logo

IX Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Cappadocia provincia védelmi rendszere .

1976-ban jelent meg Edward Luttwak The Grand Strategy qf the Roman Empire from the First Century AD to the Third c. könyve. Luttwak 1942-ben született Romániában, a világháború után európai, majd amerikai egyetemeken tanult és a katonai stratégia kérdéseivel foglalkozott. Műveit figyelve első látásra outsidernek tűnhet a Római Birodalom stratégiájának kérdésében, azonban első pillantásra is láthatjuk, hogy a könyve nagyon alapos és mély kutatásokon alapul. Mit is jelent a grand strategy, magyarul nagy stratégia kifejezés?
A stratégiai kutatások legjelentősebb 20. századi képviselője, Sir Basil Henry Liddell Hart szerint a grand strategy egy nemzet teljes erőforrásainak felhasználása a háborúk megelőzésére, vagy egy esetleges háború megnyerésére. A grand strategy így szükségszerűen nemcsak a háborús erőfeszítéseket jelenti, hanem azokat is, amelyek a háborút kővető béke viszonyait érintik.

„As tactics is an application of strategy on a lower plane, so strategy is an application on a lower plane of grand strategy. If practically synonymous with the policy which go-verns the conduct of war, as distinct from the permanent policy which formulates its object, the term grand strategy serves to bring out the sense of policy in execution. For the role of grand strategy is to coordinate and direct all the resources of a nation towards the attainment of the po-litical object of the war, the goal defined by national policy. "

Luttwak művének fő tézise, hogy a rómaiak a birodalmuk határai mentén élő barbárok folyamatos támadásai miatt állandó katonai fenyegetettséggel néztek szembe, ezért folyamatos készültségben kellett tartaniuk hadseregüket. Könyvében a római császárkor stratégiáját három korszakra bontja.
Az első a Iulius-Claudius-dinasztia kora, az első római császár, Augustus által megteremtett grand strategy (Kr. e. 31 - Kr. u. 68). Ennek lényege, hogy a mivel a Római Birodalom elérte terjeszkedési korlátait, ezért a grand strategy elsődleges célja nem a további területgyarapítás, hanem a határokon belül fekvő római területek védelme volt. Ezt egyrészt a birodalom határai mentén élő népekből szervezett cliens-államok láncolata biztosította, másrészt a birodalom határmenti provinciáiban elhelyezett mobil haderő.

A második korszak a Kr. u. 69. év és a 230-as évek közötti időszakot öleli fe1. A Kr. u. 69-ben hatalomra kerülő új császári dinasztia, a Flaviusok kezdik el a Luttwak által „tudományos" határoknak (scientific frontiers) nevezett limes kiépítését. Ennek legfontosabb eleme az volt, hogy keleten a korábbi kliensállamok önállósága megszűnt és új provinciákat szerveztek belőlük (Kis-Ázsia, Syria, Iudaea helyzetének rendezése). A hadsereget a határokra helyezték elrettentő szándékkal.
A legiós táborok és a segédcsapatok kisebb erődjeinek láncolata Britanniában valóságos falat alkotott (a vallum Hadriani), Európában pedig a Rajna és a Duna vonalára támaszkodott. Ázsiában a természetföldrajzi viszonyok miatt nem sikerült egy természetes határvonalat kialakítani, így Cappadocia és Syria provincia védelmét sajátosan oldották meg a császárok.

A harmadik korszaka Severus-dinasztia korszakának végén alakult ki, amikor a Római Birodalom európai és a közel-keleti határa mentén teljesen új politikai-katonai helyzet alakult ki. Európában a nagy népvándorlás első nagyobb hullámai érték el a birodalom dunai határát (néhány évtizeddel később a rajnai határt is), keleten pedig a Párthus Birodalmat felváltó Száizánida Perzsa Birodalom jelentett fenyegetést a rómaiakra.
A korszak stratégiája a határok mélységi védelmének (defense-i in-depth) kiépítése volt. A római hadsereget két részre osztották, a határmenti provinciákban továbbra is állomásoztak határvédő egységek (limitanei). A birodalom központi belső területein azonban összevonták a legnagyobb harcértékű lovas-egységeket (comitatenses), amelyek viszonylag rövid idő alatt (elérték a határ bármely pontját, és jó eséllyel szálltak harcba a betörő ellenséggel.

Nézzük meg, hogy Luttwak tézisei mennyiben állják meg helyüket a Kr. u. 2. századi Cappadocia provincia védelme esetében.

A Kr. e. 1. századtól kezdve az Euphratés folyó lett a határ a Római Birodalom és a Párthus Birodalom között. Elsőként L. Cornelius Sulla, mint Cilicia kormányzója kötött erről szerződést Arsakés párthus uralkodó követével, Orobazussal.
A térségben másfél évszázadig a római katonai jelenlét mellett a vazallusállamok láncolata alkotta Róma határvédelmét, amelyből Vespasianus császár szervezett egységes római védelmi rendszert a Kr. u. 70-es években.

A védelem alapját két legio jelentette. A legio XII Fulmina-tát 70 szeptembere, Jeruzsálem elfoglalása után vezényelték Syriából a cappadociai Melitenébe 72-73-ban Armenia Minor-t a birodalomhoz csatolták és egy újabb legiót vezényeltek Cap-padociába, az északi határ védelmére.
Feliratos emlékekből valószínűsíthető, hogy a legio XVI Flavia Firma egyes egységei már a 70-es években Kis-Ázsiában állomásoztak. Satala, Cappadocia másik legiós tábora 75-76 során épült, ebben az időben kezdődtek meg az alán betörések a Kaukázustól délre fekvő térségbe. Vespasianus M. Hirtius Fronto Neratiust küldte a térségbe, hogy seregével segítséget nyújtson a szövetséges armeniai és ibériai királyság megerősítésében. Feliratos forrásokból tudjuk, hogy római egységek vettek részt a Dareios-átjárót védőt Harmoziké megerősítésében is.
A legio XII Ful-minata egyik egysége egy, a mai Bakutól északra fekvő erődöt tartott megszállva, amelyet egy felirat bizonyít: „Imp(eratori) Domitiano Caesare Aug(usto) Germanic(o) L(ucius) Iulius Maximus (centurio) Leg(ionis) XII Ful(minatae) ".

A két legióstábor kiépítésével az újonnan szervezett Galatia-Cappadocia provincia keleti határát jelentős haderővel látták el, amelyet tovább erősítettek a területre vezényelt segédcsapatok. A csapatmozgásokat a provinciában kiépített úthálózat tette lehetővé, amelynek szerkezetét az utóbbi évek kutatásai tisztázták pontosan. A Cappadocia keleti határán futó limes-út a Fekete-tenger partvidékén fekvő Trapezusból indult dél felé a két legiós erődbe, Satalába illetve Melitenébe, onnan pedig a syriai Samosatába.
A legiós táborok közötti auxiliáris erődök közül az első szakaszról (Trapezus és Satala között) biztosan ismerjük Ziganát, nem lokalizálható pontosan Pithia és Domana, a második szakaszon (Satala és Melitené között) bizonytalan Suissa, Arauraca és Analiba helye, ezt követően viszont ismerjük Zimara, Sabus, Dascusa és Chiaca helyét.
A legióstáborok a legfontosabb útvonalak mentén épültek: Satala őrizte a keletre vezető útvonalon az Euphratés tomisai átkelőjét, Melitené pedig az Arsania folyó mentén futó útvonalat. A Melitenéből Samosatába vezető út az osrhoénéi Edessába vezetett. A Fekete-tenger partvidékén futó szárazföldi útvonal Trapezusból indulva Rhizuson keresztül Bathysnál érte el a birodalom határát, amely az Akampsis folyó volt. Innen Phasis városába vezetett, ahonnan keletre fordult a Phasis folyó völgyében.

A principatus korából csak a régészeti lelőhelyek, valamint a feliratok alapján szűrhetünk le adatokat az egyes csapatok állomáshelyéről, a késő antikvitásból viszont rendelkezésünkre áll a Notitia Dignitatum. Ennek tanúbizonysága szerint a két legio továbbra is ugyanazokon a helyeken állomásozott (Satala és Melitené).
Arrianos Ektaxisát a Notitia Dignitatummal összevetve kilenc, Arrianos által említett egység állomáshelyét azonosíthatjuk: az Ma I Augusta Colonorum Chiacában, az Ma Auriana Dascusában, az Ma prima Ulpia Dacorum Sulesában, az Ma secunda Gallorum Aelianában, a Cohors tertia Ulpia miliaria Petraeorum Metitában, a Cohors quarta Raetorum Analibában, a Cohors miliaria Bosporiana Arauracában, a Cohors Apuleia civium Romanorum Hysioportóban, Illetve a Cohors prima Lepidiana Caeneben állomásozott.

A kaukázusi Ibéria és Albania rendkívül fontos szerepet töltött be a Római Birodalom keleti védelmi rendszerében. Róma vazallusállamai voltak, akik a párthus uralom alatt álló Média szomszédjaként elválasztották egymástól a két nagyhatalmat, így egy széles semleges zóna jött létre. Pompeius Kr. e. 65-ös sikeres hadjáratától kezdve több hadjárattal és békés eszközökkel is biztosították a római fennhatóságot a két királyság felett.
Nero uralkodásának végén közvetlen római uralom alá akarta helyezni a térséget, ezért megnövelte a kis-ázsiai római katonai jelenlétet, 68-ban jelentős haderőt vezényelt át a nyugati területekről. Tacitus szerint a császár célja a Kaspi-kapuk és Albania elfoglalása volt.

A térségben ekkor már régóta háború folyt Róma és a Párt-hus Birodalom között, a párthusok előretörése miatt. Az Augustus és IV. Phraatés párthus uralkodó közötti szerződés értelmében Armenia királyát a rómaiak erősítették meg tisztségében.
Augustus keleti politikája szintén a pax Augusta jegyében működött. A két birodalom között az Euphratés volt a határ. Ez nemcsak a római hadsereg akciórádiuszának keleti határa volt, hanem egyfajta kulturális választóvonal is volt a keleti területeken belül. Több kutató felhívja a figyelmet arra, hogy Róma alapvetően egy mediterrán egységet teremtett meg, amely magába foglalta a romanizált nyugatot és a hellenizált kelet nagy részét. Az Euphratéstől keletre fekvő területeken már erősebben érvényesült a perzsa befolyás, amely erősebb volt a hellénizmusnál. Sherwin-White ezzel szemben azt állítja, hogy az Euphratés-határ a párthus hadsereg korabeli katonai fölényének tudható be.
A principatus rendszerét építgető princeps nem akarta seregét egy kockázatos - számára akár tragikusan végződő - hadjáratnak kitenni, ezért a békés megoldásra törekedett. Augustus ekkor elsősorban arra törekedett, hogy az uralma alatt álló területeken megszilárdítsa hatalmát, ennek jegyében került sor a mediterrán területektől északra fekvő vidékeken a határok kijelölésére.

A több évtizeden keresztül olajozottan működő gépezetet I. Vologésés akasztotta meg, aki Armenia élére fivérét, Tiridatést nevezte ki (54-ben) és ehhez sem ő, sem fivére nem kérte a rómaiak beleegyezését. Nero trónra lépését követően az egyik legkiválóbb hadvezért, Cn. Domitius Corbulót küldte keletre.
Az 55-ben kezdődő háborúban Corbulo jelentős sikereket ért el, elfoglalta Armenia két fővárosát: 58-ban Artaxatát, 59-ben Tigranokertát. 62-ben Vologésés megpróbálta visszasegíteni fivérét Armeniába, ezért ostrom alá vette Tigranokertát.
A kért erősítés elmaradása miatt Corbulo egyezményt kötött, amelyben feladta Armeniát a szabad elvonulásért cserében, azonban már 63-ban újabb hadjáratot kezdett, amelynek eredményeként végül valamennyi fél számára kielégítő egyezség született: Tiridatés megőrizte Armenia trónját, így ő lett az ar-meniai Arsakida-dinasztia megalapítója, cserébe viszont elismerte Róma gyámságát és vállalta, hogy Rómába megy, ahol Nero megkoronázta.

A Flaviusok korának végére Ibéria és Albania Armenia ismét szilárdan betagozódtak Róma keleti védelmi rendszerébe. Traianus nagy keleti hódításai még jobban megerősítették a függést, Eutropius szerint az egész térség római ellenőrzés alá került:
„Armeniam, quam occupa-verant Parthi recepit, Parthomasiri occiso, qui eam tenebat. Albanis regem delit. Hiberorum regem et Sauromata-rum et Bosphoranorum et Arabum et Osdroenorum et Colchorum in fidem accepit. " Traianus nagy gondot fordított arra, hogy mindenhol saját jelöltjeit segítse hatalomra.

A kaukázusi Ibériai Királyság magja a Kaukázus láncai közötti síkság volt, de a hegyek egy része is hozzátartozott. Nyugatról Kolchis, délkeletről az Albania, délről Armenia határolta. A síkságot két fontos folyó szeli át, az Armeniából érkező Kyros folyó, amelybe a Kaukázusból lefolyó Aragos ömlött bele. Strabón szerint Ibériát csupán négy nehezen járható átjárón lehet megközelíteni.
Kolchís felől a Phasis által a hegyekben tört szoroson keresztül, ez azonban Strabón szerint nehezen járható. A Kaukázuson túl lakó északi nomádoktól egy keskeny „csak egy ember által járható négynapi keskeny át" vezet, amelyet egy erődítmény véd, ez az ún. Dareios-hágó. A harmadik útvonal Albaniából egy sziklás ösvényen, majd egy mocsaras területen keresztül vezet, a negyedik pedig Artneniából a Kyros és az Aragos folyók völgyében vezető útvonalakon keresztül. Ezeket egy-egy erőd őrzi, a Kyros melletti útvonalat Harmoziké, az Aragos mellettit pedig Seusamora. Ezt az útvonalat használta például Pompeius a már korábban említett, Kr. e. 65-ös hadjárata során, amikor Armeniából bevonult Ibériába, majd a Phasis folyó völgyén keresztül kijutott a Fekete-tenger partjára.

Albania - körülbelül a mai Azerbajdzsán területe - Ibéria délkeleti szomszédja volt, s keleten egészen a Kaspi-tengerig terült el. A szomszédos királysághoz hasonlóan nehezen megközelíthető, ezért jól védhető hegyek által övezett terület. Az országot szinte kettészeli az északról délre, a Kaspi-tengerbe ömlő Kyros folyó, amely Strabón leírása alapján nehezen hajózható a nagy hordalék miatt, amely a folyó meredek esésével magyarázható, a folyóvölgy viszont kulcsfontosságú útvonal a Kaukázus és az Iráni-fennsík között.
Amint már arról szó volt, Pompeius a Kr. e. 65-ös keleti hadjárata során benyomult Albaniába, majd miután legyőzte Oroézés király seregét, visszavonult. A behódolás csak névleges volt, ugyanis a Kr. e. 30-as években a párthusok segítségét kérték, így Kr. e. 36-ban Marcus Antonius újabb hadjáratot vezetett a királyságba, amely ezt követően formálisan is Róma alattvalója lett.
A Res gestae Divi Augusti-ban az első császár megemlíti Albania királyát, mint aki a császárhoz fordult, hogy az barátjává fogadja. A Flaviusok korától kezdve megerősödött a római jelenlét Albaniában is. Vespasianus egy római várost alapított, Lasót (a mai Ganja területén).

Hadrianus új külpolitikáját - a korábbi hódítások és az új provinciák feladását - Róma meggyengülésének tekintették a térségben. Az itteni uralkodók közül kiemelkedett II. Pharasmenés, Ibéria királya, aki nemcsak ambiciózus, hanem ehhez megfelelő tehetséggel és taktikai érzékkel rendelkező uralkodó volt. Célja a Rómától való függés megszüntetése volt. Ennek több látványos tanújelét is adta.
Amikor 131-ben Hadrianus keleti körútján Cappadocia provinciába érkezett és itt találkozott a keleti vazallusállamok uralkodóival, s így gyakorlatilag megerősítették függésüket, II. Pharasmenés elutasította a meg-hívást. Pharasmenés barátságtalan lépése miatt Róma és a kaukázusi Ibéria viszonya elhidegült. Nem véletlen, hogy a Periplus-ban Arrianos kiemeli, hogy a térségben két igen fontos római erőd is áll: Apsarus, amelyet öt auxiliáris egység véd és ettől északra, a Phasis folyó torkolatában egy újabb erődítmény.

Ibéria és szomszédja Albania között több évtizede húzódó konfliktus volt, Tacitus is megemlít egy I. Pharasmenés és az albaniai uralkodó közötti konfliktust Claudius uralkodása idején. 72-ben I. Pharasmenés, átengedte az alánokat a Kaspi-kapukon, azok lerohanták a szomszédos Albaniát és Media Atropatenét, majd hazavonultak a zsákmánnyal. Egy másik forrás a 4. századi Themistios a philosophusok politikai sikereit dícsérve azt írja, hogy Hadrianus és Antoninus Pius császárok bölcsen megbízták egy alánok elleni hadjárattal koruk egy-egy neves filozófusát, Flavius Arrianust és Q. lunius Rusticust.
Themistios tévesen összemosta a két személyt és azt írja, hogy mindketten legyőzték az alánokat és mindketten consul ordinarius-ok voltak. Bosworth hívta fel a figyelmet arra, hogy a themistiosi helyet nem kell elvetni ezért a tévedésért (Arrianos csupán consul suffectus volt, arra vonatkozóan pedig nincs adatunk, hogy Q. lunius Rusticus legyőzte volna az alánokat). Lényeges megemlíteni, hogy Themistios szerint Ar-rianos megütközött az alánokkal és legyőzte őket, majd átkelt a Kaspi-kapukon és kijelölte az Ibéria és Albania közötti határokat. Sajnos más forrással nem tudjuk ezt alátámasztani.

Más közvetett bizonyítékokat is találhatunk arra, hogy Arrianos sikeresen vívta meg az alánok elleni hadjáratot és a kaukázusi térségben megerősítette Róma hatalmát. Mint láttuk, Pharasmenés 129-ben még elutasította, hogy találkozzon a határvidéken tartózkodó Hadrianussal.
A Historia Augusta I Iadrianus-életrajzának egy másik helyén azonban már ezt olvashatjuk: „multis ingentia dedit munera, sed nulli maiora quam Hiberorum, cui et elephantum et quinquagenariam cohortem post magnifica dedit dona. Cum a Pharasmane ipse quoque ingentia dona accepisset atque inter haec au-ratas quoque chlamydes, trecentos noxios cum auratis chlamydibus in arenam misit ad eius munera deridenda. „

A szöveg szerint Hadrianusnak kétarcú volt a magatartása Ibéria királya felé, hiszen senkit sem halmozott el annyira ajándékaival, mint Ibéria királyát, akinek a pompás ajándékok mellett egy elefántot és egy katonai osztagot is adott. A szövegkiadásokban tévesen szereplő quinquagenaria cohors (ötven fős cohors), valójában quingenaria cohors-ra javítandó.
Ez azt is jelentheti, hogy az ibériai uralkodó kénytelen volt egy római segédcsapatot befogadni királyságába, amely Róma katonai jelenlétét biztosította, ezzel pedig az Pharasmenés hűségét. Ugyanakkor Hadrianus a fenti szöveg szerint az ibériai uralkodót alattvalójának tekintette, hiszen a tőle kapott aranyszövésű drága köntösöket bűnözőkre adatta és azokat így küldte az arénába, hogy ezzel kigúnyolja a király ajándékát.

Egy talányos felirat tovább erősíti azt a feltételezést, hogy Arrianos sikeres expedícióját követően Ibéria római függésbe került. Egy Harmozikében talált görög és arámi nyelvű feliraton Sérapeitis egy előkelő ibériai hölgy, egy római nevű ibériai tisztségviselőnek a lánya.

„Sérapeitis Zéouachou tou neóterou pitiaxou thygatér, Publikiou Agrippa pitiaxou hyiou Iódmanganou gyné, tou pollas neikas poiésantos epitropou basileós Ibérón megalou Xépharnougou„

„Sérapeitis vagyok, annak az ifjabb Zeouachosnak [az arámi szöveg alapján Zewah], a pitiaxnak a lánya, aki Publikios Agrippa pitiax fia, Iódmanganosnak [Yodmangan] a felesége, aki számos győzelmet aratott Ibéria nagy királya, Xépharnougos [Xepharnug] kormányzójaként.”

A görög és az arámi szöveg egy kicsiny, ám annál lényegesebb ponton tér el egymástól: az arámi szöveg Zewah-ot (Zeouachos-t) Parsman, vagyis görögül Pharasmenés pitiax-aként nevezi meg. Xepharnug nevű ibériai uralkodóról nincs tudomásunk, Parsman azonban egyértelműen II. Pharasmenéssel azonosítható (I. Pharasmenésről ugyanis tudjuk, hogy fia, Mithridatés követte a trónon). A pitiax udvari tisztviselő volt, aki valószínűleg a perzsa spasaka („a király szeme") tisztségnek felelt meg.

Zeouachos és Sérapeitis neve biztosan ibér eredetű, akárcsak Publicius Agrippa és Sérapeitis gyermekének, Iódmanganosnak a neve. Publicius Agrippa biztosan római származású, akit Bosworth szerint esetleg Arrianos küldött római megbízottként Ibériába, hogy szemmel tartsa a megbízhatatlannak tartott II. Pharasmenést.
Bosworth megoldása csábítónak tűnhet, hogy újabb közvetett bizonyítékot szerezzünk Arrianos sikeréhez, azonban komoly problémát jelent az, hogy Agrippa jól láthatóan egy előkelő származású ibér nőtől született gyermekének ibér nevet adott, ami arra utal, hogy nem kívánt családjával visszatérni Rómába, hanem Ibériában maradt.
Mindenesetre, ha elfogadjuk Bosworth feltételézését Arrianos esetleges sikeréről és a kaukáusi térség római uralom alá vetéséről, akkor Johannes Lydus sokak által kritizált szöveghelye (De mag. I. 36: ti. Arrianos a Kaspi-kapuk katonai parancsnoka volt Traianus párthus háborúja idején) is új megvilágításba kerülhet.


Forrás: Forisek Péter - Arrianos-tanulmányok