Ha mármost a hadvezér vitézül bevett egy népességre és hatalomra nézve virágzó várost és attól tart, vagy az a gyanúja, hogy a lakosok majd csoportokban és tömegesen szembe- szállva a benyomulókkal, védekezni fognak; vagy hogy a város magaslati pontjait és felső erődítményeit megszállva, innen fejtenek ki ellenállást s nagy veszteséget okoznak az ellenfélnek, akkor adjon parancsot katonáinak, hogy a fegyverteleneket ne öljék le. Mert amíg abban a biztos tudatban van mindenki, hogyha foglyul ejtik, meg fog halni, előbb valami érdemlegest akar cselekedni és még szenvedés árán is ártani legalább valamit.
Sokan bizony ki is verték a benyomult ellenséget, vagy ha erre nem voltak képesek, a megerődített felsővárosba húzódtak, ahonnan újból nehézségeket és veszteségeket okoztak az ellenfélnek, úgyhogy egy második és hosszadalmasabb ostromra késztették, amely pedig akárhányszor fájdalmasabb, amikor már annyi sok bajon mentek keresztül.

Ha azonban közhírré teszik azt a bizonyos parancsot, nyilvánvaló, hogy szinte mindenki, de legalábbis a többség nyomban leteszi a fegyvert. Mert mindaz, aki egyébként düh-vei védeni akarja magát, most attól tartva, hogy a szomszédja nem ugyanúgy gondolkodik, kénytelen lesz letenni a fegyvert; úgyhogy, ha mindenki fegyvert akar is ragadni, a másikkal szemben táplált gyanúja miatt ő maga attól fél, hogy egyedül őt ejtik majd foglyul fegyverrel a kezében s ezért siet megválni attól. Válságos körülmények között ugyanis a közvélemény nem válhat nyilvánvalóvá.
Akik készek megvédem magukat, amíg nem tettek közzé semmit, ami reményt nyújtana a megmaradásra, bár nem meggyőződésből, de kényszerűségből felveszik a harcot a fenyegető veszedelemmel. Mihelyt azonban egy kis reményt kapnak az életre, többé nem ellenségként, hanem oltalmat keresve lépnek elő. Ilyenformán a kiáltvány azokat is fegyverletételre kényszeríti, akik fegyvereiket kezükben akarták tartani.

Ha a katonák a harcmezőkön halnak meg, erre könnyű vigasztalást találni, mert úgy tűink, hogy a győzelemért történt, de győzelmek közepette és városok átvétele során ez a győzőkre nézve szánalmas, s inkább esztelenségnek, mint bátorságnak a bizonyítéka.
Ha mindazonáltal a hadvezért bosszúvágy tölti el a legyőzőitekkel szemben, ne gondolja, hogy semmit sem ártott nekik, ha nem öltek meg mindenkit nyomban, ahogy ráakadtak, mert később úgy fogja megfontolni bosszúját, hogy veszély nem szorongatja s ellenállással sem találkozik. Törvény ugyanis, hogy a legyőzőitek valami rosszat lássanak.