logo

X Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Az Institutio oratoria hagyományozása

Quintilianusról halála után egy időre megfeledkezett római utókora. Ez két tényezőnek köszönhető: részint a quintilianusi mű igényességének, részint pedig a római szellemi és irodalmi életben bekövetkező ízlésváltozásnak. Quintilianus túlságosan magasra helyezte a mércét, és túlságosan modern pedagógiai elveket vallott. Például minden retorikai kérdéssel kapcsolatban elemzi a korábbi és a korabeli görög és római elméleti szakirodalmat, ugyanakkor sok-sok példát hoz a korabeli iskolai és bírósági gyakorlatból, azaz a nagy átlagnál sokkal mélyebben, több konkrét adattal megvilágítva tárgyal egy-egy kérdést.
Az Institutio oratoria első könyvében a csecsemőkortól kezdi a szónok nevelését: játékosan kell tanítani a kicsiket, figyelembe kell venni egyéni hajlamaikat, nem szabad őket idő előtt megterhelni, a fokozatosság és a cselekedtető pedagógia híve, nem szabad testi fenyítést alkalmazni, mindezek olyan elvek, amelyeket még ma sem sikerült megvalósítani, vagy ha meg is valósították, olykor bizony helytelenül. Quintilianus az európai pedagógia legnagyobb alakjai közé tartozik. Különös gonddal ügyel a gyermek lelki és testi fejlődésére.

Ami pedig az ízlésváltozást illeti, közismert tény, hogy a Flaviusok az Augustus kori békés állapotokat kívánták megteremteni, s ez a törekvésük az irodalmi életben is éreztette hatását: itt is az aranykori teljesítmények váltak követendő eszményképekké mind a műfaj, mind a stílus tekintetében; a költészetben Vergilius, a prózában Cicero. Ennek a neoklasszicista irányzatnak legnagyobb képviselője, ideológusa Quintilianus.
Nyilvánvaló, hogy ez a klasszicizmus részben a Nero-korabeli „új" stílus ellenhatásaként jött létre, amely mint önálló irányzat a Flaviusok korában is hatott, részben az archaizálók ellen irányult, akik Quintilianus szerint egy helyben topognak, nem haladnak előre. A következő két évszázadban azonban az ízlésváltozás következtében ez a két irányzat került előtérbe, olyannyira, hogy a Kr. u. 2. századot az archaizálók korának nevezzük. Természetes, hogy ebben a korszakban Quintillianus teljesen háttérbe szorult.

Ez a háttérbe szorulás csak az irodalomra vonatkozik, az iskolai gyakorlatra nem, mert Quintilianus nevén két próbabeszéd-gyűjtemény is fennmaradt, amelyeket az iskolában nap mint nap használhattak. Az egyik, a Declamationes maiores (Nagyobb mintabeszédek) 19 hosszabb darabból áll, a másik a Decla-mationes minores (Kisebb mintabeszédek) 145 rövidebb beszédvázlatból. A kézirati hagyomány és egyéb antik tanúságok ellenére úgy tűnik, hogy a hosszabb mintabeszédeket nem ő írta; szerzőségét tartalmi és stilisztikai jegyek kizárják.
A rövid deklamációk viszont mind tartalmi, mind formai szempontból származhatnak az 1-2. századból, így esetleg Quintilianustól is. Bár ennek ellene mond az, hogy nagy művében többször is erősen kritizálja az iskolai minta- és próbabeszédeket; például: „A tanárok hibája folytán viszont ez a beszédtípus olyan mélypontra jutott, hogy a példa- és mintabeszédek előadóinak szabadosságát és műveletlenségét az ékesszólás visszaesésének fő okai között tarthatjuk számon; ami természettől fogva jó, azt csak jól szabad használni" (2, 10, 3).

A Kr. u. 2. században csak egyetlen adat található, amely az Institutio oratoria használatára utalhat: Apuleius De magia című védőbeszédében, amelyet 158-ban adott elő, hogy tisztázza magát a mágia vádja alól, idézi a következő mondást: Saepe audivi non de nihilo diri mendacem memorem esse oportere (69) — „Gyakran hallottam, hogy nem ok nélkül mondják: a hazugnak jó emlékezőtehetségűnek kell lennie." E mondást a korábbi szerzők közül csak Quintilianus idézi: Verumque est illud, quod vulgo dicitur, mendacem memorem esse oportere (4, 2, 91). — „Es igaz az, amit mindenfelé mondanak, hogy a hazudónak jó emlékezőtehetségűnek kell lennie."

A Historia Augusta című császáréletrajz-gyűjteménynek a Harminc zsarnokról című fejezete ifjabb Postumus trónbitorlóról szól, és azt jegyzi meg róla, hogy szeretett deklamálni és törvényszéki mintabeszédeit Quintilianus mintabeszédei közé iktatta be (24, 4). E példa azt bizonyítja, hogy a 3-4. században ismét emlegetni kezdték Quintilianust." Megerősíti ezt Hieronymus, aki 107. levelében az Institutio oratoria első könyvéből idéz, illetve Iulius Victor, aki retorikájában többször merít e munkából. De hivatkozik rá Cassiodorus is Institutiones című munkájában a 6. században és Sevillai Isidorus Etymologiae című enciklopédiájában a 7. században.

Paul Lehmann a középkori Quintilianus-recepciót vizsgálva megállapítja, hogy a Cassiodorus Institutiones című munkájában található kivonatok az Institutio oratoria 5-7. könyveiből származnak, s ebből arra következtet, hogy e kivonatokat egy sértetlen és teljes példányból másolták ki. Ez azért fontos megállapítás, mert Ferriéres apátjának, Servatus Lupusnak a levelezéséből kiderül, hogy 849-ben az angol Altsigtől, York püspökétől egy 12 könyvből álló, azaz egy teljes Institutio oratoridt kér.
Ugyanezt kéri III. Benedek pápától is (855-858). Leveléből kiderül, hogy csak csonka példánya volt a kért műből. Mindebből Lehmann azt a következtetést vonja le, hogy francia nyelvterületen csak csonka Quintilianus-kéziratok voltak, továbbá a ma ismert csonka kéziratok Lupus példányára, illetve az erről másolt példányokra vezethetők vissza, tehát a 9. századból származnak.
De teljes példányok is léteztek, mégpedig a Rajna mentén, német nyelvterülten könyvtárak mélyén rejtőzködve. Egy ilyen sértetlen példányt talált Poggio, a híres kéziratgyűjtő Szentgallenben 1416-ban. Erről a teljes példányról készült másolatok Itáliából átkerültek Európa más országaiba, és megtermékenyítették a retorikát, a stilisztikát és a pedagógiát.

Jean Cousin szerint ma az Institutio oratoridnak mintegy 250 kódexe ismeretes,79 s közöttük vannak csonka és teljes példányok, továbbá kivonatok. A mérvadó kritikai kiadások többnyire a következő kódexeken alapulnak:
A Codex Ambrosianus E 153. Pergamen, két hasábban írva, a sorok között és a margón javításokkal és kiegészítésekkel. A 9. században keletkezett P. Lehmann szerint Franciaországban Tours környékén, J. Cousin szerint inkább Észak-Itáliában. Jelenleg Milánóban a Bibliotheca Ambrosianában őrzik. Csonka kézirat: hiányzik belőle a 9, 4, 135-től a 12, 11, 22-ig tartó rész.

Bn Codex Bernensis 351. Pergamen, két hasábban egyetlen kéz másolta a 9. században a Saint-Beno?t-sur-Loire apátságban, amelynek korábbi neve Fleury volt. 1562 után adományként került Bern városi könyvtárába, ahol ma is található. Csonka kézirat, nagy hiányokkal.
N Codex Parisinus Nostradamensis 18527. Nevét onnan kapta, hogy a 16. században Antoine Loisel tulajdonában volt, aki a párizsi Notre-Dame káptalanjának ügyvédje volt. Három kéz írta a 10. században, csonka.
Bg Codex Bambergensis M. N. 14. Kiegészített, szinte teljes kézirat (csak az elejéről hiányzik egy kevés), több kéz munkája. Az első része a legrégibb, amelyet talán a Bernensisről másoltak a 10. században Észak-Franciaország valamelyik bencés kolostorában, s innen került Bambergbe, ahol a városi könyvtárban őrzik.
H Harleianus 2664. Kiegészített teljes kódex, a 10. században másolták. M. Winterbottom a Bambergensis másolatának tartja, J. Cousin pedig a legrégibb kiegészített kódexnek. Gondosan írt és javított pergamen kódex, a British Museumban található.

A ma használatos kritikai kiadások közül Ludwig Radermacher mindezen kódexeket és még másokat is felhasznált szövegének kialakításakor. M. Winterbottom hangsúlyozza, hogy oxfordi kiadása az A, a Bn és a Bg kódexeken alapul, mert ezek a legrégebbiek, az összes többi ezeknek gyengébb má-solatai;80 őt követi Donald A. Russell Loeb-kiadása. J. Cousin kiadásának szövegét a Guillaume Budé-sorozatban három 9. századi (A, Bn, Amrosianus lat. F 111) és négy 10. századi (Bg, H, Laurentianus lat. XLVI, 7 és Turicensis lat. 74 a) kódexre alapozza.
Mi fordításunkat Radermachernak a Vinzenz Buchheit által javított Teubner-szövege alapján készítettük el, de a nehezen értelmezhető szöveghelyek értelmezésekor a többi, itt felsorolt kiadás olvasatait is figyelembe vettük. S ha jelentősen eltértünk az alapul vett szövegkiadástól, azt a lábjegyzetekben jeleztük.



Adamik Tamás