Róma történelmében a második pun háború olyan átalakulási folyamat kezdetét jelzi, amely a római állam és társadalom szerkezetében rövid időn belül mélyreható változásokat okozott. Rómából világbirodalom lett, amelynek gazdasági szerkezetét és társadalmi rendjét új, eddig ismeretlen sokrétűséget mutató feltételek határozták meg. Ez a hirtelen változás egyben azt is eredményezte, hogy Róma olyan gazdasági és politikai válságba jutott, amely a római társadalmon belül már két emberöltővel a Hannibál fölött aratott győzelmet követően súlyos, korábban elképzelhetetlen konfliktusok kirobbanásához vezetett.
Az új feltételek részben a második pun háború Itáliára gyakorolt közvetlen következményeiből adódtak, és az itáliai parasztság hanyatlásában és proletarizálódásában, a nagybirtok kialakulásában, valamint a rabszolgák termelőmunkára történő tömeges alkalmazásában nyilvánultak meg. Már ókori történetírók, mint például Plutarchos (Ti. Gracchus 8,1. skk.) és Appianos (B. civ. 1,32. skk.) világosan leírták ezt az átalakulási folyamatot, míg A. J. Toynbee mindazokban a sebekben, amelyeket ez a változás a római gazdaságnak és társadalomnak okozott, Hannibál késői bosszúját látta a római expanzió sikeréért.

A késői köztársaságkor gazdasági és társadalmi fejlődését illetően azonban meghatározó jelentőségűek voltak azok a következmények is, amelyek magából az expanzióból adódtak. A második pun háború kitörése és a társadalmi konfliktusoknak a Kr. e. 2. század harmincas éveiben bekövetkező fellángolása között eltelt alig egy évszázad folyamán Róma az egész Földközi-tenger medencéjét uraló hatalom és egyben világbirodalom lett.
Seregei megsemmisítettek két egykori nagyhatalmat — Makedóniát (a harmadik makedón háborúban, Kr. e. 171-168), valamint Karthagót (a harmadik pun háborúban, Kr. e. 149-146); meggyengítették és megalázták a Seleukida birodalmat, uralmuk alá vetették az Ibériai-félsziget nagy részét, elfoglalták Görögországot (Kr. e. 146). A meghódított területeket provinciákként kebelezték be a római államba: Hispania citeriort és ulteriort Kr. e. 197-ben, Macedoniát 148-ban, Africát 146-ban, Asiát pedig 133-ban. Mindennek beláthatatlan következményei voltak.

A fiatal világbirodalom fejlett mezőgazdasági Vermeléssel rendelkező óriási területeket foglalt magában, ami lehetővé tette az agrártermékek importját Itáliába, úgy, hogy ott például a gabona termesztése feleslegessé vált; Rómának szinte kimeríthetetlen nyersanyagkészletei lettek, amelyeket — mint például a hispaniai ezüstbányákat — kénye-kedve szerint aknázhatott ki; rabszolgasorba vetett hadifoglyok és jogfosztott provinciálisok millióinak olcsó munkaerőként alkalmazható korlátlan tömegei felett rendelkezett; kiterjedt és vetélytársak által nem veszélyeztetett felvevőpiacai voltak kézműves termékei számára; korlátlan lehetőségei nyíltak a befektetésre, vállalkozói tevékenységre és a pénzgazdálkodásra. Á gazdasági fejlődésnek mindezek a tényezői szükségszerűleg maguk után vonták a társadalom átrétegződését.
Ily módon a második pun háború óta, különösen pedig a Földközi-tenger medencéjének keleti felében aktivizálódó római expanziós politika megindulásától fogva kialakult egy új társadalmi rend, amelynek fő vonásai már a Kr. e. 2. század közepe táján megmutatkoztak. Ez a modell a társadalom nagyfokú tagozódásánál fogva alapvetően különbözött Róma archaikus társadalmi modelljétől, de erősen eltért a Kr. e. 3. század viszonylag még mindig egyszerű társadalmi szerkezetétől is. Az egyén társadalmi helyzete olyan különböző tényezők összjátékából adódott, mint származás, politikai képzettség és tevékenység, földtulajdon, pénz, ambíció és ügyesség a gazdasági konjunktúra kihasználásában, a városi vagy a vidéki termelésben kifejtett aktivitás, jogi helyzet, etnikai vagy legalább regionális hovatartozás. A társadalmi rétegződés elmélyült.

A társadalom vezető rétegét a senatori arisztokrácia alkotta kiváltságai révén, amelyeket a politikai vezetésben meglevő, származásának, rangjának megfelelő, politikai képzettségének és tapasztalatának, továbbá a nagybirtok révén, de vállalkozói nyereségekből is adódó gazdasági függetlenségének köszönhetett. A második vezető rétegbe a lovagok tömörültek. Többségük a senatorokhoz hasonló módon gazdag földbirtokos volt: mások gyakran alacsonyabb származású vállalkozók, kereskedők és bankárok voltak, akik szintén szívesen fektették vagyonukat földbirtokba. Itália és a provinciák számos településén létezett egy elsősorban földbirtokosokból álló helyi vezető réteg, amelynek jogi helyzete, vagyoni viszonyai és kultúrája területről területre különbözött egymástól.
Itáliában rengeteg római polgárjoggal rendelkező paraszt élt, mivel azonban létalapjukban veszélyeztetve voltak, sokan közülük a városokba, mindenekelőtt Rómába özönlöttek. Ott hozzájárultak a proletárok széles rétegének kialakulásához, amelyet a felszabadított rabszolgák tömegei tovább növeltek. Rendkívül kedvezőtlen helyzetben volt az itáliai szövetségesek (socii) és a provinciálisok túlnyomó többsége, annál is inkább, mivel még római polgárjoggal sem rendelkeztek, és saját uraik, valamint a római állam egyaránt hasznot húztak belőlük. Legalacsonyabb állása a római társadalomban a rabszolgák tömegeinek volt, akik nem rendelkeztek személyi jogokkal, és akiket elsősorban a földbirtokokon és a bányákban kegyetlenül kizsákmányoltak.

A római társadalom erőteljes és gyorsan végbemenő differenciálódása hamarosan súlyos konfliktusok egész sorát érlelte meg. Ezekben a frontok egyrészt a különböző hátrányos helyzetű társadalmi csoportosulások és az uralmon levő réteg között, másrészt pedig a vezető rétegen belül egyes csoportok között húzódtak. Ugyanakkor Róma ellentmondásossá vált politikai rendje és a római társadalom szintúgy elavult szellemi hagyománya alkalmatlannak bizonyult arra, hogy az egymással szemben álló társadalmi rétegeket és csoportokat kiegyensúlyozott rendszerben fogja össze.
A legtöbb konfliktust békés eszközökkel nem lehetett megoldani, és az a kevés kísérlet, amely a folyamatok feltartóztatására vagy pedig új mederbe terelésére irányult, kudarcba fulladt. Mindennek elkerülhetetlen következménye a római társadalom polgárháborúkhoz és lázadásokhoz vezető válsága volt, amelynek folyamán a köztársaság felőrlődött.