logo

IX Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A Róma városi csapatok és a Római auxilia .

A római hadsereg principatus-kori történetében új elem a Róma városában állomásozó katonai egységek megszervezése. A korábbi időszakban ugyanis a római törvényekkel és szokásokkal teljesen ellentétes volt fegyveres egységek állomásoztatása a Város területén. Ezért természetesen nem egy legio biztosította a princeps hatalmát Róma városában, hanem az ekkor megszervezett, illetve új szerepet kapó korábbi katonai egységek. A legjelentősebbek ezek közül a császár személyes testőrei, a praetorianusok voltak, akiket az 500 fős cohortes praetoriae-be osztottak be. Elit alakulatnak számítottak, hiszen tagjai csak a legjobb katonák lehettek.
Augustus alatt 9 cohortes praetoriae volt, amelyeket I-től IX-ig számoztak, ezekhez Domitianus császár egy tizedik alakulatot csatolt, majd Septimius Severus megkétszerezte a cohorsok létszámát, amelyek így egyenként 1000 főből álltak. Az uralkodó így jelentős katonai erővel (Augustus alatt 4500, Septimius Severus alatt 10.000 fős) elitkatonasággal rendelkezett a városfalakon belül.

Az Augustus-kori cohorsokhoz 360 gyalogos és 120 lovas tartozott, az egység parancsnoka egy tribunus volt. A praetoria-nusokhoz tartozott a városi hírszerzők (speculatores) 300 fős alakulata. A kilenc praetorianus cohors parancsnoka a két lovagrendű preafectus praetorio volt, akik megosztották a feladatokat (a császár védelmén túl a helyi erők irányítása, valamint a bíráskodás a pomeriumon kívül, Róma város közvetlen szomszédságában), illetve kölcsönösen ellenőrizték egymást ebben a rendkívül fontos bizalmi tisztségben.
A praetorianus egységek Augustus korában és Tiberius uralkodásának elején Rómában és a város környéki településeken voltak elszállásolva, Tiberius nagyhatalmú testőrparancsnoka, Seianus építette meg táborukat, a Város északkeleti felén fekvő castra praetoriát, ahol az összes egység állomásozott. Ezzel a praetorianus egységek valóban Róma urai lettek, hiszen egy tömbben elhelyezkedve az egyetlen ütőképes katonai egység voltak a városon belül.

A praetorianusok mellett jelentős rendfenntartó egység voltak még a cohortes urbanae, amelyek feladatköre körülbelül a mai rendőrségének felelt meg. Ők tartották fent a város belső rendjét. Augustus korában létszámuk 1500 fő volt, akik három egyenként ötszáz fős cohorsba tartoztak, parancsnoka a szersátori rangú praefectus Urbi volt, aki a császár távolléte esetén annak helyetteseként működött a városi ügyekben. A cohorosok a praetorianus laktanyában állomásoztak és szorosan együttműködtek velük, számozásuk is ezt fejezte ki, mivel a cohors X-XI-XII nevet viselték.
A Róma városi cohorsok mellett a birodalom más városaiban is működtek olyan egységek, amelyek ezekhez az egységekhez tartoztak, Lugdunumban a cohors XIII állomásozott, Puteoliban a cohors XV, Ostiában a cohors XVII. Egy cohors Carthagóban is állomásozott, ezt Vespasianus alapította.

A Róma városi egységek harmadik részét a tűzoltó alakulatok alkották (cohortes vigilum, vagy egyszerűen csak vigiles), amelyet Kr. u. 6-ban Augustus szervezett meg. Elsődleges feladatuk a tűzőrség, valamint a tűzoltás volt, de emellett rendfenntartó feladatokat is elláthattak.
Az egységek katonai irányítás alatt álltak, ez szervezetükben is megmutatkozott, az előbbi városi egységekhez hasonlóan cohorsok alkották. Legénységük többnyire felszabadított rabszolgákból állt, akiket hét, egyenként 500 fős cohorsba osztottak be. Parancsnokuk a praefectus vigilum volt.
Segédcsapatokat (auxilia) már a legkorábbi időktől kezdve alkalmazott a római hadsereg. Ezek más népekből toborzott segédcsapatok voltak, amelyek a rájuk jellemző harcmodorral segítették a római hadsereget.

A köztársaság korában a segédcsapatok megbízása, úgy mint a rómaiaké is, csak egy hadjáratra szólt, Augustus katonai reformja azonban ezeket is hivatásos katonákká tette. A szolgálati idejük kezdetben harminc év volt, a Flaviusok korában azonban huszonöt évre csökkentették. Körülbelül a legionariusok zsoldjának felét kapták, szolgálati idejük letelte után pedig megkapták a római polgár-jogot, amelyet utódaikra is örökíthettek. A leszereléskor okmányt kaptak, ez volt az ún. katonai diploma (diploma militaris), amely tartalmazta az illető nevét, egységének nevét, beosztását és parancsnokait, valamint a kiváltságokat, amelyeket a leszereléskor megkapott.
A katonai diplomák a római hadtörténet felbecsülhetetlen értékű forrásai a csapatok mozgásával, állomáshelyeivel, a tisztikarral és a provinciák kormányzóival kapcsolatban. Az idegenek illetve a barbárok számára a katonai szolgálat jelentette a római polgárjog megszerzésének lehetőségét, ezért a korai császárkorban ezen egységek utánpótlása igen bőséges volt.

A hivatásos segédcsapatoknak háromféle változata volt: az ala, a cohors, és a cohors equitata. Az ala kizárólag lovasokból álló egység volt, az ala quingenaria 512 lovasból állt, akiket tizenhat, egyenként 32 főből álló egységbe, a turmá-ba szerveztek. A 768 fős ala milliaria ennél nagyobb volt, amely huszonnégy, ugyancsak egyenként 32 fős turmából állt.
Az alák önálló harcászati feladatokat kaptak, többnyire a felderítést, menetoszlopban az elő- illetve utóvédben vonultak, a csatákban pedig a szárnyakon helyezkedtek el. Az ő feladatuk volt továbbá a visszavonulás fedezése is. A határvédelemben is fontos szerepük volt, az Intercisába (Dunaújváros) telepített szíriai lovas íjászokat például a Duna-Tisza közén élő lovas roxolánok miatt telepítették Pannoniába.

Az auxiliáris cohors-ok elsősorban gyalogos egységek voltak. Az alákhoz hasonlóan ezeknek is kétféle változata volt, a cohors quingenaria 480 emberből állt, akiket hat 80 fős centuriába szerveztek, a cohors milliaria pedig 800 emberből állt, akiket 10 centuriába osztottak be.
A cohors equitata vegyes alakulat volt, amelyben a gyalogosok mellett lovasok is szolgáltak. A cohors equitata quingenaria 480 gyalogost és 128 lovast foglalt magába, akik 6 centuriába és 4 turmába voltak beosztva. A cohors milliaria 800 fős gyalogsággal és 256 fős lovassággal rendelkezett, ami 10 centuriára és nyolc turmára oszlott.
A vegyes csapatok kiképzettsége és harcértéke jóval alacsonyabb volt a többinél, elsősorban előcsatározók, őrök, felderítők és hírvivők voltak. Zsoldjuk is alacsonyabb volt a többi segédcsapaténál. Valószínűleg a lovas és a gyalogos egységeit a csatában külön választották és a megfelelő fegyvernemhez osztották be.

Augustusig a segédcsapatok parancsnokságát törzsi vezetők látták el, az ő katonai reformjaitól kezdve viszont ezeket is római tisztek vezényelték. Az ala parancsnoka a praefectus alae volt, aki vagy lovagrendi származású volt (és ez volt katonai pályafutásuk első állomása), vagy egy centerio primipilaris, aki közkatonaként kezdve, végigjárta egy legio altiszti posztjait, majd lovagi rangot elérve tiszti pályára lépett.
A lovagrendi karrier katonai állomásai a következők voltak a császárkorban: prafectus cohortis, tribunus angusticlavius legionis, a praefectus alae. A szolgálati idő nem volt meghatározva, de általában három-négy évig tartott.

A lovassági turma élén a decurio állt, aki a centuriókhoz hasonlóan alacsonyabb rangú személy volt. A lovas decuriók feladata volt a tábor felügyelete, a hadgyakorlatok vezénylete, a táborkapu kulcsának őrzése, az őrség ellenőrzése, a betegellátás megszervezése. A rangidős jelvényhordozó az auxiliáknál a vexillarius volt, aki egy kis négyszögletű zászlót hordozott, amit bojtokkal díszítettek.
Minden turmának volt saját jelvényhordozója (signifer) és imaginifere is, ugyanúgy, mint a legióknál. A gyalogos cohors parancsnoka a praefectus cohortis volt, aki rangban a praefectus alae alatt állt. Ez is a lovagi cursus honorum egyik állomása volt. Alatta, ugyanúgy, mint a legióban, minden centuriát egy-egy centurio vezetett.

Az auxiliaris csapatok fegyverzetét igen nehéz leírni, mivel nagyon sokféle volt. Nem csak azért mert időről-időre változott, hanem mivel számos speciális egység is volt, mint például a parittyások vagy az íjászok. Általában minden egység saját szűkebb hazájának fegyverzetét viselte. A gyalogságnak azonban általában ugyanaz volt a fegyverzete, mint a legionariusoknak, a legfőbb különbség az, hogy pajzsuk ovális alakú volt. Általában gyűrűs vagy pikkelypáncélt viseltek, a sisakok viszont teljesen egyediek lehettek.

A lovasságnak két fajtája volt, a nehéz- és könnyűlovasság. A nehézlovasságra a legjobb példát a szarmata-jazigok szolgáltatják, akiknek a felszerelését Traianus oszlopán ábrázolták a legjobban. Különleges ismertetőjelük, hogy mind a ló, mind a lovas páncélt viselt, a szarmaták esetében ez pikkelypáncél volt. A ló mindkét oldalát, valamint a fejét is ez védte, a lovas hosszú pikkelypáncélt viselt, általában kúp alakú keleti sisakkal. Fő fegyverük a lancea vagy contus volt. Általában pajzsot is viseltek, illetve combvédőjük is volt. A csatákban szorosan egymás mellé állva ék alakot formáltak, amellyel az ellenséges hadsorokat bontották meg, de szerepük volt az ellenséges rohamok visszaverésében is.
A könnyűlovasságra szintén Traianus oszlopán láthatunk példákat. Ábrázolnak például egy gall könnyűlovast, aki gyűrűs páncélinget visel és bőrmellényt, aminek az ujja cikkcakkosan végződik. Szűk, valószínűleg bőrből készült nadrág és sisak van rajta, illetve ovális pajzsa van. Spathát, vagyis hosszú kardot és lándzsát visel. Szintén Traianus oszlopán látható egy valószínűleg keleti íjász is, rövid íjjal. Kúp alakú sisakot visel, valamint gyűrűspáncélt. A tegezt a hátára vetve viseli, tehát a nyílvesszőt a válla fölött vette elő.

Róma a pun háborúk óta tekintélyes hadiflottával rendelkezett, a Pompeiusnak tulajdonított híres mondás („vivere non est necesse, navigare necesse est") jól kifejezi azt, hogy a Kr. e. 1. századi római politikai elit tisztában volt azzal, hogy a tengerek feletti uralom elhanyagolása a Mediterráneum feletti római imperium-ot veszélyezteti.
Az actiumi csata az ókor utolsó nagy tengeri ütközete volt, amelyben Octavianus nem csupán a Róma Birodalom egyeduralkodója lett, hanem Kleopátra egyiptomi királynő legyőzésével az utolsó jelentős hadiflottát is legyőzte a Földközi-tenger medencéjében és ezzel a tengerek egyedüli urává vált. Az állandó hadsereg megteremtésével együtt járt az állandó flotta megteremtése is, Kr. e. 22-ben Agrippa két központba osztotta el a hadiflottát.

A Nyugat-Mediterráneum felügyeletét a Nápolyi-öbölben állomásozó miseumi flotta látta el, a Kelet-Mediterráneumét pedig a Pó torkolatánál állomásozó ravennai flotta. A misenumi flotta Róma és Italia nyugati partvidékén kívül biztosította Africa, Hispania és Gallia tengerpartját, valamint a Róma gabonael-látása szempontjából kulcsfontosságú Messinai-szorost.
A ravennai flotta az Adriai-tenger mellett Dalmatia, a Balkán-félsziget és Hellas biztonságát őrizte. A két flotta parancsnoka egy-egy lovagrendű praefectus classis volt. A flotta tisztjei a nauarchos-ok (hajórajok parancsnokai) és a trierarchos-ok (egyes hajók kapitányai) voltak, akik szintén általában lovag-rendűek voltak.
A flotta matrózai (milites) a provinciákból származó szabad születésű polgárok voltak, akik szolgálati idejük leteltét követően római polgárjogot szerezhettek. A flotta tehát az alae és a cohortes mellett a hadsereg segédcsapatai (auxilia) közé tartozott. A misenumi flotta két alakulata Rómában szolgált, a cirkuszi játékokon láttak el speciális feladatokat (pl. a Colosseum fölötti hatalmas napernyő kifeszítése).

Az itáliai flották mellett léteztek kisebb provinciális flották is a stratégiailag lényeges helyeken, amelyek fontos földközi-tengeri kikötőkben, nagy folyók torkolatában, vagy fontos folyami átkelőhelyek mentén állomásoztak. Nyugaton a rajnai dunai határ kialakulásával a hadsereg logisztikája szempontjából kulcsfontosságú folyókat őrizte több flotta is.

A Duna felső folyását a pannoniai dunai flotta (Classis Pannonica) ellenőrizte, egyrészt a folyam felső szakaszát Castra Reginától (Regensburg) Singidunumig (Belgrád), másrészt a középső, tulajdonképpeni pannoniai szakaszt a Duna és a Száva összefolyásáig. Ezen a helyen volt a flotta központja is, Taurumban (Zemun).
A Duna alsó szakaszát a moesiai flotta (Classis Moesica) biztosította, amelyet Vespasianus császár hozott létre. A Rajna mentén a germaniai flotta (Classis Germanica) járörözött, amely az Északi-tenger partvidékét is bejárta, központjuk Colonia Agrippinensis-ben (Köln) volt.
Gallia északi partvidékét, a La Manche csatornát és Britanniát a Classis Britannica védte, amelyet Claudius hozott létre Gesoriacum (Boulogne-sur-Mer) központtal. Ez a flottaegység tevékenyen részt vett Britannia meghódításában is, ezt követően Gesoriacum mellett Britanniában is voltak kikötői, Rutupiae-ban (Richborough) és Dubrisban (Dover).

Egyiptom elfoglalása után a Ptolemaiosok alexandriai flottája is Augustus kezébe került, aki megtartotta ezt a stratégiailag fontos kikötőt és az erős egyiptomi hadiflottát is. Alexandria mellett Hadrianus korától Antiochia lett a másik fontos keleti flottaközpont, ahol a syriai hadiflotta állomásozott. Ezt a keleti területekre, különösen a kilikiai partvidékre jellemző kalózkodás ellen hozták létre.
Azt követően, hogy Nero a Római Birodalomhoz csatolta a pontusi királyságot, a pontusi királyi flotta is római kézbe került (classis Pontica). Az egység központja Trapezus volt, fő feladata a Fekete-tenger feletti római tengeri uralom biztosítása volt. Arrianos ennek a flottának a segítségével mérte fel a Fekete-tenger partvidékét.


Forrás: Forisek Péter - Arrianos-tanulmányok