Lucius Sulla egyik parancsnoka a harc kezdetén jelentős lovas csapattal átszökött az ellenséghez. Sulla kihirdette, hogy ez az ő parancsára történt. Ezzel a magyarázattal nemcsak azt akadályozta meg, hogy katonái között zavar támadjon, hanem fel is bátorította őket azzal a reménnyel, hogy terve haszonnal fog járni.

Ugyanő, amikor segédcsapatait az ellenség körülvette és megsemmisítette, attól félt, hogy ez a kudarc megfélemlíti az egész hadsereget. Ezért kijelentette, hogy a segédcsapatok el akartak pártolni, és az ő tervének megfelelően vezették őket kedvezőtlen helyre. így a nyilvánvaló vereséget a büntetés leplével palástolta, s katonáit erről meggyőzve felbátorította.

Lucius Lucullus megtudta, hogy a segédcsapataiban szolgáló makedón lovasok egyetértésben át akarnak szökni az ellenséghez. Megparancsolta, hogy fújjanak riadót, és előre- küldte a mögöttük vonuló lovas csapatokat. Az ellenség abban a hiszemben, hogy megkezdődött a harc, lándzsákkal fogadta az átszökő makedónokat. Mikor a makedónok látták, hogy az ellenfél nem fogadja be őket, és akiket elárultak, hátulról nyomják őket, a szükségtől kényszerítve, valóban megtámadták az ellenséget.