Az ókori irodalom sajátos műfaját alkotják a taktikai-stratégiai kézikönyvek. Közel egy tucat ehhez a műfajhoz tartozó művet ismerünk, amelyek zöme a hellenisztikus korban keletkezett, vagy a római császárság idején, főként görög szerzők tollából.
A hadtudományi irodalomnak két alapvető műfaja volt. Az elsőbe tartoznak a hadjáratok során alkalmazható stratégiát (vagyis a hadvezetést) tárgyaló művek, valamint a csatákban alkalmazható taktikát bemutató művek, amelyekben történelmi eseményekkel is illusztráltak egy-egy példát. A másodikba a technikai jellegű művek tartoznak, amelyek a kiképzést, a hadsereg szervezeti egységeit, a fegyverzetet mutatják be, valamint pl. a menetalakzatokat. Ezen utóbbi műfajban is gyakoriak voltak a történelmi példák.

Az első taktikai jellegű munka Aineias Taktikos műve, amely a Kr. e. 4. században született. A mű nagy része elveszett, csak találgatni tudjuk, hogy miről szóltak az elveszett részek, egy hosszabb részlet maradt ránk a végéből, amely az ostrom-művészetről szól (Poliorkétika).
Aineias a szövegben az ostromlott várak védelmével foglalkozik, bemutatja, hogyan kell biztosítani az élelmiszert és a többi szükséges felszerelést. Bár a szöveg többnyire rendkívül triviális tanácsokat tartalmaz (pl. az V. fejezetben a kapuőrökről megtudjuk, hogy értelmes embereknek kell lenniük, akiknek helyén van a szívük, és akik észreveszik, ha olyan dolgot akarnak bevinni a városba, ami árthat a lakóknak), mégis rendkívül értékes, hiszen a mű egyidős az ókori ostromművészet születésével. Aineias korában még nem léteztek komolyabb ostromgépek. Az ostromló seregek három legfőbb „fegyvere" a kiéheztetés, az árulás és a hadicselek alkalmazása volt. Nem véletlen, hogy Aineias is ezen legutóbbival foglalkozik a legrészletesebben.

Alig egy évszázaddal Aineias művét követően már sorban jelentek meg a különféle tudományos értekezések az ostromművészetről, amelynek szerzői különféle bonyolult hajítógépek és nyílvetők elkészítését írták le nagy műgonddal, valamint az ostromárkokat, aknákat és ostromtornyokat. A hellenisztikus kor legjelentősebb szellemi központjában az egyiptomi Alexandriában külön mechanikai iskola alakult ki, amelynek legjelentősebb alakjai Ktésibios és két tanítványa, Hérón és Philón voltak. Hérón (Kr. e. 240 k.-180 k.) Belopoiika című értekezésében részletesen leírja a különféle nyílvetők és hajítógépek tervezését és működését.
Hasonló művet írt az ugyancsak az alexandriai iskolához tartozó Philón. Mechanikájának a hadigépek építéséről szóló, valamint a várépítést és a különféle erődítési munkálatokat bemutató részei ismertek. A Philón által leírt várépítési technikákat a középkor végéig használták. Az ő egyik újítása volt a bástyák kiemelése, illetve ferde beépítése a falakba. Ezzel a technikával a vár védői sokkal nagyobb szögben tudták „tűz alatt" tartani az ostromlókat. Ugyancsak az ő nevéhez fűződik a többszörös védelmi gyűrűből (falakból, töltésekből, árkokból) álló védelmi rendszerek tervezése.

Az tudjuk, hogy Polybios is írt egy taktikai értekezést, amelynek csak azon részeit ismerjük, amelyeket bedolgozott történeti összefoglalásának XII. könyvébe. Ugyancsak elveszett a Kr. e. 1. században élt Poseidónios taktikája is. Azonban mindkét szerző nagy hatással volt a kővetkező évszázadok görög és római taktikai íróira, többen név szerint is hivatkoznak rájuk, mint szaktekintélyekre. Ránk maradt például egy Kr. e. 1. századi sztoikus filozófus, Asklépiodotos könyve a taktikáról, amely a klasszikus kori görög és a korai makedón hadviseléssel foglalkozik. Mivel katonai tapasztalatai nem voltak, ezért leírásai sokszor pontatlanok és a gyakorlatban kivitelezhetetlenek voltak.
Onosandros Stratégikos c. művét Quintus Veranius római consulnak (Kr. u. 49) írta. Onosandros Asklépiodotoshoz hasonlóan filozófus volt, művében ezért elsősorban nem a hadvezér technikai vagy taktikai tudását szolgáló adatokat írta meg, hanem pszichológiai, elsősorban közhelyszerű tanácsokat.

A római császárkorban több taktikai mű is keletkezett, melyek közül az első a Flavius császárok korában élt Sextus Julius Frontinus könyve, aki maga is katonatiszt volt. A britanniai és a germaniai római hadseregben töltött be tiszti pozíciókat, majd ezt követően visszavonult az aktív katonai szolgálattól és életét az irodalomnak szentelte. Írt egy értekezést például a római vízvezetékekről (ő maga is egy időben a Róma városi vízvezetékek felügyelője volt), valamint a földmérésről (ez rendkívül fontos a hadászat szempontjából, hiszen a Római Birodalom területét gyakorlatilag a római hadmérnökök mérték le egy-egy provincia meghódítása után).
Legfontosabb katonai műve a Strategematica, amely híres görög-római hadvezérek hadicseleit mutatja be. Ez gyakorlati útmutató volt a római tisztek számára, hogy egy krízishelyzetben egy-egy híres elődjük miként cselekedett és került el például egy csapdát, vagy miként akadályozta meg, hogy fellázadjon a hadserege, vagy miként sikerült egy vesztes ütközetet győztesre fordítani.

Ailianos Traianus császár korában élt (Kr. u. 2. század eleje), művét magának a császárnak ajánlotta. Taktikája elsősorban a korábbi görög taktikai írók értekezéseinek felhasználásával készült, de vannak benne olyan részek, amelyek alapján feltételezik, hogy ő maga is aktív katonatiszt volt. Ennek ellenére a római hadászathoz egyáltalán nem használható forrásként, mert nem a római hadseregről írt, hanem a görög phalanx felépítéséről és annak technikai részleteiről: a phalanx egységeiről, a gyalogsági alakzatokról, a könnyűfegyverzetűek és a lovasság elrendezéséről, a térközök szerepéről a csatasorban, a harci szekerekről és az elefántokról, valamint a különféle katonai manőverek típusairól.
Ugyancsak Traianus uralkodása idején keletkezett egy mű a római katonai táborról (De munitionibus castrorum), amelyet az antikvitásban Hyginusnak tulajdonítottak. Három fő részből áll: a hadsereg egyes egységeinek leírásából, valamint` azoknak a katonai táborban elfoglalt helyéről, a tábor méreteiről és a tábor védelmének kiépítéséről.

A Kr. u. 2. századi Polyainos egy nyolc könyvből álló Strategemata című gyűjteményes kötetet írt, amelyet Marcus Aurelius és Lucius Verus császároknak ajánlott. Elsősorban a klasszikus és hellenisztikus kori hadvezérek hadicseleit írta le, de vannak benne érdekességek is. Például az I. könyv gyakorlatilag egy mitológiai feldolgozás, amelyben az istenek és héroszok tetteit írta le, vagy a VIII. könyvben híres nőknek a nevezetes tetteit örökítette meg. Frontinus-sal ellentétben a hadicseleket nem kategorizálja, hanem véletlenszerűen válogatja össze az egyes törtérieteket, így nyilvánvaló, hogy a katonai tudás helyett inkább a szórakoztatás volt a fő szempont műve megírásakor.

Az ókori hadtudomány legteljesebb körű és legrészletesebb összefoglalását a késő római Flavius Vegetius Renatus írta (Kr. u. 4. század végén, vagy 5. század első felében élt). Epitoma rei militaris című értekezése nem saját kora hadseregét írja le, hanem a Római Birodalmat megteremtő római hadsereg szervezetét és hadművészetét. Művének I. könyve a sorozás, a kiképzés, a táborépítés és a menetgyakorlatok kérdéseit tárgyalja, a II. könyv a hadsereg szervezetét (legiók és segédcsa-űpatok), valamint a tiszti rangokat, ezek szerepét és az előléptetés rendjét.

A III. könyv a hadsereg-vezetési tudnivalókat és a harcrendet mutatja be, a IV. a várostromot, az ostromlók és az ostromlottak feladatait és lehetőségeit, valamint a könyv végén összefoglalja a tengeri hadviselést.

Ugyancsak késő római (Kr. u. 4-5. század fordulója) az ismeretlen szerzőjű De Rebus Bellicis című értekezés, amelynek szerzője a barbár betörések miatt megrendült birodalom egyik császárának címezte művét, melyben reformjavaslatok mellett (p1. az újoncozás) új hadigépeket is bemutat. Az általa kitalált fantasztikus szerkezetek egy része a korábbi elavult harci technika (pl. a kaszás harci szekér) felelevenítése, mások pedig megvalósíthatatlanok (pl. a lovasok vontatta kaszás kocsik).