Úgy gondolom, hogy nem kell gazdag embert hadvezérré választani csupán a vagyona miatt, kivéve ha rendelkezik a fenti tulajdonságokkal, és nem kell a szegényt sem visszautasítani a vagyontalansága miatt, ha derék ember. Nem kell tehát eleve csak szegényt vagy csak gazdagot választani, hanem gazdagot is, szegényt is. Mert egyiket sem szükséges sem előnyben részesíteni, sem pedig feltétlenül elutasítani a torstól adott helyzete miatt, hanem csak jelleme alapján kell kiválasztani.
A gazdag - lévén derék ember - nem úgy fog kitűnni a vitéz szegény fölött, mint ahogy az ezüsttel és arannyal bevont fegyverzet a rézzel és vassal borított fölött, mert az előbbi díszre nézve ugyan előnyben van, az utóbbi azonban hatásával felülmúlja. Persze egyáltalán csak akkor fog kitűnni, ha nem üzletember: üzletembert ugyanis, még ha a sors kegyéből a leggazdagabb lenne is, sohasem javasolnék megválasztani. Gondolok itt az uzsorásra, kereskedőre, tengeri kalmárra és hasonlókra, akik effélékkel foglalkoznak. Mert elkerülhetetlen, hogy az ilyenek szűkkeblűek legyenek; hogy a haszonszerzés szenvedélye elragadja őket; hogy a pénzszerzésen járjon az eszük, általában teljességgel nélkülözve a nemes foglalatosságot.

Az elődök fényes tekintélyét megbecsülésben kell részesíteni, ha voltak ilyenek, de ha nem voltak, nem kell megkívánni s nem ezen az alapon kell bárkinél is megítélni, hogy alkalmas-e a hadvezetésre, hanem amiként az állatoknál saját viselkedésük alapján bíráljuk el, hogy mennyiben nemes fajúak, ugyanúgy kell megítélni az emberek nemességét is.
Veszélyes dolog ugyanis azt tekinteni, hogy amazok mi szépet cselekedtek hajdan és nem azt, hogy a most megválasztott hadvezér mit fog cselekedni. Hogyan oltalmazhatnának meg bennünket ama hajdani ősök és miként őrizhetnék meg ők azt, amink van ma és amink volt a múltban?

Azonkívül valahogy nem merő ostobaság-e hőstetteikért tisztelni a közkatonákat, akik nem származnak előkelő apáktól, hanem csaját maguk cselekedtek nemesen, viszont ugyanakkor a hadvezéreket elődeikre való tekintettel választani ki, akkor is, ha használhatatlanok; nem pedig saját derekasságuk alapján, akkor is, ha nem tündökölnek származásukkal? Ha emezzel amaz is megvan, szerencsés a hadvezér, de ha. amaz hiányzik, hasznavehetetlen, még ha emez meg is van.
Elképzelhető az is, hogy jobb hadvezérek lesznek azok, akik nem kérkedhetnek őseikkel. Azok ugyanis, akik apáikkal dicsekszenek akkor is, ha csődöt mondanak, azt képzelvén, hogy az ősi dicsőség örökre megmarad nekik, gyakran hanyagabbul intézik az ügyeket; azok viszont, akiket nem előz meg az ősöknek semmiféle tekintélye, az apáiktól eredő hátrányt a saját buzgalmukkal akarván behozni, a veszélyekkel jobban dacolva törnek a kezdeményezésre.

Mint ahogy a kevésbé tehetősek a jobb módúaknál elszántabban törekszenek az élet javaira, azon fáradozván, hogy pótolják, amit a szerencse elmulasztott megadni, éppúgy azok, akiknek nincs módjukban atyáiktól öröklött tekintélyt felhasználni, eltökélik magukat, hogy azt a kiválóságot teszik magukévá, amit saját maguk szereztek meg.
Tartsuk tehát szerencsésnek azt a hadvezért, aki derék ember, nemes származású és tehetős; ne utasítsuk el azonban azt, aki derekassága mellett szegény és nem előkelő. A már kiválasztott hadvezér legyen nyíltszívű, barátságos, készséges, nyugodt; ne legyen annyira szerény, hogy tiszteletlenül bánjanak vele és ne legyen annyira félelmetes, hogy gyűlöljék; úgyhogy se kedvezésekkel ne lazítsa a sereget, se félelemkeltéssel ne idegenítse el.

Nevezzen ki osztag- század- és ezredparancsnokokat s ha belátása szerint szükséges, más parancsnokokat is, akik feltétlenül hűek hazájukhoz, a lehető legmegbízhatóbbak, a legerőteljesebbek, s ebből a szempontból nem akadály, ha történetesen a legtehetősebbek és a legelőkelőbbek. Mert nem áll az, hogy a kevés kiválasztandó hadvezért könnyű megítélni jelleme szerint, még ha hiányzik is az előkelő származás és a gazdagság.
Hogyan lehetne tehát a hadnagyok és századparancsnokok sokaságát? Ebből következik, hogy amikor gyors döntésre van szükség, válságos helyzetben ezeknél a nemes származást kell előnyben részesíteni; kedvező körülmények között azonban a vagyonosságot, minthogy vagyoni tartalékukból képesek költeni a katonákra és ajándékkal ellátni őket, márpedig egy kevés bőkezűség a parancsnokok részéről az alárendeltek felé jóindulatra hangolja azokat.

Azonkívül a derekabb tetteknek is szilárdabb biztosítékai vannak azoknál, akik többet kockáztatnak, kivéve ha a biztosíték éppen jellemükből adódik, éppúgy, mintha az illető hadvezér lenne.