logo

VIII Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Sebészeti megoldás.

Eddig a római kor folyamán kivitelezett császármetszési technikákról nem rendelkeztünk konkrét ismeretekkel, hiszen egyetlen fennmaradt írás sem emlékezik meg ilyen részletekről, illetve mostanáig egyetlen római kori vagy korábbi ábrázolás sem került elő, amely akár a császármetszéses szülés folyamatát, akár az operációs beavatkozás abdominális hegét ábrázolná. Így kénytelenek vagyunk párhuzamok után kutatva későbbi korok írott és képi bizonyítékai felé fordulni.
Habár az itt tárgyalt figurák hasfalán jelzett hosszanti, középvonali vágás a mai szülészeti gyakorlat alapján furcsának, sőt elfogadhatatlannak is tűnhet, a császármetszés európai története legalább a középkortól egészen a 19. századig ennek széleskörű alkalmazását mutatja. A hasfal függőleges bemetszésének segítségével végrehajtott császármetszés első képi megjelenítése egy 1300 körüli évekből származó párizsi kéziratban található, míg a vágás helyzetére vonatkozó első írásba foglalt instrukciókat a 14. század során közölték. Néhány évtizeddel később egy bolognai sebészprofesszor, Piero dArgellata volt az, aki mind kortársaira, mind az utókorra írásban hagyományozta át az általa egykor sikeresen végrehajtott műtét néhány idevágó részletét: eszerint az ép újszülöttet a linea alba mentén a bordák magasságáig ejtett hosszanti nyíláson keresztül emelte ki.
A fent említett, az 1300 körüli évekre keltezhető ábrázolás a középkori és reneszánsz illusztrációk egy olyan népes és a korabeli császármetszés gyakorlatára nézve értékes technikai részletekkel szolgáló csoportjába tartozik, amelyek Iulius Caesar megszületését anyja, Aurelia halálát követően ábrázolják. Ezen forráscsoport alapján egyértelműnek tűnik, hogy a hasfal középvonalában, a linea alba mentén magasan ejtett függőleges bemetszést abban a korban gyakorta alkalmazták.

A császármetszés említett első képi megjelenítései egyáltalán nem követték a normális szülés, illetve születés ikonográfiai tradícióját, hanem a szükséges információt máshonnan merítették, mégpedig a korabeli császármetszések gyakorlati kivitelezőitől, kezdetben a bábáktól, majd a sebészektől. Ezekben az esetekben egészen körülbelül 1400-ig csak bábákat ábrázolnak munka közben, ám később, a 15. századtól alapvető változás figyelhető meg: miközben a bábaasszonyok csak állnak a háttérben, a császármetszést férfiak végzik. Ez a nyilvánvaló változás egyértelműen kapcsolatba hozható a sebészek egy gyakorlatiasabb beállítottságú új generációjának megjelenésével a 15. században, ami a sebészi hivatás világivá válásának, illetve az orvosi fakultásokon egyre gyakoribbá váló boncolás gyakorlatának köszönhető.
Szerencsére ezek a császármetszést is végző sebészek ettől kezdve fontosnak tartják az általuk legjobbnak tartott műtéti technikák és az e téren szerzett tapasztalataik lejegyzését, illetve írásban való megvitatását, aminek következtében már sokkal több adattal rendelkezünk a császármetszésre vonatkozóan. Továbbá az sem elhanyagolható körülmény, hogy ezek az írott adatok most először származnak első kézből, a korabeli műtéti gyakorlatot és elméleti polémiákat is jól ismerő szakemberektől.
Bár ezek a korabeli források a császármetszés esetében is sokféle metszési módot említenek, a képi és az írott adatok mégis azt bizonyítják, hogy a hivatásos szakemberek, sebészek sok esetben folytatták a bábaasszonyok korábbi gyakorlatát a hasfal középvonalában a linea alba mentén vagy attól kicsit oldalvást, függőlegesen ejtett hosszú és magas bevágással.

A legkorábbi képi ábrázolások kizárólag Iulius Caesar születését ábrázolják. Úgy hitték, hogy már születésének post mortem matris jellege is Caesar későbbi különleges életútját jelzi, így a kéziratok illusztrátorai igyekeztek anyjának halálát csukott szemeinek és nyitott szájának ábrázolásával is hangsúlyozni, egészen a késői 15. századig. Ekkor jelenik meg néhány olyan illusztráció, amelyeken a gyermek megszületését követően az orvos az életben levő anyáról is gondoskodik. Nyilvánvaló, hogy ettől az időtől fogva az anya halálát nem tekintették a császármetszés előfeltételének. Ebben az esetben is, amikor a műtéti beavatkozást követően mind az anya, mind gyermeke túlélését ábrázolták, egy olyan, a hasfal középvonalában ejtett hosszanti vágás látható, amelyet az elkövetkező századok folyamán egészen a 20. század elejéig folyamatosan alkalmaztak.
A fentieket összegezve úgy tűnik, hogy a 15. század végén kezdhettek el a hivatásos sebészek az in vivo császármetszés gyakorlatával és elméletével is foglalkozni. Valamivel később Francois Rousset az első szakember, aki 1581-ben hitelt adva a falusi borbélyok sikerrel végrehajtott in vivo beavatkozásairól szóló híreknek, egyértelműen szembehelyezkedik a post mortem operációs gyakorlattal.

Összefoglalásként elmondható, hogy a későbbi korszakok tanult sebészei a post mortem császármetszések esetében folytatták a bábaasszonyok tapasztalati úton szerzett tudásán alapuló tradicionális metszési technikák alkalmazását. Habár korábbi időkből írott formában nem hagyományozódott át olyan adat, amely egyértelműen rögzítené a császármetszés kivitelezésének sebészeti módozatait, a 14. századtól megjelenő kódexillusztrációk egybehangzóan bizonyítják, hogy az érdeklődésünk középpontjában álló római guzsalyokon ábrázolt vágási technikát a 15. századot megelőzően is alkalmazhatták. Ebből következően talán nem túl nagy merészség azt feltételeznünk, hogy a linea alba mentén egészen a bordák magasságáig kialakított függőleges abdominális bemetszést post mortem császármetszések esetében azok a néha írástudatlan, de a szülészet területén hatalmas empirikus tapasztalattal rendelkező bábák is alkalmazhatták, akik egészen a középkorig igen kevés nyomot hagytak az archívumok iratkötegeiben.
Az sem zárható ki, hogy ezzel a sebészeti megoldással nemcsak a post mortem, de az in vivo császármetszések esetében is régóta éltek, bár ez esetben az anyák igen magas halálozási aránya miatt mindenképpen az egyik legfélelmetesebb és ebből következően csak igen ritkán alkalmazott operációnak számított, amelynek sikere szinte csodaszámba mehetett. Példaként említhetjük a Kr. u. 741-ben elhunyt Szent Vulframmus csodatételéről szóló beszámolót, amely egyértelműen tükrözi, hogy egy halott gyermekkel terhes nő számára a császármetszés jelentette a segítség legutolsó formáját.

A középvonali bemetszés előnyeiként szokás általában megemlíteni az itt található kevesebb emberi szövetet, a kisebb vérzést és a jobb gyógyulási esélyeket. Korának kiemelkedő szülésze, James Blundell 1842-ben arról ír, hogy a magasan ejtett hosszanti bemetszés számos kockázatot csökkent, így pl. a hólyag megsértésének kockázatát is, azonban javaslatát soha nem fogadták el szélesebb körben, mivel az alacsonyan, köldök alatt ejtett középvonali bemetszéssel szemben itt a vérzés erősebb, a gyógyulás pedig nehezebb.



Pásztókai-Szeőke Judit régész.
Kutatási területe a római kori textilek, textilművesség és viselet.


Forrás: Pásztókai-Szeőke Judit Császármetszés-ábrázolások a római kori guzsalyokon.
.