logo

XXII Maius AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Gallia bemutatása.

Minthogy immár – a hírneves mantuai költő szavaival élve – „nagyobb dologba kezdek, és nagyobb jelentőségű események előtt állok”, helyénvalónak tartom, hogy leírjam Gallia vidékeit és fekvését. A csaták tüzében és az ingadozó hadiszerencse közepette ugyanis nem akarok mások előtt ismeretlen körülményekről szólni, hogy úgy ne járjak, mint a gondatlan matrózok, akik a sodró hullámok és tomboló viharok jöttekor próbálják javítgatni a vitorlákat és hajóköteleket, holott ráértek volna nyugalmas időben rendbe hozni őket. A régi írók nem voltak tisztában a gallok eredetével, és erről a tárgyról csak hézagos ismereteket hagytak ránk.

Később Timagenes különféle könyvekből görög alapossággal összegyűjtötte és görög nyelven publikálta a sokáig ismeretlen adatokat, amelyeket híven szem előtt tartva, a homályosságok mellőzésével érthetően és világosan elő fogok adni. Ezen a tájon némelyek állítása szerint a kelták voltak az őslakók, akik egyik kedvelt királyukról kapták nevüket. A galata név a király anyjáról ragadt rájuk: görögül ma is így hívják a gallusokat. Mások azt állítják, hogy az óceán partvidékén dórok telepedtek le az öregebb Hercules vezetésével.

A druidák viszont azt beszélik, hogy a népnek egy része valóban őslakó volt, de mások is vándoroltak be a távoli szigetekről és a Rajnán túlról, mert a gyakori háborúk és a viharos tengerár betörései elűzték őket lakóhelyükről. Némelyek azt is mondják, hogy Trója feldúlása után egyesek a görögök elől menekülve mindenfelé szétszóródtak, és birtokukba vették ezeket az akkor még lakatlan területeket.
Az ottani lakosok mégis inkább azt bizonygatják – magam is így olvastam az emlékműveikbe vésett feliratokból –, hogy a thebai Hercules, Amphitryon fia sietett ide megölni Geryonest és Tauriscust, a véres kezű zsarnokokat, akik közül az egyik Hispániát, a másik Galliát nyomorgatta. Hercules mind a kettőt legyőzte, majd pedig nemesi származású nőkkel közösült, ezek sok gyermeket szültek neki, akik aztán saját nevükről nevezték el azokat a vidékeket, amelyeken uralkodtak.

Az is hírlik, hogy egy nép az asiai Phocaeából, Harpalusnak, Cyrus király helytartójának kegyetlenkedése elől menekülve, hajókon Italia felé vette útját. Egy részük Lucaniában Veliát, más részük a Viennához közel eső Massiliát alapította. Ahogy számuk a nemzedékek során megszaporodott, több várost is építettek. De nem sorolom tovább a különböző véleményeket, mert könnyen unalmassá válhatnak. Ezeken a vidékeken az emberek lassanként kiművelődtek, megindult a tiszteletre méltó tudományok tanulmányozása a bárdok, az euhagisok és a druidák kezdeményezésére.
A bárdok híres férfiak dicső tetteit énekelték meg hőskölteményekben a lant szépséges dallamaival kísérve. Az euhagisok áldozópapok voltak, akik a természet titkait igyekeztek feltárni. A druidák tudásban fölülmúlták a többieket, Pythagoras tanítását követve testvéri közösségekbe tömörültek, titokzatos és magasrendű dolgok kutatásával foglalkoztak. Megvetették a földi élvezeteket, és a lélek halhatatlanságát hirdették.

Galliának ezt a vidékét, a tengerparti rész kivételével, a földkerekség többi népe azelőtt alig-alig ismerte az örökös hóval borított meredek hegyek miatt. Mindenfelől természetes erődítmények veszik körül, olyan tökéletesen, mintha emberi alkotások volnának.
Délről a Tyrrhen- és a Gall-tenger mossa, északon a Rajna áradata választja el a vad népektől. Nyugaton az óceán és a magas Pyrenaeus hegység határolja, kelet felé, fokozatosan emelkedve, a Cotti Alpokig terjed.

Gallia meghódítása után Cottius király egy ideig egymagában rejtőzködött ennek a hegységnek szakadékaiban, ahol a járhatatlan, elvadult tájon biztonságban érezte magát. Végül is leküzdötte büszkeségét, és Octavianus császár barátságába fogadta. A kibékülés emlékére Cottius óriási építőmunkát végeztetett, hogy járhatóvá tegye a hegységeket az utazók számára, és rövidebb, kényelmesebb utakkal kösse össze az ősi Alpok hágóit. Mindazt, amit ezekről megtudtam, később fogom elmondani.

A Cotti Alpokban, amelyek Segusio városnál kezdődnek, igen magas hegység emelkedik, amelyen szinte senki sem haladhat át életveszély nélkül. A Gallia felől jövőknek meredeken zuhan lefelé, s a két oldalról égbe nyúló sziklák ijesztő látványt nyújtanak, különösen kora tavasszal, amikor a fagy enged, és a langyos szellők fuvallatától a hótömegek olvadoznak. Ilyenkor a kétfelől tátongó mélységek peremén vezető keskeny utakon és a hófúvások miatt nem látható szakadékokon a láb meg-megcsúszik.

Nemegyszer megtörténik, hogy a lefelé vonuló emberek, igásállatok és szekerek a mélybe zuhannak. A balesetek elkerülése végett egy elmés eljárást eszeltek ki, amely abban áll, hogy a szekereket erős kötelekkel átkötik, az emberek és az ökrök nagy erőfeszítéssel hátulról visszafogják, s óvatos léptekkel meglehetős biztonságban lecsúsztatják őket. így megy ez, mint mondtam, tavaszi olvadáskor.
Télen viszont, amikor a talajt tükörsima, síkos jégpáncél borítja, az ember könnyen elveszti az egyensúlyát, és egyenest legurul a hasadékba. A tágas völgyek viszont, amelyek fölött a jégtakaró álnok módon szilárd úttal kecsegtet, nemegyszer elnyelik az arra járókat. Éppen ezért a vidéket jól ismerő emberek a biztonságosabb helyeket kiálló facölöpökkel jelölik, hogy a cölöpsor mentén veszély nélkül haladhasson az utazó. Ha azonban betemeti a hó, vagy a hegyekről lerohanó patakok kidöntik őket, akkor csak idevaló, tapasztalt hegyi vezetők segítségével lehet nagy üggyel-bajjal átvergődni.

Ennek az itáliai hegyoldalnak legmagasabb pontjától a Marsról elnevezett postaállomásig hétmérföldnyi síkság terül el. Onnan egy másik, még magasabb, nehezen járható hegy emelkedik a Matróna csúcsig, amely egy szerencsétlenül járt előkelő nőről kapta nevét. Ettől egy lejtős, de meglehetősen kényelmes út visz Brigantia váráig.
Annak a királynak a sírja, aki – mint említettem – ezeket az utakat építtette, közel van Segusio város falaihoz. Emlékét két okból is kegyelettel őrzik: egyrészt mert alattvalói fölött bölcsen, igazságosan uralkodott, másrészt mert a Római Birodalom közösségéhez csatlakozva, népének örökös békét szerzett.
Ámbár az az út, amelyet leírtam, a hegység közepén vezet keresztül, így ez a legrövidebb útvonal, és az utazók többnyire ezen járnak, mindazonáltal vannak más utak is, amelyek jóval korábban, különböző időkben épültek. Közülük az elsőt a thebai Hercules építtette, amikor, mint már szó volt róla, Geryonest és Tauriscust megölte. Lassan haladt előre a Tengeri Alpok mentén, amelyeket Görög Alpoknak nevezett el.

Ugyancsak ő hozta létre a saját dicsőségének maradandó emlékéül Monoecus várát és kikötőjét. Később, évszázadok múlva a Pun Alpok nevet adták nekik a következő okból. P. Cornelius Scipio, az idősebb Scipio Africanus apja, segítséget vitt a sokat szenvedett és a szövetséghez hű Saguntumnak, amelyet az africaiak makacs elhatározással ostromoltak, és hatalmas hadsereget szállító hajóhaddal átkelt Hispániába.
A túlerőben lévő punok azonban már földúlták a várost, amikor ő eljutott odáig. Nem tudta utolérni Hannibált, aki három nappal előbb átkelt a Rhodanus folyón, és sietve Italia ellen vonult. Scipio gyorsan visszafordult, és rövid tengeri úton Genuába, Liguria egyik városába igyekezett, hogy ott várja meg a hegyekről leereszkedő Hannibált, aki a nehéz úttól bizonyára ki lesz fáradva. Lehetőség szerint a síkságon akart a punokkal megütközni. De mivel az egész helyzetet szem előtt tartotta, öccsét, Cn. Scipiót Hispániába küldte, hogy szembeszálljon Hasdruballal, ha az is ki akar törni onnan. Amikor a hadügyek benjártas és fortélyos Hannibal a szökevényektől ezt megtudta, taurinumi kalauzok vezetésével a tricasinusok földjén és a vocontiusok partvidékén keresztül a Tricorius-hegységhez jutott el. Innen egy addig járhatatlannak tartott úton vonult át, közben eltávolított egy magasba meredő sziklát, amelyet hatalmas tűzzel felizzított, majd ecettel locsolva szétmállasztott. Átkelt a rejtett örvények miatt veszélyes Druentia folyón, és eljutott Etruria földjére. Ennyit az Alpokról. Most nézzük az ország többi területét.

A régi időkben az itteni barbár népek az ismeretlenség homályában éltek. Úgy hírlett, hogy három csoportra oszlanak: a keltákra, vagy gallokra, az aquitanokra és a belgákra. Más-más nyelven beszéltek, intézményeikben és törvényeikben is különböztek egymástól. A gallokat vagyis a keltákat az aquitanoktól a Garunna folyó választja el, amely a Pyrenaeus hegységben ered, több városon áramlik keresztül, és végül az óceánba torkollik. Ugyanezt a népet a belgáktól két egyforma nagyságú folyó, a Matróna és a Sequana különíti el, amelyek a lugdunumi tájon keresztülhaladva, szigetként veszik körül a parisiusok Lutetia nevű várát. Ott egyesülnek, majd hamarosan elérik a Constantia nevű erődítményt, és a tengerbe ömlenek.
Mindezen népek közül a régiek véleménye szerint a belgák voltak a legbátrabbak, tudvalevőleg azért, mert sokáig el voltak zárva az emberi civilizációtól, s így nem puhultak el az idegen eredetű fényűzési cikkektől. De azért is, mivel sokáig hadakoztak a Rajnán túli germánokkal. Ezzel szemben az aquitanok, akiknek közeli és enyhe éghajlatú partvidékéhez könnyen eljuthattak az idegen áruk, elpuhultak, erkölcseikben megromlottak, ezért minden ellenállás nélkül kerültek római fennhatóság alá.

A galliai területek hosszas háborúskodás után hódoltak meg Iulius Caesar dictator előtt, s azóta négy provinciára vannak osztva. Az egyik, Gallia Narbonensis, Vienna és Lugdunum körzetét is magába foglalta, a másik egész Aquitaniát. Felső- és Alsó-Germaniát és a belgákat ugyanabban az időben két helytartó kormányozta. Napjainkban Gallia egész területén nyugatról kiindulva a következő provinciák vannak: Germania secunda, amely Agrippina és Tungris nagy és gazdag városokkal van megerősítve.

Következik Germania prima, ahol, a kisebb városokat nem említve, Mogontiacus, Vangiones, Nemetae és a barbárok vereségéről nevezetes Argen-toratus terül el. Ezek után sorolhatjuk Belgica primât, amelyhez Mediomatrici és Treveri, a híres császári székhely tartozik. Hozzá csatlakozik Belgica secunda, ahol Ambiani, Catelauni és Remi fekszik.
A sequanusoknál említésre méltó a sok kisebb jelentőségű város mellett: Bisontii és Rauraci. A Lugdunensis prima nevű provinciát Lugdunus ékesíti, továbbá Cabyllona, Senones, Biturigae és a régi magas falakkal megerősített Augustudunum. Lugdunensis secundának nevezetes városai: Rotomagi, Turini, Mediolanum és Tricasini.

A Görög és a Pun Alpokban néhány jelentéktelen várost mellőzve, Aventicumot, a napjainkra elnéptelenedett várost említhetjük, melynek düledező épületei a múltbeli virágzásról tanúskodnak. Ennyit Gallia provinciáiról és nevezetes városairól. Aquitaniában, amely a Pyrenaeus hegységig és az óceán partvidékéig nyúlik, ahol Hispániával határos, az első provincia a nagy városokban bővelkedő aquitaniai.
Egyebeket figyelmen kívül hagyva csupán a következőket említem: Burdigala, Arverni, Santones és Pictavi. Novem-populanában kiemelkedik Ausci és Vasatae. Provincia Narbo-nensisben az elsők közé tartoznak: Elusa, Narbona és Tolosa. Provincia Viennensis sok szép várossal büszkélkedhet; a legékesebbek közülük maga Vienna, azután Arelate és Valentia. Ezekhez csatlakozik Massilia, melynek szövetségesi hűsége és ereje, miként olvashatjuk, gyakran nyújtott segítséget Rómának válságos helyzetekben.

Nem messze vannak innen: Salluvii, Nicaea és Antipolis, valamint a Stoechades-szigetek. Minthogy elbeszélésem során eljutottam ehhez a vidékhez, oktalan és fonák dolog volna, ha hallgatnék a hírneves Rhodanus folyóról. Ez a Pun Alpokban ered bőségesen buzgó forrásokból, és meredeken áramlik lefelé a sík vidékekre. Saját vizével teljesen kitölti a partokat, és a Lemannus nevű tóba ömlik. Keresztülhalad rajta anélkül, hogy idegen vízzel vegyülne. Végigsiklik a nyugalmas víztömeg felszínén, és kijárást keresve, gyors áramlással tör magának utat.
Innen anélkül, hogy víztömegéből veszítene, sietve kanyarog Sapaudián és a sequanusokon keresztül, majd továbbhaladva hosszú szakaszon balról a viennai, jobbról a lugdunumi provinciát nyaldossa. Sok kanyar után, a saját nevét megtartva, magába fogadja az Arar, más néven a Sauconna folyót, miközben Germania prima és a sequanusok földje közt áramlik. Itt kezdődik a voltaképpeni Gallia, ettől fogva már nem ezer lépéssel, hanem leugákkal mérik a távolságot.
A Rhodanus most már, a melléfolyók által földuzzasztva, elbírja hátán a legnagyobb hajókat is, amelyek hozzá vannak szokva, hogy a szélrohamok ide-oda dobálják őket. A természet által előírt folyását befejezve, tajtékzó habokkal torkollik bele a galliai tengerbe az Ad Gradus nevű kiszélesedő öbölben, Arelatétől hozzávetőleg tizennyolc mérföldre. Legyen ennyi elég az egyes helyek fekvéséről; most pedig le fogom írni az emberek testi tulajdonságait és szokásait.

A gallok csaknem valamennyien magas termetűek, fehér bőrűek és vörösesszőkék. Morc pillantásukkal félelmet keltenek, általában civakodók és túlontúl dölyfösek. Ha valamelyikük veszekedést kezd, és a nála jóval indulatosabb, kék szemű felesége is haragra gyúl, akkor az idegenek egész serege sem bír velük, különösen, ha az asszony pulyka módon fölfújva nyakát, fogát vicsorítva meglengeti izmos, hófehér karját, és ökölcsapásokat, rúgásokat osztogat, miként ha hajítógépből lövöldözne. Hangjuk többnyire riasztó és fenyegető, akár békés hangulatban vannak, akár dühöngenek. Valamennyien nagy gondot fordítanak külsejükre, és tiszták.
Arrafelé – különösen Aquitaniában – nem lehet látni sem férfit, sem nőt, még szegény sorsú embert sem, aki, mint másutt, ápolatlanul és rongyokban járna. Katonáskodásra mindegyik korosztály alkalmas, s az ősz ember éppen olyan lelkesen indul a csatába, mint a fiatal. A hidegtől és a szorgos munkától edzett tagjaik mindazt elviselik, amitől mások borzadnak. Náluk senki sem vágja le a katonáskodástól való féltében a hüvelykujját, mint Italiában, ahol ezeket, gúnyolódva, csonkáknak nevezik.
A bort és a borhoz hasonló egyéb italokat is kedvelik. Az alja nép közt olyanok is akadnak, akik a folytonos italozás miatt elvesztik józan eszüket. Ezt Cato önkéntes őrültségnek nevezi. Az ilyenek hülyék módjára tántorognak, és igazságnak kell elfogadnunk azt, amit Cicero mondott Fonteius védelmében, kijelentve, hogy „a gallok ezentúl majd vegyítve isszák a bort, amit eddig méregnek tartottak”.

Ezek a vidékek, főként, amelyek Italiával határosak, fokozatosan minden nagyobb nehézség nélkül kerültek római uralom alá. Az első hadakat Fulvius vezette ellenük, majd Sextius kisebb csatákban felőrölte erejüket, végül Fabius Maximus meghódította őket. Az utóbbi éppen ennek a hadjáratnak sikeres befejezése, az allobroxok harcias népének legyőzése miatt kapta melléknevét. Egész Galliát, a járhatatlan mocsaras vidékek kivételével, tízéves viszontagságos háború után Caesar hódította meg, és csatolta örökös szerződések révén a birodalomhoz, amint Sallustius leírta.


Forrás:
Ammianus Marcellinus: Róma története