logo

XIX Junius AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Az út a válság felé

A második pun háború és a Gracchusok kora közötti időszak római társadalmának egyes rétegeiről adott áttekintésből kiderül, hogy az a hirtelen átalakulás, amely ebben a rövid periódusban a gazdasági és társadalmi szerkezetben bekövetkezett, nemcsak a rétegek átrendeződését vonta maga után, amennyiben egyes társadalmi rétegek jelentősen megerősödtek, mások pedig meggyengültek, és megint mások csak ekkor alakultak ki. Ez az átalakulás minden egyes társadalmi réteg történetében egyben a társadalmi feszültségek és konfliktusok kiéleződéséhez is vezetett. A nobilitas vezető családjai közötti ellentétek immár nem egyszerűen az arisztokratikus uralmi rendszer egyes nemzetségei között folyó jámbor rivalizálások voltak.
A patriciusok és a társadalmi felemelkedés révén a senatusba újonnan bekerült úgynevezett homines novi, de az oligarchia és a lovagrendi újgazdagok közötti ellentétek is újabb konfliktusokhoz vezettek a vezető rétegeken belül. A római parasztok földönfutóvá válása és Rómában a proletártömegek kialakulása nemcsak egy további, igen veszélyes társadalmi feszültséggócot hozott létre, hanem a társadalmi rend megdöntésére irányuló kísérletekhez tömegbázist is adott. A gyakran nemcsak politikai, hanem szociális szempontból is motivált feszültségek a Rómában uralmon levők és itáliai szövetségeseik között, továbbá a római uralom haszonélvezői és a provinciák elnyomott lakossága között még tovább bonyolították a helyzetet. Végül pedig a rabszolgáknak az uraik ellen érzett gyűlölete a római uralmi rendszer alapjait fenyegette. Jóllehet Róma rövid idő alatt világbirodalommá vált, társadalma számára ez az átalakulás túlságosan gyorsan ment végbe.

A római seregek Nyugaton és Keleten aratott káprázatos győzelmei sem tudták elkendőzni a római társadalom mélyében érlelődő krízist, amely Róma összes sikerének megkérdőjelezésével fenyegetett. Az első riasztó jelek — így például a Scipiók és az arisztokrácia közötti konfliktus, Rómának a Kr. e. 2. század közepén a hispaniai háborúk során tanúsított gyengesége, Görögország lakosságának újra és újra fellángoló Róma-ellenes felkelései vagy az apuliai pásztorlázadás — még nem tették lehetővé azt, hogy a közelgő válság sokoldalú természete felismerhetővé váljanak. Rávilágítottak azonban arra, hogy egy sor új típusú probléma keletkezett, és hogy a helyzet teljesen más volt, mint a patriciusok és plebeiusok közötti küzdelem döntő fázisában a Kr. e. 4. század közepe táján. A helyzetet tovább élezte, hogy a társadalmi tagozódás rendszere csak kevéssé volt áteresztőképes.
Egyes társadalmi rétegek tagjai számára nyitva állt a társadalmi felemelkedés néhány lehetősége: a városi rabszolgákat gyakran felszabadították, a felszabadítottak felemelkedhettek a kézműves- vagy kereskedőrétegbe, ügyes kereskedők és vállalkozók óriási vagyonra tehettek szert, és lovagként a római társadalom második rendjébe törhettek előre, a gazdag lovagok pedig betölthettek senatori hivatalokat, és ezzel mint homines novi beléphettek a senatori arisztokráciába. Ez azonban korántsem jelentette azt, hogy ezeket a rétegeket ne érintették volna a társadalmi konfliktusok. Jellemző azonban, hogy a Kr. e. 2. század harmincas éveitől fellángoló heves harcokban még ezek a rétegek viselkedtek a legnyugodtabban. Így aztán a városi rabszolgaság általában nem csatlakozott a vidéken kitört nagy rabszolga-megmozdulásokhoz, kereskedők és kézművesek nem szerveződtek a rendszer megdöntésére törekvő csoportokba, és a lovagrend politizálódása is csak bizonyos határok között mozgott.

A társadalmi felemelkedés lehetőségei azonban egész egyoldalúan a városok társadalmára és ott is elsősorban azokra a rétegekre korlátozódtak, amelyek a kézműves termelésből, kereskedelemből és pénzügyletekből tudtak hasznot húzni. Egészen más volt azonban a helyzet vidéken, valamint Rómában a gazdasági termelésből kirekesztett proletártömegek esetében.
A nagybirtokokon (és a bányákban) dolgozó rab- szolgáknak ugyanis alig volt reménye a felszabadításra, a földönfutóvá lett római parasztoknak és a proletároknak életkörülményeik jobbra fordulására, az itáliai lakosságnak és a provinciálisoknak pedig a római polgárjog elnyerése révén a rómaiakkal azonos jogállásra. Mindehhez járult a nobilitas vonakodása, hogy biztosítsa a közönséges senatorok és a homines novi számára a legfontosabb hivatalok betöltését és ezáltal a valódi hatalomhoz jutását. Tehát e tekintetben is teljesen más volt a helyzet a Gracchusokkal meginduló nagy átalakulások előestéjén, mint a Kr. e. 4. század közepén. Akkoriban ugyanis szélesre tárultak a hatalom kapui a római társadalomban felfelé törekvő „új emberek" előtt, a Kr. e. 2. században ellenben alig nyíltak meg. Ehhez járult most még az is, hogy a társadalmi felemelkedést, a gazdasági helyzet javítását és az egyenlő politikai bánásmódot a széles tömegektől megtagadták.

Végül pedig olyan értelemben is teljesen más volt a helyzet, mint korábban, hogy a Kr. e. 2. századtól kezdve a római társadalomban felbomlottak azok a korábban megbonthatatlan kötelékek, amelyek az egymással szemben álló társadalmi rétegeket szilárdan össze tudták volna tartani. Ezek a kötelékek egykoron egyrészt a senatori magistraturákkal, a senatussal és a népgyűléssel jellemezhető szilárd politikai rendszerből adódtak, amely biztosítani tudta az előkelők korlátlan uralmát, annál is inkább, minthogy a parasztságban — legalábbis a külpolitikai céljaik megvalósításához — szövetségesre találtak.
Másrészt pedig a római társadalom összetartását korábban azok a normák garantálták, amelyek a hagyományokhoz tudatosan ragaszkodó nemesség által formált valláson és etikán alapultak, és mind a polgárok tömegeinek, mind pedig magától értetődő módon az előkelőknek a viselkedésmódját a mos maiorum előírásainak szellemében határozták meg. A második pun háború és azt követően Rómának a Földközi-tenger medencéjében véghezvitt expanziója óta ezek a kötelékek jelentős mértékben fellazultak és szakadással fenyegettek.

Miután az arisztokrácia többé már nem támaszkodhatott olyan mértékben a parasztságra, mint a két első pun háború korában, a korábbi politikai rendszer megingott: coepere nobilitas dignitatem, populus libertatem in lubidinem vortere, siói quisque ducere, trahere, rapere (az előkelők a méltóságokat, a nép pedig a szabadságot kezdte kénye-kedve szerint kiforgatni, magához ragadni, húzni-vonni, cibálni — Sall., lug. 41,5).
A hódítások korában ez a régi politikai rendszer egyébként is teljesen ellentmondásossá vált, ugyanis még mindig az eredetileg városállam méreteire kitalált uralmi és kormányzati rendszert jelentette, holott alig változott formában most már egy világbirodalmat kellett volna összetartania. Ez pedig hosszú távon lehetetlen volt. Mindez igen világosan megmutatkozott a provinciák igazgatásának hiányosságaiban, amelyeket nem annyira igazgattak, mint inkább kizsákmányoltak.

A római állam szellemi alapjai is egyre jobban megrendültek: nemcsak Hannibál, hanem Görögország legyőzött népei is kései bosszút álltak Rómán, amennyiben a római expanzió és mindenekelőtt a leigázott görögség szellemi befolyása szükségszerűen a régi normák széteséséhez vezetett.
„Mindazok számára, akik a megpróbáltatásokat, veszélyeket, kétséges avagy fáradságos dolgokat könnyedén elviselték, azoknak a semmittevés és a gazdagság — más időkben egyébként kívánatos dolgok — egyszeriben terhessé és károssá váltak. Így növekedett tehát eleinte a pénz, és azután a hatalom utáni sóvárgás: ez pedig úgymond minden baj fő okává vált. Így aztán a kapzsiság a hűséget, a megbízhatóságot és egyéb erkölcsi tulajdonságokat aláásta; helyettük a gőg és a kegyetlenség tiszteletére, az istenek elhanyagolására, és mindenek áruba bocsátására tanított" (Sall., Cat. 10,2. skk.).

Az ősi római eszmények a kötelességtudatról, hűségről, igazságosságról vagy nagyvonalúságról, amelyek egy archaikus társadalmi rend feltételei közepette alakultak ki, a világbirodalmi berendezkedés és a római társadalom erős átrétegződése korszakában túlhaladottnak tűntek. Ezzel egyidejűleg Róma a meghódított országokban, mindenekelőtt Görögországban, a mos maiorummal sok tekintetben ellentétes tartalmú vallási és filozófiai elképzelésekkel találta szemben magát. A társadalom legtöbb rétegének a mos maiorum semmit sem jelentett, főleg a kommerciális gondolkodású újgazdagoknak, a kétségbeesett proletároknak, nem is beszélve Itália és a provinciák elnyomott lakosságáról, mindenekelőtt azonban a rabszolgákról, akik közül sokan idegen származásúak voltak, és akiket a rómaiak feltétlen engedelmességre neveltek.
A legyőzöttek tulajdonképpeni „bosszúja" abban rejlett, hogy a Róma számára oly veszélyes szellemi áramlat, a görög filozófia, éppen annál a társadalmi rétegnél talált a legnagyobb szimpátiára, amely a mos maiorum felvigyázója kellett volna hogy legyen, nevezetesen az uralmon levő arisztokrácia egyes csoportjainál, mindenekelőtt a Scipiók körében. Az ilyen szellemi áramlatok iránti fogékonysághoz megfelelő műveltségi szint és olyan világtapasztalat volt szükséges, amely csak ehhez hasonló körökben volt adott. A görög filozófia a felvilágosult arisztokraták számára korántsem ideológiai veszélyt jelentett, hanem lehetőséget arra, hogy a világuralomra és a saját társadalmi vezető szerepükre támasztott igényt olyan ideológiai rendszer segítségével legitimizálják, amely megfelelt az új idők szellemének. Ezeknek a befolyásoknak a hatása azonban egyszersmind a római társadalom hagyományos rendjének fellazulásában nyilvánult meg.

Azokat a társadalmi konfliktusokat, amelyek annak idején Rómában az archaikus társadalmi rend végét előkészítették, a Licinius—Sextius-féle törvények óta reformintézkedések útján lehetett megoldani. Most más volt a helyzet. Míg akkoriban az expanzió Itáliában lehetőséget nyújtott arra, hogy a népesség alsó rétegeinek szociális problémáit mások rovására megoldják, addig most a Földközi-tenger medencéjében végbement expanzió a római társadalmon belül is társadalmi feszültségek forrásává vált. Hajdanán az arisztokrácia és a plebs különböző csoportjainak érdekközössége nagyban elősegítette a mérvadó körök reformkészségét. Most viszont az uralmon levők a hátrányos helyzetű és elnyomott társadalmi rétegek javára végrehajtandó reform iránt semmiféle hajlandóságot sem mutattak.
Súlyos társadalmi gondok megoldására, mint például a rabszolgák helyzetének javítására vagy az italicusoknak a politikai rendszerben való integrálására még csak kísérletet sem tettek, minthogy ez ellentétben állt volna Róma vezető rétegeinek érdekével. Más problémákat ellenben felismertek, és tettek is némi kísérletet arra, hogy elvegyék élüket. Ezek a kísérletek azonban rendszerint csupán arra irányultak, hogy a korábbi állapotot helyreállítsák, ami pedig az adott gazdasági, társadalmi és politikai feltételek között lehetetlen volt. Azonkívül a következetességnek és az átütő erőnek is híján voltak, vagy pedig beláthatatlan, végzetes következményekkel jártak.

Mi sem jellemzőbb a Kr. e. 2. században a római vezető rétegen belüli számos meghatározó egyéniség rövidlátására, mint Marcus Porcius Cato magatartása. Egyik oldalon minden eszközzel arra törekedett, hogy a vezető réteget rábírja az ültetvényes és rabszolga-gazdálkodással, befektetéssel és profitszerzéssel jellemezhető új gazdasági formákra való átállásra. Másik oldalon viszont állhatatosan ragaszkodott az ősi római erényekhez, többek között éppen a takarékossághoz és a mértéktartó életformához, és a görög filozófiát, de a görög szellemiség más vívmányait, mint például a tudományos orvoslást is, összeegyeztethetetlennek tartotta a római ideák világával.
Ilyen ellentmondásos magatartás alapján lehetetlen volt a római társadalom akár csak egyes problémáinak reformtörvényhozás útján történő megoldása is. Azok a törvénybeli intézkedések, amelyekkel a társadalmi fejlődési folyamat kibontakozását akarták megakadályozni, célt tévesztettek. Bár a Kr. e. 186-ban Bacchus Róma városi és itáliai tisztelői ellen hozott senatusi határozat meg tudta akadályozni az orgiasztikus kultuszok gyakorlását, a mos maiorumnak mint a római társadalom értékrendjének a szétesését nem volt képes feltartóztatni. Cato luxusellenes intézkedései Kr. e. 184-ben betöltött híres censorsága idején éppoly kevéssé érintették a tényleges problémákat, mint a Kr. e. 2. században a fényűző életmód ellen hozott törvények.

A lex Villia annalist, amely Kr. e. 180-ban a senatori pályafutás szabályozása révén az oligarchia egyes kiemelkedő személyiségeinek — mint például az idősebb Scipiónak — a gyors felemelkedését volt hivatott megakadályozni, egy emberöltő múltán Scipio Aemilianus már figyelmen kívül hagyta. A Licinius—Sextius-féle, a parasztoknak a nagybirtokosokkal szembeni védelmére hozott törvényekre való hivatkozás sem használt, minthogy senki sem tartotta be ezeket. Caius Laelius (consul Kr. e. 140-ben), aki a szegény rétegek javát szolgáló jelentős reformintézkedésekkel állt elő, javaslatait nyilvánosan még csak előterjeszteni sem merészelte (Plut., Ti. Gracchus 8,7).
Mindössze egyetlen a Kr. e. 2. századnak a Gracchusok mozgalmát megelőző időszakában hozott törvénynek voltak igen messzeható következményei, anélkül azonban, hogy azt érte volna el, amire célzott. Alex Calpurnia értelmében ugyanis Kr. e. 149-től állandó bizottságokat állítottak föl a római magistratusok túlkapásainak kivizsgálására, és következésképpen elvben a provinciális lakosság védelmére is. Míg azonban ezek a vizsgálóbizottságok nem vetettek véget a provinciákban az erőszaknak és a zsarolásoknak, kiváló színterévé váltak a vezető rétegen belül szőtt intrikáknak és csoportharcoknak, és még jobban aláásták a fennálló rendet.

Így haladt feltartóztathatatlanul a római társadalom a krízis irányába, amelyet végül is csak erőszakos úton lehetett kihordani. Az erőszak alkalmazása azonban magából a válság szerkezetéből adódóan öntörvényűen ment végbe. Az egyes összeütközéseknek a társadalmi és politikai problémák sokrétűségéből adódó eltérő természete, az egyes társadalmi rétegek eltérő érdekei, végül pedig az egyes rétegek és csoportok közötti különféle kötődések lehetetlenné tettek egy általános, többé-kevésbé homogén forradalmi megmozdulást. A válság természete — éppen ellenkezőleg — odavezetett, hogy a krízist egymással párhuzamosan futó, de nem eleve egymásba kapaszkodó véres társadalmi és politikai összecsapások egész sora kísérte. Ezek végeredményként mindössze a társadalmi rend túlhaladott kereteit — nevezetesen a köztársasági államformát — semmisítették meg, a társadalomszerkezet azonban csak módosult, nem pedig alapjaiban változott meg.
A rabszolgafelkelések, jóllehet ízig-vérig társadalmi megmozdulások voltak, olyan célokat tűztek zászlójukra, amelyek nem kapcsolódtak más elnyomott társadalmi rétegek érdekeihez, még a városi rabszolgákéihoz sem, ezért bukásra voltak ítélve. A provinciák alávetett lakossága magában a római uralmi rendszerben látta ellenségét, amely ellen azonban aligha harcolhatott volna másképpen, mint külső segítség igénybe vételével — ahogy ezt például a görögök tették, Mithridatés támogatásával —, de tartós siker nélkül, mert közben a provinciák felső rétege egyre inkább a római uralom támaszává vált. Mindössze az italicusok Róma-ellenes felkelése járt sikerrel, de ez is csak olyan értelemben, hogy a római uralmat nem semmisítette meg, hanem az italicus vezető rétegnek a római társadalomba való integrálásával tovább erősítette azt.

A döntő konfliktusok a hatalom birtokosai között jól szervezett és öntudatos, felfegyverzett hívek bevetésével játszódtak le, mégpedig egyrészt a hatalmi pozíciója és sokrétű társadalmi kapcsolatrendszere révén a csatlósok széles táborára támaszkodó oligarchia, másrészt egyes, önálló politikai célokkal rendelkező előkelők között, akik a proletártömegek szószólóiként léptek fel, és ezeket — csakúgy amint az általuk vezetett hadseregeket — saját oldalukon tudhatták. Csak ezeknek a konfliktusoknak volt esélye arra, hogy a fennálló társadalmi rendet alapjaiban változtassák meg.
De még maguk az oligarchiaellenes „haladó" erők is legfeljebb a meglevő társadalmi rend módosítására, nem pedig annak eltörlésére törekedtek, és az ezekből kirobbant fegyveres összecsapások tartalma a társadalmi problémákról mindinkább áttevődött a politikai hatalom kérdésére. Az így létrejött polgárháborúkban pedig már nem társadalmi rétegek és csoportok álltak egymással szemben, hanem egyes vezető politikusok politikai csoportosulásai és reguláris seregei. Az eredmény a köztársasági államrend megsemmisülése volt: res publica, quae media fuerat, dilacerata (Sall., lug. 41,5).



Forrás: Alföldy Géza - Római társadalom-történet Osiris Kiadó 2000