Azokat a hadvezéreket tehát, akik lerombolják saját erődítményeiket, vagy folyóknál vetik meg a lábukat, vagy akik övéiket úgy állítják fel, hogy mélység vagy meredek legyen mögöttük, azért hogy vagy helytállva győzzenek, vagy menekülni akarván elpusztuljanak, nem tudom sem maradéktalanul dicsérni, sem kárhoztatni. Ugyanis minden kétségbeesett cselekedet inkább a vakmerőség, mintsem a józan megfontoltság műve és inkább a véletlenen, mint a szándékon múlik. Mert amikor feltétlenül vagy győztesként kell kikerülni, vagy megveretve teljesen összeomlani, ilyen körülmények között miként bizonyíthatná valaki, hogy a győzelem a megfontoltságán, vagy hogy a vereség a választásán múlik.
Én pedig azon a véleményen vagyok, hogy a hadseregből egyes katonáknak meg kell engedni a vakmerő vállalkozást, mert ha véghez- viszik, igen nagy szolgálatot tesznek, s ha kudarccal járnak, nem annyian szenvednek vereséget; azt azonban nem ajánlom, hogy az egész hadsereggel megkísértsük a bizonytalan szerencsét. Azután meg úgy tűnik nekem, hogy leginkább azok követnek el hibát, akik beérik olyan haditervekkel, hogy győzelmük esetén előreláthatólag kevés kárt okoznak az ellenségnek, míg vereség esetén súlyos bajba sodorják övéiket.

Ha kétségbeesett hadászati megoldás nélkül nyilvánvaló számukra a pusztulás, és ha éppoly világos az ellenség teljes romlása is saját győzelem esetén, ilyenkor úgy gondolom, nem követ el hibát a hadvezér, ha elzárja övéi elől a menekülés útját. Mert jobb, ha vakmerően cselekszenek, nem lévén bizonyos az, hogy nem menekülnek-e meg legalább a baj egy részétől, ha ugyanakkor igyekszenek mindent elkövetni, mintha gyáván tétlen maradnak, miközben bizonyos, hogy minden elvész, ha nem cselekszenek. Ezt mindazáltal ne csak azokon a helyeken tárja elébük, ahol valóban nincsen kiút a menekülésre, hanem mindenütt és minden ütközetnél fejtse ki világosan több érvvel alátámasztva, hogy a menekülőkre biztos halál vár, mivel az ellenség teljesen gáttalanul szabadulna rájuk, hiszen többé senki se tudná feltartóztatni az üldözőket, s teljesen kénye-kedve szerint bánhatna velük; viszont nem vár biztos halál azokra, akik védekezve helyt állnak. Ezek a bátor emberek ugyanis a harcrendben felismerik, hogy gyalázatos dolog menekülés közben elpusztulni, míg ha helyt állnak, becsületben halnak meg, és tudva, hogy mindig abból következik rosszabb, ha megbontják a harcrendet, mint abból, ha megtartják, a veszélyek közepette derék embereknek bizonyulnak. Éppen ezért az a jó, ha a hadvezér mindenkit rábír az ilyen gondolkodásra, de ha nem is mindenkit, legalább a többséget. Mert így vagy teljes győzelmet arat, vagy kis vereség jut osztályrészéül.

A harc hevében a helyzetnek megfelelően kigondolt győzelmi tervek és ellenfurfangok néha előnyösebbek azoknál, melyeket a hadvezérek az adott helyzettől függetlenül a csata előtt terveitek ki, és a lehető legtanulságosabbak is, ha had- vezéri tapasztalattal mesterien hajtották végre, bár nem voltak írásba, lefektetve, vagy előzetesen megtanácskozva.
Mert miként a hajóskapitányok a kikötőből való elindulás előtt minden szükségessel felszerelik a hajót az útra, mikor pedig vihar lepi meg őket, nem azt fogják tenni, amit akarnak, hanem amire rákényszerülnek, miközben sok mindent merészen kockára tesznek a véletlen rájuk szakadt veszedelem ellen és nem óvintézkedéseikre emlékeznek, hanem megteszik az adott helyzetben szükséges mentőrendszabályokat; éppen így a hadvezérek is úgy állítják fel haderejüket, ahogy azt célszerűnek szokták tartani, mikor azonban elkapja őket a csata vihara, sok mindent semmivé téve, felforgatva és változatos helyzeteket teremtve, akkor a fejlemények közvetlen szemlélete a pillanatnyi helyzetnek megfelelő ötleteket kíván, melyeket inkább a véletlen kényszere, mint a bevált tapasztalatra való emlékezés sugall.