logo

X Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Az Institutio oratoria felépítése és eszmeisége

1. Első munkáját De causis corruptae eloquentiae (Az ékeszólás hanyatlásának okairól) címen írta, de ez a műve nem maradt ránk. Legjelentősebb művét, amelynek halhatatlanságát is köszönheti, az Institutio oratoriút (A szónok nevelése, Szónoklattan) nyugdíjba vonulása után tanítványai és tisztelői unszolására írta, s Vitorius Marcellusnak ajánlja részben barátságuk okán, részben pedig azért, hogy annak fia, Geta elérve a megfelelő életkort, haszonnal forgathassa. Több mint két évig dolgozott rajta, és Horatius tanácsát követve még tovább is csiszolgatta volna, azonban kiadója, Trypho sürgetésére mégiscsak kiadta 94-95 körül.

Az Institutio oratoria a legnagyobb szabású antik retorikai kézikönyv, amelyben Quintilianus a szónok, azaz az egész ember nevelésének — bölcsőtől a nyugalomba vonulásig — elveit, módszereit és célját leírja, középpontban a retorikával, amely az ókorban a felsőfokú képzés anyagát képezte. E művében összegezi, rendszerezi, értékeli és kiegészíti mindazt, amit az ókorban a görög és latin szerzők e témakörben alkottak.
A retorika rendszerét a nevelés folyamatába beágyazva vizsgálja, diakrón és szinkrón szempontokat egyaránt érvényesítve. Ez az első olyan retorikai kézikönyv, amely egyfelől a görög és latin szakírók műveit, másfelől az egész görög és latin szépirodalmat felhasználva fejti ki témáját, gyakorlati és elméleti szempontokat egyaránt érvényesülni engedve. E feladat nagyságával magyarázható a mű terjedelmessége: 12 könyvből áll, azaz az ismert antik retorikák közül a leghosszabb.
A szerző komplex céljával magyarázható a munka sajátos felépítése is. A megbízható kiadások Quintilianus levelével kezdődnek, amelyben közli Tryphóval, a kiadójával, hogy több mint két éve dolgozik a művén, és még tovább akarta csiszolgatni, de Trypho sürgetésének enged, s beleegyezik abba, hogy művét kiadja.

Az 1. könyv bevezetésében elmondja, hogy amikor húszévi tanítás után nyugdíjba vonult, többen kérték, hogy írjon a retorikáról (de ratione dicendi). Elhárította ezt a kérést, mégpedig azzal, hogy sok kiváló rétor írt már igényesen erről a témáról. Hát éppen ez az, ami miatt kérik — mondták —, a korábbi szerzők ugyanis egymástól eltérő, sőt egymásnak ellentmondó véleményt képviseltek bizonyos kérdésekben, s az is elég lenne, ha ezeket megítélné. Bár nem bízott abban, hogy képes ilyen feladat elvégzésére, mégis, nem mervén ellentmondani barátainak, vállalkozott e munkára.
Az anyaggyűjtéskor azonban kiderült, hogy sokkal bonyolultabb és átfogóbb ez a feladat, mint gondolták, mégsem hátrált meg, részint azért, mert így még nagyobb érdemeket szerezhet barátai előtt, részint pedig azért, mert elődeitől eltérően új utakon járhat. Ennek az új megközelítésnek egyik alapelve az, hogy a szónok nevelését a csecsemőkorral kezdi. A másik pedig az, hogy tökéletes szónokot kíván nevelni, akiben nemcsak kiváló szónoki képesség van, hanem tisztességes is, tehát mind szónoki tudásánál, mind jelleménél fogva alkalmas arra, hogy városok ügyeit és sorsát intézze.

Az erkölcsfilozófia régen a retorikához tartozott, azonban a szónokok hanyagságból és lustaságból átengedték a filozófusoknak. Quintilianus visszaköveteli az etikát a retorikának, mert nincs olyan ügy, amelyben az erkölcs ne játszana fontos szerepet. Éppen emiatt a szónokkal szemben igen magasra teszi a mércét. „Legyen hát a szónok olyan férfi, akit valóban bölcsnek lehet nevezni, aki nemcsak erkölcseire nézve tökéletes (mert ez véleményem szerint nem elég, bár vannak, akik nem értenek velem egyet), hanem tudományára és egész beszédkészségére nézve is.”

Ezután ismerteti művének felépítését, elnézést kérve azért, hogy apróbb és jelentéktelenebb kérdéseket is tárgyal, de véleménye szerint ezek is a retorikához tartoznak, ezért szükségesek:
„Mert az első könyv azt tartalmazza, ami megelőzi a szónok munkáját": a kisgyermek nevelése, az írás és olvasás, a tanító szerepe, egyéb tantárgyak: grammatika, zene, geometria, az előadásmód elemei, több tantárgy egyidejű tanításának kérdése. „A másodikban a retorikaoktatás első elemeit fogjuk tárgyalni, s azt a kérdést fogjuk vizsgálni, mi a retorika lényege": a retorikaoktatás kezdete, a tanár kiválasztása, az első retorikai gyakorlatok, a tanulókkal való egyéni foglalkozás, a retorika fogalma, célja, hasznossága, tudományjellege, kapcsolata más tudományokkal.
„Ezután öt könyvet szentelünk a feltárásnak (inventio), mert ehhez kapcsoljuk az elrendezést (dispositio), négyet pedig a stílusnak (elocutio), ide tartozik az emlékezet-bevésés (memoria) és az előadásmód (pronuntiatio)." Quintilianus tehát a retorika hagyományos öt részének kilenc könyvet szentel, mégpedig úgy, hogy e részek közül fő résznek az inventiót és az elocutiót tekinti, az előbbihez kapcsolja a dispositiót, az utóbbihoz pedig a memoriát és a pronuntiatiót. „Lesz még egy könyv, amelyben magát a szónokot kell nevelnünk: ebben, amennyire gyengeségünk engedi, azt mondjuk el, milyenek legyenek erkölcsei, milyen szempontok vezessék az ügyek vállalásában, tanulmányozásában és előadásában, milyen legyen stílusneme, mikor fejezze be ügyvédi tevékenységét, és ezután mivel foglalkozzék" (1 Prooem. 21-22).

Anyagának kifejtése (docendi ratio) olyan lesz, hogy nemcsak retorikai ismereteket közöl, „hanem képes lesz a stílust is táplálni, az ékesszólás erejét növelni." Nem követi tehát azoknak a száraz tankönyvnek a módszerét, amelyek csak a tananyagot tartalmazzák mintegy csontváz formájában, „hanem mindazt, amit hasznosnak tartottunk a szónok nevelésében, felvettük ebbe a tizenkét könyvbe" (1 Prooem. 24-25). Quintilianus e megállapításaiból nyilvánvaló, hogy olyan szintézisre törekedett, amilyen nem volt még sem a görög, sem a római szakirodalomban. A retorika egész rendszerét kívánja leírni részletekbe menően, de azt nem iskolásan, hanem olyan igényes stílusban, amely önmagában is képes fejleszteni a tanulók nyelvi kifejezésmódját. Műve tehát ötvözi a Rhetorica ad Herennium aprólékos és rendszeres tárgyalási módját Cicero De oratore és Orator című munkáinak oldottabb, művészibb stílusával.
Előszavát ezzel a megállapítással fejezi be: „Mindenekelőtt azonban hangsúlyozni kell, hogy született tehetség nélkül semmit sem érnek a szabályok és az elméletek". Ám fordítva is igaz: „a természetes adottságok önmagukban tapasztalt tanító, kitartó tanulás, az írás, az olvasás és a beszéd folytonos gyakorlása nélkül semmit sem használnak" (1 Prooem. 26-27).

2. Az Institutio oratoria fenti áttekintéséből vitathatatlanul kitűnik, hogy Quintilianus újfajta megközelítésből tárgyalja a retorika rendszerét. Bár szaktárgyával kapcsolatban minden kérdést érint, mégis az inventiót és az elocutiót vizsgálja legrészletesebben, s a retorika többi részét ezeknek rendeli alá.
A terjedelmi arányokból úgy tűnhetnék, hogy az inventio (a tartalom) fontosabb számára, mint az elocutio (a forma), hiszen az előbbi kifejtésének öt könyvet, az utóbbinak pedig négyet szentel. Ez az arány azonban megtévesztő, mert a későbbiekből kiderül, az inventiót és az elocutiót egyenrangúnak tekinti. A 8. könyv előszavában például ezt írja: „Továbbá az egész beszéd gondolatokból és szavakból áll: a gondolatokkal törődik az inventio, a szavakkal az elocutio, mindkettővel a conlocatio, hogy a memoria megjegyezze, az actio előadja." Ebből az eszmefuttatásból is sejthető, hogy elsődleges a gondolat, s nyelvi formája, a szó, az összes többi másodlagos.

Ugyanerre következtethetünk a retorikának abból a meghatározásából, amelyet Quintilianus végül is elfogad, és helyességét meg is indokolja. A retorikának az a Gorgiaszra visszavezethető meghatározása, mely a retorika lényegét a meggyőzésben látta, sok problémát okozott Platónnak, de Arisztotelésznek is. Arisztotelész végül úgy küszöbölte ki e nehézséget, hogy a retorika célját nem a meggyőzésben, hanem a meggyőzés lehetőségeinek feltárásában, tehát a tudományos kutatásban határozta meg. Quintilianus külön fejezetet szentel e fogalom tisztázásának (2, 15, 1-38).
Mintegy tizenöt korábbi meghatározást vesz sorra, és rámutat gyenge pontjaikra. A meggyőzést, a rábeszélést középpontba állító felfogással szemben hangsúlyozza, hogy egyrészt mással is meg lehet győzni, például pénzzel, tekintéllyel, szépséggel stb. Ha tehát mindezzel rá lehet beszélni, akkor a retorikának nem lehet a meggyőzés a megfelelő célja. Másrészt a szónok nem mindig meggyőzésre törekszik, olykor leír vagy tájékoztat. De helyteleníti azok véleményét is, akik a szónok tevékenységét polgári ügyekre akarják korlátozni, de még inkább azokét, akik beszédbeli jártasságnak (usum dicendi) vagy a becsapás művészetének (fallendi artem) értelmezték a retorikát (2, 15, 11-24). Végülis Kleanthész (Kr. e. 331-232) következő meghatározását fogadja el: „A retorika a jó beszélés tudománya."

Ez a meghatározás Quintilianus szerint helyes, „mert a beszéd összes erényét egyszerre felöleli, egyszersmind a szónok erkölcseit is, mivel jól csak a becsületes ember beszélhet". A Quintilianus elfogadta definícióban tehát a jó (bene) két jelentésben szerepel: egyfelől a beszéd igazságos, tisztességes voltát emeli ki, másfelől szakmai értelemben vett jóságát, megfelelőségét, azaz már a retorika meghatározásában kiemeli annak nyelvi, stilisztikai fontosságát.
Quintilianus fenti fejtegetései a modem retorika és nyelvészet szempontjából is jelentősek. R. W. Dasenbrock szerint J. L. Austin beszédtettelmélete (speech-act theory) kiindulópontot jelenthet egy új retorika körvonalazásához, továbbá a Platón és Locke által a retorika ellen felhozott vádak kivédéséhez. Austin ugyanis megállapította, hogy a nyelvi megnyilatkozásokban nemcsak leíró kijelentések vannak (statement, constative), hanem olyanok is, amelyek tesznek valamit; e típust performative sentence -nek nevezi. Később Austin belátta, hogy ez a szigorú megkülönböztetés merev, mert a szövegösszefüggéstől és a körülményektől függően minden kijelentés lehet constative és performative.

Dasenbrock szerint az a dichotómia, amelyet Platón, illetve Locke felállított — objektív vagy filozófiai és rábeszélő vagy retorikai — megfelel Austin dichotómiájának. Ahogyan minden kijelentés egyidejűleg constative is, és performative is, ugyanúgy minden beszéd egyidejűleg objektív is, és rábeszélő is — mondja Dasenbrock. Quintilianus ugyanerre utal, amikor megállapítja, hogy a szónok nem mindig meggyőzni akar, olykor leír, informál. Végül is az általa helyesnek elfogadott retorikadefiníció az objektív igazságot is, és a rábeszélést is magában foglalja, mert a jó ember jó beszéde egyszerre tanít valamire és meggyőz valamiről.

Feltűnő, hogy Quintilianus retorika- és stíluselmélete mennyire ismeretlen a modern kutatás számára. Például R. L. Kindrick, L. R. Olpin, E M. Patterson a következőt írják: „A retorikát gyakran így határozzák meg: `a meggyőzés művészete. Az újabb években azonban e szó jelentésének ez a szokásos magyarázata a kritikusok szkeptikus kérdéseibe ütközött, akik feltették a kérdést, hogy vajon a retorika legalább részben nem tudomány-e, szembeállítva a művészettel, s hogy e terminust egyedül a meggyőzésre kell-e korlátozni.” Mint láttuk, már Quintilianus is feltette ezeket a kérdéseket, s mindkettőre a mai szemléletnek megfelelően válaszolt, s meg is indokolta, hogy miért.
Hogy Quintilianus az inventióval egyenrangúnak tekintette az elocutiót, sőt annál nehezebbnek, s talán még fontosabbnak is, az kitűnik azon szavaiból, amelyekkel a stíluselmélet tárgyalását kezdi: „Több munkát és gondosságot igényel az, ami most következik. Mostantól fogva ugyanis a stíluselméletet (elocutionis ratio) tárgyaljuk, amely minden szónok véleménye szerint a retorika legnehezebb része" (8 Prooem. 13).
Maga Quintilianus is érezte, hogy fenti szakaszban szinte túlzott jelentőséget tulajdonított a stílusnak, amit egyesek félreérthetnek, és saját formalista elveik védelmére használhatnak fel, ezért a következő bekezdésben helyesbíti önmagát: „De azért nem szabad ám egyedül csak a szavakkal törődnünk. Feltétlenül elébe kell vágnom azoknak, akik már most mintegy az előcsarnokban bele akarnak kapaszkodni iménti vallomásomba. Szembeszállok velük, mert elhanyagolják a gondolatokat, melyek a peres ügyek gerincét képezik, és teljes odaadással, mondhatnám, valamiféle üres buzgalommal a szavakon csüngve öregszenek meg" (8 Prooem. 18-22).

3. Miután kiemelte a stílus fontosságát, és óvott a túlzottan egyénies stílustól, mely felfedi a beszélő vagy író lelkét, és hangsúlyozta, hogy az ideális a férfias, erőtől duzzadó stílus, rátér stíluselméletének kifejtésére: „Amit tehát görögül neveznek, azt latinul elocutiónak mondjuk. Ezt egyes szavakban vagy szókapcsolatokban vizsgáljuk. Az egyes szavakban arra kell ügyelni, hogy latinosak, világosak, ékesek legyenek, illőek ahhoz, amit ki akarunk fejezni. A szókapcsolatokban pedig arra, hogy helyesek, illően elrendezettek, alakzatosak legyenek.”
Az idézett rész jelentős, mert rávilágít Quin-tilianus stíluselméletének újdonságára. Stíluselméletét a négy stíluserényre alapozza, a latinosságra, a világosságra, az ékességre és az illőségre. A latinosságot azonban, azaz a nyelvhelyességet a grammatika keretében tárgyalta az 1. könyvben, az illőséget pedig a 11. könyv első fejezetében fogja szemügyre venni. A stíluselméletének lényegét kifejtő 8. és 9. könyvben a világosságot és az ékességet vizsgálja, de ezt is eltérő terjedelemben. A világosságnak a 8. könyv 2. fejezetét szenteli, e két könyv többi fejezetét pedig az ornatusnak. Szembeötlő újítása mégis abban van, hogy a három stílusnem elméletét kiveszi az elocutio tárgyköréből, s azt a 12. könyvben a tökéletes szónokkal kapcsolatban fejti ki.

A latinosságot (nyelvhelyességet) tehát átutalta a grammatikaba, amelyet az 1. könyvben tárgyal, mégpedig igen hosszan, mintegy 35 oldal terjedelemben (1, 4-8). A grammatikát így határozza meg: „A helyes beszéd tudománya és a költők magyarázata."40 De még ennél is több feladata van: „Mert a helyesírás is kapcsolatban van a beszéddel, a magyarázatot pedig megelőzi az értő olvasás, és mindezekhez járul a kritika."
A grammatikán belül foglalkozik a hangtannal, a szófajokkal és az alaktannal. Ezután következik a nyelvhelyesség témaköre, amelyet a következőképpen vezet be: „Mivel pedig a beszédnek három erénye van, hogy helyes, hogy világos, hogy ékes legyen (mert az illőséget, amely igen fontos, a legtöbben az ékesség alá sorolják), és ugyanannyi a hibája, amelyek a fentiek ellenkezői: kezdjük a helyes beszéd szabályrendszerével, amely a grammatika első része" (1, 5, 1-2). E részben kiemelt helyet kap a barbarismus és a soloecismus, a szótani és a szintaktikai nyelvi hiba részletes tárgyalása (1, 5, 5-72).

Figyelemreméltó az a megállapítása, hogy sokan az illőséget az ékesség alá sorolják. Bizonyos szempontból ő is ezt teszi, s ez az oka annak, hogy az illőség külön tárgyalásakor inkább elvi kérdéseket érint (11, 1, 1-93), azonban rögtön az elején hangsúlyozza, hogy az apte dicere (illően mondani), a negyedik stíluserény, rendkívül fontos: „Mivel a beszéd ékessége változatos és sokrétű, és az egyik ennek felel meg, a másik pedig annak, ha nem illik a dolgokhoz és a személyekhez, nemcsak hogy nem teszi szemléletesebbé a beszédet, hanem még árt is neki és a kifejezőerőt az ellenkezőjére fordítja" (11, 1, 2).
Az ornatus tehát nem öncélú ékítmény, hanem a kifejezőerő, a szemléletesség eszköze, s ha nem kellően alkalmazzák, éppen az ellenkező hatást érik el vele. A szónoki beszéd minden egyes részében ügyelni kell arra, mi felel meg a bírónak, például nem illik archaizmusokat, neologizmusokat, hosszú körmondatokat alkalmazni a bevezetésben, az elbeszélésben és a bizonyításban, sem egyszerű, hétköznapi stílust a befejezésben (11, 1, 6-7), mert a tényállás elbeszélésének világosnak, egyértelműnek kell lennie, a bizonyításnak pedig logikusnak. A befejezésben pedig érzelmileg is meg kell nyernünk a bírákat és a hallgatóságot, tehát a fennkölt stílus a helyénvaló. De nemcsak a stílus területén kell betartani az illőség követelményét, hanem a feltárásban is, például nem szabad a szónoknak önmagát dicsérnie, mert ezzel éppen az ellenkező hatást éri el. E téren még Cicero is sokat hibázott (11, 1, 17-24).

A második stíluserény, a világosság (perspicuitas) teszi lehetővé, hogy beszédünket mindenki megértse. Ezt akkor érjük el, ha szavainkat tulajdonképpeni vagy közhasználatú jelentésben alkalmazzuk (8, 2, 1-2). Ha egy szónak több jelentése van, nem könnyű megállapítani, hogy melyik a tulajdonképpeni jelentése. Quintilianus ennek megállapítására is tud mintát szolgáltatni:
„Második értelemben mondjuk tulajdonképpeninek egy és ugyanazon szó több jelentése közül azt, amelyből a többi levezetődött, például a vertex (örvény) szó az önmagába visszacsavarodó vizet vagy más olyasmit jelent, ami hasonlóképpen visszacsavarodik; innen a hajszálak visszacsavarodása miatt a fejtetőt, ebből ami a hegységekben a legjobban kiemelkedik (a hegycsúcsot). Mindezeket helyesen nevezheted vertexnek, tulajdonképpeninek azonban csak a kiinduló jelentést."43 Quintilianus e mondatban olyan felfedezést tesz, amely majd a modern nyelvészetben játszik fontos szerepet, nevezetesen, hogy a jelentések levezethetők egymásból.

Ezután a homályosság és a kétértelműség veszélyeire hívja fel a figyelmet, majd a világosság eszközeit és értékeit így összegezi: „Első erény legyen számunkra a világosság, a tulajdonképpeni jelentésben alkalmazott szavak, a helyes szórend, a nem túlságosan hosszú körmondatok; semmi se hiányozzék, semmi se legyen fölösleges. Így beszédünk a műveltek számára elfogadható, a tanulatlanok számára pedig világos lesz" (8, 2, 22).

4. Mielőtt rátérne az ékesség részletes tárgyalására, ismét hosszasan vizsgálja jelentőségét s lényegét: „Rátérek most az ékességre, amelyben kétségkívül többet megenged magának a szónok, mint a retorika bármely más részében. Mert a helyesen és világosan beszélőknek csekély a jutalma, inkább az, hogy elkerülted a hibát, nem pedig az, hogy valamely nagy kiválóságot valósítottál meg" (8, 3, 1).
Az a „nagy kiválóság," amelyet az ékesen beszélő megvalósít, a közönség tetszését is megnyeri, de az ügynek is hasznára van. A közönség tetszését Cicero Gaius Cornelius ügyében mondott beszédével bizonyítja, amelynek hallgatói tomboltak a gyönyörűségtől (8, 3, 3-4). Majd ismét hangsúlyozza, hogy ez a szépség férfias, erős és szent, mentes a nőies lágyságtól és kozmetikától.
Nem olyan, mint a haszontalan virágoktól pompázó kert, hanem olyan, mint a gyümölcsöktől roskadozó szőlő- és gyümölcsös, olyan, mint a versenyló és az atléta teste: szebb is, de alkalmasabb is a közdelemre. „Az igaz szépség sohasem választható el a hasznosságtól" - vonja le fejtegetéséből a római esztétika alaptörvényét. A szépség azonban változó, és más szépség illik az egyes beszédfajtákhoz, sőt a szónoki beszéd egyes részeihez, és az egyes ügyek jelentőségéhez (8, 3, 11-14).
Majd ismét hangsúlyozza, hogy a szépség tekintetében külön kell vizsgálni a szavakat önmagukban és szókapcsolatokban. Ha önmagukban nézzük a szavakat, az ékesség szempontjából fontosak a szinonimák, az archaizmusok, a neologizmusok és a szóképek (8, 3, 15-40). De nem kevésbé fontos az ezekkel ellentétes hibák elkerülése: az obszcénitás, a laposság, az ellipszis, a tautológia, az egyhangúság, a bőbeszédűség mellőzése. De közöttük is legrosszabb a túlbuzgóság, a modorosság, amelyet görög szóval xaiArliov-nak nevez (8, 3, 41-60).

Miután alaposan körüljárta az ékesség jelentőségét és mibenlétét, meg is határozza: „Ékes az, ami több a világosnál és az elfogadhatónál." Az ékesség tehát valamiféle többlet, a mindenképpen szükségesnél valamivel több, s ez a többlet a mívességnek (cultus) köszönhető. Ilyen értelemben sorolja az évápyeta-t az ékességek (ornamenta) közé, mert több az evidensnél, „inkább megjelenítés, mint világosság, mert ez utóbbi feltárul, az pedig valamiképpen megmutatja magát."

Az említett stíluseszközök valami többletet adnak hozzá a beszédhez, akár pozitív, akár negatív értelemben, s éppen ebben van a szónok legfőbb ereje: „A szónok legnagyobb ereje a nagyításban és a kicsinyítésben áll." „A nagyítás vagy a kicsinyítés első fajtája e fogalom elnevezésében van, például amikor azt mondjuk a megsebesítettről, hogy `megölték, a becstelenről, hogy `rab-1ó, vagy ellenkezőleg, arról, aki megvert valakit, hogy `megérintette, aki pedig megsebesített valakit, hogy `megsértette (8, 4, 1).
Egyéb fajtái a fokozás (incrementum), az összehasonlítás (comparatio), a következtetés (ratiocinatio), a halmozás (congeries). Egyesek a túlzást is idesorolnák, de ez már a trópusok közé tartozik (8, 4, 2-29). Eme általános stíluseszközök közé sorolja Quintilianus a velős mondásokat (sententia) is, mégpedig azért, mert saját korában szinte hajhászták őket: „a régiek ritkábban használták őket, napjainkban mértéktelenül." A sententia tulajdonképpen gondolatot jelent, ezért jelentheti a véleményt és a mondást is. Quintilianus így határozza meg: „A régiek azt, amit a lelkükben gondoltak, gondolatnak nevezték." Két fajtáját különíti el: a régiekét és saját koráét (8, 5, 3-35).

5. A fenti általános stíluseszközök után, amelyeket mindenki mindenkor alkalmazott, foglalkozik a szóképekkel és az alakzatokkal. Az antik elocutiónak ez az a témaköre, amelynek elmélete az előző száz év során alakult ki, s a különböző rétorok különbözőképpen értelmezték. Quintilianus nagy érdeme, hogy az egymástól eltérő és az egymásnak ellentmondó véleményekről ítéletet mond, és szintézist teremt e szerteágazó témakörben. Először a szóképeket vizsgálja (8, 6, 1-76), majd különbséget tesz a szóképek és az alakzatok között (9, 1, 145), ezután a gondolatalakzatokkal foglalkozik (9, 2, 1-107), végül pedig a szóalakzatokkal (9, 3, 1-102).
A szóképek tárgyalását a szókép meghatározásával kezdi: „A trópus valamely szónak vagy kifejezésnek előnyös átvitele saját jelentéséből más jelentésbe." A meghatározás terminológiai szempontból fontos. A görög tro-posz szókép jelentésben e meghatározásban terminus technikusként szerepel.

Ilyen értelemben Cicero használja először az antik stilisztikai irodalomban, mégpedig a Brutus című dialógusában az idősebb Cato stílusával kapcsolatban. Feltűnő, hogy a De oratore és az Orator című munkáiban még nem alkalmazza. Ebből arra következtethetünk, számára is új volt ez a terminus, tehát a görög rétorok a Kr. e. 40-es években kezdték a troposz szót terminus értékkel szókép jelentésben használni, Cicero ugyanis rájuk hivatkozik:
„A görögök úgy vélik, hogy díszítik a beszédet, ha szóképekkel élnek, amelyeket troposznak neveznek, továbbá szó- és gondolatalakzatokkal, amelyeket szkhémának hív-nak."

Quintilianus szerint még napjaiban is nagy viták dúltak a grammatikusok és a filozófusok között a szóképekről. Ő nem akar e vitában részt venni - mondja -, csak a legszükségesebb és a gyakorlat által elfogadott szóképeket tárgyalja. Csak azokkal vitatkozik, akik szerint csak az a tropus, amikor egy szó áll egy másik helyett, mert szerinte az is szókép, amikor „nemcsak a szavak formája, hanem a jelentések és a szerkezet formája is megváltozik." Nyilvánvalóan ezért vette bele a meghatározásba a szókapcsolat (sermonis) szót, amely szókapcsolattól kezdve hosszabb szöveget is jelent.

A szóképek ismertetését a metaforával (translatio) kezdi, mert ez a leggyakrabban alkalmazott, legszebb stíluseszköz. Így határozza meg: „Egészében véve a metafora rövidebb hasonlat, abban különbözik tőle, hogy a hasonlat csak hasonlít egy dologhoz, a metafora pedig azonosít vele."54 Végül óv mértéktelen használatától: ha ugyanis mértéktelenül alkalmazzuk, beszédünk allegóriává vagy talánnyá válik.
Ezután sorra veszi a többit: synecdoche - rész egész helyett és viszont (8, 6, 19-22), metonymia - ok okozat helyett s viszont (8, 6, 23-28), antonomasia - a rendes név helyett valami más (8, 6, 29-30), onomatopoeia - új szó alkotása (8, 6, 37-38), catachresis, abusio - névvel nem rendelkező vagy rendelkező dolgoknak olyan nevet adunk, mely közel esik hozzá (8, 6, 34-36), metalepsis, transsumptio (8, 6, 37-38), epitheton - díszítőjelző (8, 6, 39-43), allegoria - mást mond szavakkal és mást az értelmükkel (8, 6, 44-53), eironeia, inlusio - ellenkezőjére gondolunk, mint amit mondunk (8, 6, 54-58), periphrasis - körülírás (8, 6, 61), hyperbaton - átlépés - a szintaktikailag összetartozó szavak elválasztása egymástól a mondatban (8, 6, 62-67); ezt egyesek a szóalakzatok közé sorolják, de Quintilianus szerint trópusnak lehet mondani „mert az értelmet kettőből kell összerakni"; hyperbole - túlzás (8, 6, 68-76).

Ezután az alakzatok tárgyalására tér át, mert e két téma szorosan összetartozik. Nemcsak a részben azonos funkció kapcsolja őket össze, hanem vannak rétorok, akik a szóképeket is alakzatoknak nevezik és értelmezik, más rétorok csak egyes szóképeket sorolnak az alakzatok közé, például a periphrasist, a hyperbatont és az onomatopoeiát. Éppen emiatt határozottabban meg kell állapítani közöttük a különbséget - mondja. Ennek érdekében meghatározza mindkettőt, majd megállapítja a két meghatározás közötti különbséget. A szókép meghatározása így hangzik:
„A tropus tehát olyan szöveg, amely a természetes és első jelentéséből át van vive egy másikba, a beszéd ékesítése céljából, vagy - ahogy a legtöbb grammatikus meghatározza -: a szó arról a helyről, amelyben sajátos, átvitetik arra a helyre, amelyben nem sajátos."Az alakzaté pedig így: „Az alakzat, ahogyan az elnevezéséből is világos, a beszédnek bizonyos alakja, amely eltér a közönséges és elsőként adódó formá-tól." Majd megállapítja e két fogalom között a különbséget.

A trópusokban szavakat teszünk más szavak helyére, ez történik a metaforában, a metony-miában, az antonomasiában, a metalepsisben, a synecdochéban, a catachre-sisben, az allegóriában, s többnyire a túlzásban is, mert az áttétel szavakkal és az értelemmel is megtörténik. Az onomatopoeia esetén új szót alkotunk, de ezt is más szó helyett alkalmazzuk, a helyett a szó helyett, amelyet használnánk, ha nem alkottunk volna újat - mondja (9, 1, 5-6).
A periphrasisban is ez a folyamat játszódik le, de ebben egy szó helyett többet alkalmazunk. Az epitheton, amely az antonomasiával rokon, egy másik szóhoz való kapcsolása révén válik trópussá. A hyperbaton esetén a szórend változik, éppen emiatt sokan kiveszik a trópusok közül; azonban az átvitel folyamata itt is lejátszódik: a saját helyéről a szót más helyre tesszük át, ahol az idegen szövegkörnyezetben a jelentése is megváltozik. Ez utóbbit nem mondja ugyan Quintilianus, de odaérti, mert így folytatja: „Ez nem történik meg az alakzatokban: mert alapjelentésű szavakból is, és természetes rendben elhelyezett szavakból is jöhet létre alakzat." Quintilianus tehát megtalálta azt a differentia specificát, amely alapján elkülöníthető a trópus az alakzatoktól.

Az alakzattal (figura) kapcsolatban is nagy viták vannak arról - mondja Quintilianus -, hogy mit értenek rajta, hány neme (genus) és hány alfaja (species) van. „Mert kétféle értelemben használják: az egyik értelemben a gondolat bármiféle formáját értik rajta, ahogyan a testekben is, bárhogyan is vannak elrendezve, van bennük valamiféle alak; a másik értelemben sajátosan csak azt tartják alakzatnak, amiben a közönséges vagy egyszerű gondolkodás- és beszédmódtól indokolt eltérés van, például ülünk, heverünk, hátratekintünk."
Az előző értelemben minden alakzat lenne, s áttekinthetetlenül sok faja lenne. Ezt a véleményt vallotta Caecilius szerint Apollodórosz. Quintilianus a második értelmezést tartja helyesnek, mert egyfelől csak így van értelme az alakzatos és alakzat nélküli beszéd megkülönböztetésének, s az egész jelenség csak így ragadható meg. Azonban a második értelmezés hívei között is vannak túlzások, például Zoilosz csak azt tekintette alakzatnak, amivel mást akart mondani, mint amit valójában mondott. Quintilianus ezt is elveti, és még egyszer leszögezi: „Alakzat legyen tehát a beszédnek valamely műfogással megújított formája."

Arról is sok vita folyt, hány neme van. Egyesek úgy vélték, hogy csak egy. De ez esetben is eltértek a vélemények. Egyesek azt mondták, hogy mivel a szavak változása az értelmet is megváltoztatja, minden alakzat szóalakzat. Mások pedig úgy vélték, hogy a szavak alkalmazkodnak a gondolatokhoz, ezért csak gondolatalakzatok vannak. „Mindkét tábor véleménye nyilvánvaló szőrszálhasogatás. Mert egyrészt ugyanazt a gondolatot más-más módon lehet kimondani, de az értelem a forma megváltoztatása után is ugyanaz marad, másrészt a gondolatalakzat több szóalakzatot foglalhat magában. Ez utóbbi ugyanis a gondolat megfoganásában, az előbbi pedig nyelvi megformálásban áll, például ebben a kijelentésben: Már, már, Dolabella, sem téged sem a gyermekeidet gondolatalakzat is van, mert a beszéd a bírótól elfordulva Dolabellához szól (aversio), de szóalakzat is: már, már (ismétlés) és ünnepélyes megrövidítés: liberum a közhasználatú liberorum helyett" (9, 1, 15-16).
Amikor Quin-tilianus e meghatározásban elkülönítette egymástól a szó- és gondolatalakzatot, Cicero meghatározása lebeghetett szeme előtt: „A szó- és gondolatalakzatok között az a különbség, hogy a szóalakzat megszűnik, ha a szavakon változtatsz, a gondolatalakzat azonban megmarad, bármilyen szavakat használsz is." Cicero e meghatározásban az alakzatot conformatiónak nevezi, Quintilianus idejében már e jelentésben a figura szó vált elfogadottá. Ezután határozottan kiáll az általánosabb nézet mellett, hogy kétféle alakzat van, gondolat- és szóalakzat: „Tudtommal ugyanis a legtöbben egyetértenek abban, hogy két neme van az alakzatnak, az egyik a dianoia, azaz az értelem vagy a jelentés vagy a gondolat (mert mindezekkel az elnevezésekkel illetik), a másik a lexisz, azaz a szó vagy a kifejezés vagy a stílus vagy beszéd vagy a szónoki beszéd alakzata, mert változó néven nevezik, de ez a lényeget nem érinti."

Miután tisztázta, hogy elvi alapon elkülöníthető egymástól a gondolat- és a szóalakzat, elvi alapon dönti el azt is, hogy melyiket tárgyalja előbb: „Amiként pedig természettől előbb fogan meg a gondolat a lélekben, mint ahogy kimondjuk, úgy előbb kell szólni azokról az alakzatokról, amelyek az értelemre tartoznak" (9, 1, 19).
A gondolatalakzatok - mondja — rendkívül fontosak a szónoki beszéd minden részében, mert szemléletessé teszik a szöveget. Mielőtt azonban rátérne tárgyalásukra, vitába száll a görögökkel, akik azt mondják, hogy annyi gondolatalakzat van, amennyi érzelem. Tévednek — mondja —, de hát a görögök mindig szerettek új szavakat gyártani. Ha beszéd közben érzelmeinket fejezzük ki, ezt nem szükségképpen alakzatokkal tesszük, igaz, az ilyen érzelmek kifejezésekor gyakran alkalmazunk alakzatokat, de a kettőt mégsem lehet azonosítani. E tekintetben Cicerót kell követni, nem a görögöket, mert ő középutat képviselt ezen a téren, s hogy bizonyítsa állításának igazát, hosszan idéz először a De oratore, majd az Orator c. művéből (1, 6, 2645). Ezután sorra veszi a gondolatalakzatokat (9, 2, 1-107), majd a szóalakzatokat (9, 3, 1-102). A 9. könyv utolsó fejezetében a prózaritmust tárgyalja Cicero és Dionüsziosz Halikarnasszeusz szellemében (9, 4, 1-147).

Quintilianus stíluselméletének újdonságáról tanúskodik a 10. könyv, amelynek 1. fejezetében az egész görög és római irodalom kritikai áttekintésétó3 végzi el műfajok szerint azzal a céllal, hogy azok a tanulók, akik már befejezték retorikai stúdiumaikat, a legnagyobb szerzők műveinek olvasásával gyarapítsák kifejezőkészségüket és gondolataikat (verba et res). Csak a legjobb szerzőket szabad olvasni — mondja —, de még azoknak is csak a legjobb műveit, mert nem kell azt gondolni, hogy mindaz, amit írtak, tökéletes, hiszen „a legnagyobbak ugyan, de mégis csak emberek."
A Rhet. Her maga írja példáit a stílusnemek szemléltetésére, Cicero saját beszédeire utal, Quintilianus az egész görög és római irodalomra. Kritikai olvasmányjegyzékének jelentősége abban van, hogy ráébreszti az olvasókat az irodalmi műfajok és stílusok sokrétűségére. Feltehetőleg az ezüstkor római irodalmának sokarcúsága késztette e felismerésre, ezért iktatta ki stíluselméletéből a három stílusnem témakörét, s utalta át azt a 12. könyvbe. De ott is hangsúlyozza, hogy e három stílusnemnek sokféle változata, árnyalata van, vagyis sokféle stílusnem létezik.

Az irodalomkritikai fejezet után következik az imitatióról szóló rész (10, 2, 1-28). E részt azzal a megállapítással kezdi, hogy az előző fejezetben tárgyalt görög és római szerzők műveiből lehet gondolat- és szóbőséget, valamint erkölcsi értékeket meríteni. Kérdés azonban, hogy az elődök imitációja elősegíti-e a továbblépést, a fejlődést. G. Kennedy e tekintetben elmarasztalja Quintilianust, mert szerinte megrekedt a puszta utánzásnál.65 Úgy tűnik, a neves amerikai szerző nem olvasta végig az imitatióról szóló fejezetet, mert Quintilianus fejtegetéséből nem ez következik. Egyfelől elvileg talán nem akadályozza a kreativitást az, ha tudjuk, hogy elődeink egy bizonyos területen mit produkáltak. Quintilianus ezt a nézetet képviselte. De nem rekedt meg ennél a felismerésnél. Abból indul ki, hogy nagy dolog új eszméket feltalálni, de amit jól feltaláltak, azt hasznos követni.
Az élet általános törvénye, hogy amit másokban jónak találunk, azt követni akarjuk. Így tanulják a gyerekek a betűvetést, az ifjak a zenét, a festészetet, a parasztok a földművelést. Azonban ez az utánzás, „ha nem óvatosan és kritikával történik, árt. Mindenekelőtt tehát az utánzás önmagában nem elegendő, mert tunya tehetségre vall megelégedni azzal, amit mások találtak fel. Mert mi lett volna azokban az időkben, amelyekben még nem volt példa, ha az emberek úgy vélték volna, hogy semmi olyat nem szabad tenniük vagy gondolniuk, amit még nem ismertek? Bizony semmit sem találtak volna föl! Miért lenne hát tilos, nekünk is feltalálni valami olyat, ami korábban nem volt?" (10, 2, 4-5).

Mi lett volna a római irodalomból, ha senki sem alkotott volna jobbat annál, akit követett. Még mindig Livius Andronicusnál tartanánk. „Puszta utánzástól semmi sem fejlődik."67 Továbbá mindaz, ami máshoz hasonló, „szükségszerűen silányabb annál, amit utánoz" (10, 2, 11). „Add hozzá, hogy ami a szónokban a legnagyobb, utánozhatatlan: a tehetség, az invenció, az erő, a könnyedség és mindaz, amit nem lehet tanítani." Quintilianus felfogásában tehát az imitatio ugródeszka, amely elősegíti a fejlődést. Ezt bizonyítják a következő fejezetek, melyekben azt fejtegeti, hogyan kell az írást (10, 3, 1-33) és a gondolkodást (10, 6, 1-7) fejleszteni.

Quintilianus az egész embert figyelembe vevő „pedagógiai koncepció" alapján dolgozta ki Szónoklattanát. Stíluselméletét az egész korábbi retorikai szakirodalom, saját gazdag szónoki tapasztalati alapján és a korabeli irodalmi nyelv és ízlés változásainak figyelembevételével alkotta meg. Figyelemre méltó az a törekvése, hogy megőrizze mindazt, aminek helyességét és hatékonyságát a korábbi idők gyakorlata igazolta. E törekvése és szerénysége több kutatót félrevezetett: voltak, akik elvitatták tőle az eredetiséget. Ebben közrejátszott az is, hogy műve igen terjedelmes, stílusa pedig árnyalt ezüstkori, olykor bizony nem könnyen érthető, ahogyan kortársáé, Tacitusé sem.



Adamik Tamás