logo

IX Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A Görög-Római taktika fejlődése Arrianosig

A Kr. e. 8-7. században forradalmi változás zajlott le a görög hadviselésben. Az arisztokrata lovasság mellett megjelent, majd egy évszázad alatt uralkodóvá vált a nehézfegyverzetű gyalogság. A változásban fontos szerepe volt annak, hogy a mindennapi használati eszközöket, a szerszámokat és a fegyvereket a nehezen beszerezhető bronz helyett a Görögországban is megtalálható olcsóbb vasból kezdték készíteni.
A vas megjelenése a Kr. e. 11-10. században az egész ókori világra döntő hatással volt (az ókori keleten például az asszírok páratlan katonai sikereiben is komoly szerepe volt, hogy hadseregüket vasfegyverekkel szerelték fel). Görögországban a vas megjelenése és általánossá válása a Kr. e. 7-6. században következett be, ugyanakkor különféle okokból (pl. a kovácsolási technika fejletlensége miatt) még a bronzfegyverek is használatban maradtak egy ideig. A görög arisztokrácia vezető szerepének visszaszorulásában és a démos, a köznép katonai és - ezzel összefüggésben - politikai szerepének megnövekedésében a vas megjelenése fontos szerepet játszott.

A Kr. e. 8-7. század fordulóján alakult ki a görög hoplita hadviselés, amely forradalmasította a Mediterráneum harcászatát. A hoplita a nehézfegyverzetű katonák elnevezése volt, nevüket nehézfegyverzetükről, a hoplon-ról kapták, amelynek legfontosabb eleme egy körülbelül 80-90 cm átmérőjű kerek pajzs (aspis) volt. A pajzs egy fa keretből és a keretre kifeszített több bőrrétegből állt, peremét bronz réteggel is befedték. A korábbi súlyos, fémből készült pajzsoknál nemcsak kisebb súlya miatt volt könnyebb hordozni, hanem azért is, mert két belső pánt segítségével mereven illeszkedett a karra, így könnyen és stabilan lehetett tartani, ezért viselője könnyebben elháríthatta a lándzsaszúrásokat és kardcsapásokat.
Az új pajzs szükségtelenné tette a nehéz fém mellvértet, helyette megjelent a lényegesen könnyebb, több préselt bőr- és vászonrétegből álló vászonvért, a linothórax. A lábakat fém lábszárvédővel védték a szúrások ellen. A harcosok fejét egyetlen lemezből kalapált, a fejet teljesen beborító sisak védte. A hopliták támadófegyvere egy körülbelül 2-3 m hosszú lándzsa volt, amelyet a fej felett tartva használtak. Ezen kívül a közelharchoz még egy rövid karddal is rendelkeztek.

Az új nehézfegyverzet nemcsak személyes párviadalokra volt alkalmas - ami a korábbi évszázadokban jellemezte a görög hadművészetet -, hanem lehetővé tette egy új típusú, zárt harcmodor megjelenését, a phalanx taktikáét. A phalanx a hopliták rendezett sorokban álló hadrendje, amelyben nem a személyes vitézség, hanem a társakkal együtt végrehajtott kollektív hadmozdulatok számítanak.
Polybios, Kr. e. 2. századi görög történetíró a római és a makedón hadrendet összehasonlítva írta a következőket a görög phalanxról: „Annak az állításnak az igazságát, hogy egy szabályosan felsorakozott, és harci erejét teljesen kifejteni képes phalanx rohamának teljességgel lehetetlen ellenállni, míg maga a phalanx képes minden ellene irányuló támadást visszaverni, könnyen beláthatjuk, hiszen ezt számos tény igazolja.

A phalanx taktika mindaddig sikeres volt, amíg a sereg sík terepen harcolt és amíg nem bomlott fel a hadrend. A klasszikus görög phalanx nyolc sor mélységű, az első három sorban álló katonák pajzsukat bal oldaluk elé tartva, jobb kezükben tartott lándzsájukat előre szegezve álltak fel, a következő sorokban állók tartalékot képeztek, illetve ellenséges támadás esetén pajzsukat az előttük álló katona hátának szegezve segítették az előttük állókat a csatarend megtartásában. Ez volt az óthismos, magyarul `tolás, nyomás.
Mivel a pajzs csak a hopliták bal oldalát védte, a jobb oldaluk védtelen volt, hiszen Itt lándzsát fogtak. Épp ezért a phalanxnak volt egy jellegzetes mozgása: mivel a hopliták saját pajzsukkal bal oldalukat védték, jobb oldalt igyekeztek a tőlük jobbra álló pajzsát használni védelemként (ettől a phalanx, mozgás közben, kicsit jobbra tartott). Ezek miatt a phalanxban a legkiválóbb harcosokat helyezték el a jobb oldalon. Hasonló megfontolásból phalanx csatákban a szembenálló felek mindig az ellenfél jobb szárnyát támadták, ahol könnyebb volt az áttörés.

Mivel a phalanxhoz sok katonára volt szükség (Marathónnál pl. az athéni phalanx 9000 hoplitából állt), ezért nyilvánvaló, hogy a hoplita-reform csak a nagyobb népességű görög államokban mehetett végbe. Ezekben az államokban viszont a „tömeghadsereg" megjelenéséhez jelentős társadalmi és politikai reformokra volt szükség. Kr. e. 8 sz. előtt az arisztokrata lovas katonák nyilvántartására nem volt szükség, hiszen szinte mindenki ismert mindenkit.
A homéroszi eposzokban a hősök a párharc kezdete előtt elsorolják őseiket, és csak ha mindketten úgy ítélik meg, hogy méltó ellenfelei egymásnak, akkor kezdenek harcba. Amikor viszont megjelentek a több ezer fős hadseregek, szükségessé vált a nehézfegyverzetű katonai szolgálatra alkalmas polgárok nyilvántartása.
A hopliták ugyanis saját magukat szerelték fel és a fegyverzet meglehetősen drága volt. Kr. e. 500 körül egy átlagos athéni hoplita fegyverzete harminc drachma volt, ami két ökör árának felelt meg. Természetesen ez csak hozzávetőleges ár, hiszen a korabeli fegyverek nem sorozatban készültek, valamint az egyes poliszok hadseregeiben nem létezett egyenruha. Mivel a fegyvert mindenki magának vásárolta, a katonák eltérő minőségű és díszítésű fegyverekkel rendelkeztek, ezért a fegyverek ára is különféle lehetett.

Az, hogy a démos, vagyis a köznép egy része vagyona alapján bekerült a hadseregbe, szükségszerűen magában hordozta politikai szerepvállalásukat is. A hoplita-hadviselés elterjedésének jelentős szerepe volt abban, hogy a korábbi arisztokratikus államszervezet helyett megjelent a demokrácia mint államforma, ahol a politikai és katonai tisztségek betöltése már nem származás, hanem vagyon révén történt. Ezt már az ókoriak is megfigyelték: Aristotelés Politika című művében már szoros összefüggésről írt a hadsereg átalakulása és a politikai rendszerek változása között:
„A helléneknél a királyság után keletkezett legrégibb alkotmányokban a polgárság a harcosokból állott, éspedig kezdetben lovasokból... ; amint azonban a városállamok nagyobbodtak és a nehéz fegyverzetű lakosság ereje jobban megnövekedett, egyre többen vettek részt a kormányzásban.

Athénban Solón nevéhez fűződik ez a reform, aki a Kr. e. 570-es években vagyon alapú (timokratikus) alkotmányt vezetett be Athénban, amely a politikai és katonai tisztségeket a vagyonos rétegek (az öt-százmérősök, a lovagok és zeugités-nek nevezett hopliták) között osztotta fel. Ez volt tulajdonképpen az első politikai rendszer, amely az állami stabilitást egy erős, vagyonos középosztályra kívánta alapozni.
Aristotelés szerint ez az egyetlen olyan társadalmi réteg, amely nem csupán vezetni akar (mint az arisztokraták), illetve nem pusztán másoknak engedelmeskedni (mint a vagyontalan rétegek), hanem mértéktartó kormányzásával egyensúlyt teremt az államban.
A hoplita fegyverzet és a phalanx hadviselés egy évszázad alatt elterjedt a görög világban, valamint a görögökkel kapcsolatba kerülő népeknél is (pl. Itáliában az etruszkoknál). A klasszikus világ hadművészetében a phalanx-taktika fontos szerepet játszott a rómaiak megjelenéséig.

A római királyság és köztársaság hadászatával és hadtörténetével kapcsolatban az első hiteles forrásunk a Kr. e. 2. századi Polybios, aki történeti összefoglalásának hatodik könyvében részletesen leírta a római hadsereg hadkiegészítési rendszerét, taktikáját, fegyverzetét és a táborépítészetet. A királyság korára vonatkozó részek töredékesek és Polybios nem is fi)glalkozott a témával részletesen.
A korábbi időszak hadseregével kapcsolatban így az Augustus-kor két nagy történetírója, Titus Livius és a Halikarnassosi Dionysius áll rendelkezésünkre, akik művükben csupán korábbi történetírók műveinek bizonytalan adatait közlik. A megbízhatatlan forrásokból azonban meglehetősen sok közvetett adat szűrhető le. Ezenkívül a régészeti leletek, szobrok és domborművek ábrázolásaiból is számos megfigyelést tehetünk a köztársaság-kori hadseregre vonatkozóan.

A királyság korától kezdve a római társadalom két alapvető rétegből állt, a patriciusokból és a plebeiusokból. A hagyomány szerint a patriciusok ősei alapították Rómát Romulussal, a Város mitikus alapítójával, és eredetileg csak ők alkották a római népet (populus Romanus), míg a plebeiusok ősei a később betelepülő idegenek voltak.
A patricius nemzetségek (gens) valamennyi felnőtt korú férfitagja hadköteles volt, a nemzetségekből szervezett hadsereg volt a legio (a szó a lego = válogatni igéből ered). Ezt a népfelkelés jellegű hadsereget a király, később a consul hívta hadba szükség esetén. Az etruszk származású Tarquinius-dinasztiához kötik egy, a korban modernnek számító egység felállítását: a celeres egy 300 fős lovas egység, amely alapvetően Tarquinius Superbus magántestőrsége volt, de katonai feladatokat is ellátott.

A szomszédos népek ellen vívott háborúk során, majd az etruszk uralom alatt megkezdődött a nemzetségi hadsereg átalakulása. Az egyre nagyobb hadsereget igénylő harcok miatt a Kr. e. 6. századtól már a vagyonos plebeiusokat is besorozták a hadseregbe, a Tarquinius-dinasztia elűzése után kezdődő etruszk és latin háborúk miatt pedig számuk még tovább nö-vekedett. A katonáskodás kiszélesítése a görög hoplita-forradalomhoz hasonló változást idézett elő Rómában, itt is timokratikus, vagyis vagyoni alapú alkotmány alakult ki az idők során. A történeti hagyomány ezt Servius Tulliushoz, Róma hatodik, etruszk származású királyához köti.
Az biztos, hogy a királyság korának második felében már megkezdődhetett a gazdagabb plebeiusok bevonása a hadseregbe. A Livius által közölt öt vagyoni osztály azonban nyilvánvalóan teljes képtelenség, hiszen a történetíró által felsorolt fegyverzetbeli különbségek nem jelentenek komoly anyagi különbséget az egyes osztályok között. Ennél hitelesebbnek tűnik Gellius és Festus beszámolója, akik szerint csupán a hadseregbe való besorozáshoz szükséges éves jövedelem alsó határát határozták meg: aki nem rendelkezett ekkora vagyonnal, az nem viselhetett katonai szolgálatot.

Az etruszkokkal való kapcsolat megszűnése súlyos fémhiányhoz vezetett Rómában, ami miatta fegyverzet és ezzel együtt a taktika is átalakult. A görög típusú hoplita fegyverzet helyett könnyebb fegyvereket használtak. A nehéz fémsisak helyett megjelent a könnyű galea, a fém vértezet teljesen eltűnt, helyette préselt bőrből készült mellvédőt viseltek. Ekkor jelent meg a kerek pajzs helyett a legionariusok jellegzetes pajzstípusa, a szögletes, falemezekből álló, enyhén hajlított scutum. A katonák nagy része nem lándzsával, hanem samnis-mintájú könnyű hajítódárdával, a pilum-mal harcolt.

A Kr. e. 4. században pedig már biztos használták a kelta közvetítéssel megismert rövid ibér kardot, a gladius-t. A könnyebb fegyverzet miatt átalakult a hadsereg taktikája is. A görög mintájú phalanxhoz hasonló taktikát nem alkalmazhatták a nehéz hoplita-fegyverzet hiánya miatt.
Megmaradt a vonalas harcászat, azonban a legio a phalanxszal ellentétben nem egyetlen, hosszan elnyúló hadsorba rendeződött, hanem a különböző életkorú és fegyverzetű katonákat négy fő egységbe rendezték. A legelöl álló hastatus-ok (nevüket nehéz lándzsájukról, a hastci-ról kapták) az újoncok voltak, ők kétszer hat centuriát alkottak (összesen 1200 fő), mögöttük állt a már néhány hadjáratban harcoló princeps-ek szintén kétszer hat centuriája (ismét 1200 fő), ezek mögött álltak a legtapasztaltabb katonák, a triarius-ok, akiknek csak hat centuriája volt (600 fő).

A manipulusok katonái maguk is nagyobb távolságban álltak egymástól a phalanx hoplitáihoz képest. A hoplitáknak egy körülbelül 0,75x0,75 méteres „harctér" jutott, így mind hosszában, mind szélességében tömött-zárt hadrendet alkottak, amelyben a harcosok kölcsönösen egymásra voltak utalva.
A manipulus zárt hadrendjében ennél lényegesen nagyobb, körülbelül 1x1 négyzetméternyi terület jutott egy-egy katonára, a nyitott hadrendben pedig, ennek csaknem kétszerese. Így a manipulus-ban a hadsorok nem álltak olyan szorosan, mint a phalanx-ban, és a katonák jobban magukra voltak utalva. A nehézfegyverzetű csapatok két szárnyát a könnyűfegyverzetűek kétszer hat centuriája (velites) biztosította.

A hadrendből a korai harcászat számos eleme kikövetkeztethető. A hastatusok feladata az ellenséges roham feltartóztatása, illetve az ellenséges csatasor megbontása volt. Szükség esetén a princepsek nyújtottak támogatást nekik, elsősorban pilumok hajigálásával igyekeztek megbontani az ellenséges hadrendet, vagy szükség esetén betömték a hastatusok soraiban keletkező réseket. Az utolsó sorban álló triariusok a tartalék szerepét töltötték be, akikre csak végszükség esetén került sor. Ők többnyire állva vagy térdelve figyelték a harcot.
Az elnevezésekből nyilvánvaló, hogy a hármas csatarend (triplex acies) fenti formája már egy korábbi rendszer módosulása, hiszen a princepsek (magyarul elsők) elnevezése arra utal, hogy ezek eredetileg az első hadsort alkották. A hastatusok is - bár nevük arra utal, hogy ők eredetileg lándzsát használtak, vagyis közelharcot vívtak - már a köztársaság második évszázadától, a többi hadsorhoz hasonlóan, pilummal harcoltak.

A korai római harcászat végének a gallok elleni alliai csatát tekintjük (Kr. e. 390. vagy 387. július 18.), ahol a római taktika teljesen csődöt mondott. A győztes gallok megszállták Rómát és hosszú időn keresztül a rómaiak legádázabb ellenségei közé tartoztak.
A gall kivonulás után Róma viszonylag gyorsan magára talált és néhány évtized múlva már a közép-itáliai hegyvidék lakóival, a samnisokkal háborúzott a terület feletti uralomért. A gall és a samnis háborúk döntő hatással voltak a római taktikára, ekkor alakult ki a manipularis hadrend.

A hagyomány a reformot a gallok elleni háború római hősének, Furius Camillusnak tulajdonítja, a valóságban azonban egy több évtizedes fejlődésről lehetett szó. A manipularis harcászat lényege egy olyan rugalmas hadrend megalakítása volt, amely bármilyen terepen, bármilyen taktikát követő ellenféllel szemben sikeres lehet. A háromvonalas harcászat (hastatusok, princepsek, triariusok) megmaradt, a hadsereg alapegysége a manipulus lett, amelyet két század (centuria) összevonásával hoztak létre.
A manipularis hadrendben a hadsereg nemcsak hosszában, hanem keresztben is tagoltan állt fel, ugyanis az egyes manipulusok egymástól több tíz méteres távolságban, szabályos négyszögekben foglaltak helyet, a sakktáblához hasonló elrendezésben. Livius leírását erről úgy értelmezhetjük, hogy a korábban kompakt phalanxot először vonalas hadrendbe állították, majd a sorokat kisebb egységekre (Livius ezeket ordó-nak nevezi) osztották.

Az új harcászattal a nehéz hoplita védőfegyverzet végleg értelmetlenné vált, hiszen az új hadrend legfőbb eleme a mozgékonyság volt. Jellemző példa, hogy a hopliták zárt sisakját felváltotta a nyitott, ún. montefortino-típusú sisak. A hoplitákkal ellentétben - éppen a nyitottabb hadrend miatt - a római katonáknak szükségük volt a tájékozódásra csata közben, ezért a hallásukat és a látásukat kevésbé akadályozó sisaktípust vezettek be. A hoplita phalanxban szorosan egymás mellett álló katonák számára ez nem volt annyira fontos, hiszen zárt tömegben együtt mozogtak.
Egy manipulusban két centurio (százados) szolgált, közülük a hadrendben jobboldalt álló centuria parancsnoka volt az egész manipulus parancsnoka. A triariusok 10. manipulusának centuriója volt a legio első számú centuriója, a primipilus (más néven centurio primipilaris). A legio katonai tribunusai a consul törzskarát alkották, akik felváltva vezették a legio egy-egy részét. Az új hadrend szorosan összekapcsolódott a római hadsereg legendás katonai fegyelmével (disciplina militaris).

Ennek alapja a consulok, illetve a hadvezérek imperiuma, magyarul főhatalma volt. Az imperiummal rendelkező hadvezér élet és halál ura volt a hadseregben, és semmilyen polgári és katonai hatóság nem állt felette. Hadvezéri döntéseit nem lehetett megkérdőjelezni, a hatalmának ellenszegülőket kivégezhette, a katonai siker elérése érdekében bármilyen állami és magán anyagi erőforrást felhasználhatott.
A katonai fegyelem másik fontos eleme volt a katonák engedelmességre szoktatása, amelyet elsősorban a mindennapi gyakorlatozással értek el. Polybios a római katonai táborépítést tartja az egyik legfontosabb fegyelmező erőnek. Mint írja, míg más népek arra törekednek, hogy a hadsereg jól védhető, természetes védőhelyen, vagy városban táborozzon, addig a római katonák nap mint nap maguk építik fel táborukat, függetlenül a napi feladatoktól.

A manipularis-taktika bevezetését követően a következő jelentős szervezeti-taktikai reformok Marius nevéhez fűződtek. A germánok ellen vívott hadjáratában nyilvánvalóvá vált a manipularis-taktika elégtelensége az új hadászati kihívásokkal szemben. Erre a korra a hastati-principes-triarii egységek közötti különbségek már teljesen megszűntek, minden legionárius azonos fegyverzetet kapott.
Marius a korábban a legióhoz tartozó lovasságot és a velites egységeket megszűntette, ezek szerepét a szövetségesek által kiállított és a barbár területekről toborzott auxiliá-k vették át, amelyek a legióktól szervezetileg teljesen függetlenek voltak. Az auxiliák ennek ellenére szorosan összetartoztak a legiókkal, az előbbiek létszámát Tacitus alapján a legiók létszámával azonosnak számíthatjuk. Reformja során Marius összevont három manipulust, az ebből létrehozott új taktikai egység a cohors lett, így a legio tíz nagyobb egységre oszlott.

A cohors nagyobb létszáma miatt önálló taktikai feladatokat kaphatott. A professzionális hadsereg jellegét tovább erősítette azzal, hogy legióit számmal látta el és a legio összetartozásának kifejezésére aranyból készült sast adott jelvényként nekik, amelynek megőrzése minden katona kötelessége volt. Ennek elvesztése a csatában a legnagyobb szégyennek számított.
Ismerünk például egy történetet, amikor lulius Caesar átkelt seregével Britanniába és a római katonák a hajókon megrémültek a partról lövedékeket hajigáló britektől, az egyik tiszt úgy sarkallta harcra katonáit, hogy a legiós sast a partra dobta. A katonák azonnal partra szálltak, nehogy az ellenség kezébe kerüljön a jelvényük. Marius jelentősen megnövelte a katonai menet sebességét azzal, hogy elhagyta a málha nagy részét és katonái maguk vitték a felszerelésüket.

A „Marius öszvéreinek" (mali Mariani) csúfolt katonák körülbelül harminc kilogramm fegyverzetet, fegyvert és felszerelést cipeltek magukkal. Ez a páncélzatot, pajzsot, sisakot, a hajítódárdákat és a kardot, valamint egy tőrt jelentett, ezen kívül minden katona háromnapi élelmet (többnyire őröletlen vagy őrölt gabonát, vagy kétszersültet) vitt magával. A táborépítéshez (pl. sánckarók, ásó, kapa, fejsze) és a mindennapi élethez szükséges eszközöket (pl. edények) is a katonák vitték, a málhásállatok kizárólag a sátrakat, a kovácsok és egyéb iparosok eszközeit vitték.
A katonákat mindennapos gyakorlatoztatással készítették fel az emberfeletti teljesítményt igénylő menetelésre, ez az erőnléti és a fegyvergyakorlatok mellett a mindennapos táborépítést, valamint utak és hidak építését jelentette. A professzionális hadsereg térnyerésével megjelent a professzionális fegyveres kiképzés, a katonákat gladiátorok képezték ki a fegyveres harcra.


Forrás: Forisek Péter - Arrianos-tanulmányok.