapcsolódik. Ugyancsak létrehozta az albai játékokat, amelyeken ismét szóhoz juthattak a költők, s mivel a császár is jelen volt, döntésével nyilván befolyásolta a zsűri értékelését. A kortárs költő, Statius háromszor győzött ezeken a játékokon (Si/v. 3, 5, 28-29).

Egyébként a capitoliumi játékokra Quintilianus is utal, mégpedig a bemutató beszédfajtával kapcsolatban, amelynek egyik célja a dicséret: „Nem tagadom, valóban léteznek ebben a műfajban egyedül bemutató céllal összeállított témák, mint például az istenek és régmúlt időben élt emberek dicsérete. Ez meg is oldja a fentebb tárgyalt kérdést: nyilvánvalóan tévednek, akik szerint a szónok kizárólag kétséges dolgokról beszélhet. Talán kétséges dolog a capitoliumi Iup-piter dicsérete, a szent vetélkedés örök tárgya, vagy ha nem az, tárgyalása nem sorolható szónoki műfajba? (3, 7, 3-4) A „szent vetélkedés örök tárgya" a capitoliumi játékokat jelenti, amelyeken a szónokok is felléphettek, és feladatuk az volt, hogy a capitoliumi Iuppiterről tartsanak dicsőítő beszédet.

Jean Cousin felhívja a figyelmet arra, hogy e játékok minden ötödik évben megismétlődtek. Az első 86-ban volt, a második 90-ben, a harmadik pedig 94-ben. Mivel Domitianust 96 szeptemberében meggyilkolták, a 3. könyvet a 94-es capitoliumi játékok után írhatta Quintilianus, mert ha csak két ünnepi játékot élt volna át, arra nem illett volna az örök minősítés. Ezt megtámogatja az is, amiről a 4. könyv előszavában tudósít: hogy a császár megbízta unokáinak nevelésével.
Mint említettük, Flavius Clemens és Flavia Domitilla két fiáról van szó. Domitianus azonban 95-ben kivégeztette Flavius Clemenst, Flavia Domitillát pedig száműzette. Suetonius e szörnyű ítélet okát így adja meg: „Végül Flavius Clemenst, az unokatestvérét — ezt a gyalázatosan tehetetlen embert, akinek két fiát nyíltan a maga utódainak szánta, és régi nevüktől megfosztva őket, egyiküknek a Vespasianus, másikuknak a Domitianus nevet adatta — váratlanul megölette valami jelentéktelen gyanú miatt, épp csak kivárva, hogy letegye a consuli tisztséget. Leginkább ezzel a tettével siettette a maga pusztulását."

Flavius Clemens elítélendő tunyaságával feltehetőleg arra céloz Suetonius, hogy Flavius keresztény volt, s ezért ítélték halálra. Mivel Flaviust 95 második felében végezhették ki, biztosra vehető, hogy a 4. könyvet e tragikus esemény előtt írta. Egyébként a viszony Flavius Clemens és Quintilianus között szívélyes lehetett. Ausonius ugyanis úgy tudja, hogy a con-suli tisztséget, amelyre Iuvenalis fentebb idézett szatírájában célzott, Flavius Clemens közbenjárására kapta meg: „Quintilianus a Clemens által elnyert consuli jelvényeket inkább a megtiszteltetés, mint a hatalom jeleként viselte."

A 6. könyv előszava viszont már Flavius halála után készülhetett, mert császári nevelői feladatára, csak az ofcium (kötelesség, feladat) szóval utal: „Mindenekelőtt a te kívánságodra láttam ehhez a munkához, Marcellus Vitorius, továbbá abban a hiszemben, hogy a derék ifjak számára művem valamiképp előnyös lesz, végül már a rám ruházott feladat maga is mint valamiféle kényszer sarkallt" (6 Praef 1).
Az egész művet pedig nyilvánvalóan Domitianus meggyilkolása előtt, vagyis 96. szeptember 18-a előtt publikálta. Ha ugyanis Domitianus halála után publikálta volna a művét, az említett császárdicsőítéseket ki kellett volna hagynia.

5. Quintilianus tehát rétori, szónoki és nevelői tevékenységével nagy vagyont és nagy megtiszteltetést szerzett, de ez sem kárpótolhatta tragikusan boldogtalan családi életéért. A 6. könyv előszavában siratja el idősebb fiát, aki a 6. könyv írása idején, 95-ben nyolc hónapnyi betegeskedés után hunyt el: „Ámde míg éjt nappallá téve ezen igyekeztem, és halandóságom tudatában félelemtől rettegve fáradoztam, a sors oly hirtelen sújtott le rám, hogy munkám gyümölcse mindenkit inkább illet majd, mint jómagamat. Hiszen azt, akivel a legnagyobb terveim voltak, s akibe öregkorom egyedüli reményét helyezte, az árvaság ismételt sebétől sújtva elveszítettem" (6 Praef 2).
Fiatalabb fia pedig ötéves korában halt meg, 90 körül. Ezt ugyanitt így említi: „Hiszen a véletlen úgy hozta, hogy midőn hozzáfogtam megírni azt a könyvet, amelyet az ékesszólás hanyatlásának okairól adtam ki, hasonló csapás sújtott" (6 Praef 3). Ha feltételezzük, hogy ez a gyermek egy évvel bátyja után született, akkor 90-ben halhatott meg. Felesége pedig 19 éves korában, még fiai halála előtt távozott az élők sorából. Elvesztése végtelenül megrendítette: „Engem ez az egy csapás is annyira lesújtott, hogy már semmiféle szerencse nem tehetett boldoggá. Hiszen egyfelől minden olyan erénnyel távozva, amely nőnek osztályrészül juthat, enyhíthetetlen fájdalmat okozott férjének, másfelől oly leánykorban, különösen az enyémhez viszonyítva, hogy ő is árvaságom sebei közé számítható" (6 Praef. 5).

Végül érdemes feltenni a kérdést, mikor halt meg Quintilianus? Nem lehet pontosan tudni. Mint láttuk nagy művét közvetlenül Domitianus meggyilkolása előtt adta ki, 95 végén vagy 96 első felében. A szakirodalomban felmerült, hogy hosszú életet élt, mintegy 80 éves koráig. Ennek az az alapja, hogy Ifjabb Plinius 6, 32. levelében egy Quintilianus leányának férjhezmenetele alkalmából nászajándékként 50.000 sestertiust ad, s egyesek feltételezik, hogy ez a Quintilianus a nagy rétorral azonos. Ezzel a feltételezéssel szemben azonban felhozható, hogy Quintilianus sohasem tett említést leányáról, másrészt a Quintilianus név elég gyakori volt, tehát korántsem biztos, hogy a rétor leányáról van szó. Másrészt az Institutio oratoria írása és publikálása idején annyi családi baj érte, hogy valószínűnek tűnik: néhány év múlva, 96 és 100 között ő is elhunyt. Ez természetesen csak valószínű következtetés, mert Quintilianus haláláról kortársai közül senki sem emlékezett meg.



Adamik Tamás