logo

XXII Maius AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Alsó rétegek, Itáliaiak, Provinciálisok

Róma és a többi város kereskedőinek zöme, mindenekelőtt a kiskereskedők, magától értetődően nem az állami bérlők gazdag vállalkozói rétegéhez tartoztak, hanem a kézművesekkel együtt számszerűleg erős, külön társadalmi csoportot képeztek, amely a városi közösségen belül inkább az alacsonyabb rangúakhoz, mint egy valamiféle „középréteghez" sorolható.
Jelentős kézműves réteg Rómában és Itália városaiban szintén a Kr. e. 2. század folyamán alakult ki a gazdasági fellendüléssel összefüggésben. Ez a fellendülés egyrészt az agrárszektorban a jövedelmező ültetvényes gazdaságra való áttérésnek, másrészt pedig a távolsági kereskedelem, a vállalkozói tevékenység és a pénzgazdálkodás megnövekedett jelentőségének volt a következménye. Plautus vígjátékai és mindenekelőtt Cato mezőgazdaságról írott munkája alátámasztják a különböző foglalkozási ágakra szakosodott kézművesek növekvő szerepét. Cato részletesen leírta, hogy azokat a kézműipari termékeket, amelyekre egy földbirtokosnak szüksége volt, melyik itáliai városban állították elő a legjobb minőségben (Agr. 135,1. skk.).

Felsorolásából kiderül, hogy magában Rómában többek között textilgyártók, cipészek, fazekasok, kovácsok, lakatosok és kerékgyártók tevékenykedtek. Ezeknek a kézműveseknek legalábbis egy része a felszabadított rabszolgák köréhez tartozott, akiknek száma Rómában és Itália többi városában — akárcsak a rabszolgáké — a második pun háború óta jelentősen megnövekedett: Kr. e. 131-ben Scipio Aemilianus állítólag azt mondta, hogy a római plebs főleg azokból az egykori rabszolgákból tevődik össze, akiket ő korábban hadifogolyként szállított Rómába (Val. Max. 6,2,3).
Már röviddel Hannibál legyőzése után, annyi felszabadított rabszolga volt Rómában, hogy szükségessé vált a felszabadítás rendeleti úton történő szabályozása: Kr. e. 177-ben megtiltották a csupán a római polgárjog megszerzését célzó rabszolga-felszabadítást (Liv. 41,9,11), Kr. e. 168-tól pedig a liberti csak egyetlen tribusba nyertek felvételt; ezzel korlátozták a felszabadítottak tömegének jelentőségét a népgyűlésben (Liv. 45,15,5).

Sok egykori rabszolga a városokban tudott élni a gazdasági lehetőségekkel, és vagyonra is szert tehetett. Sokan közülük azonban Rómában sem kézművesként, sem pedig kereskedőként nem találtak biztos megélhetést, hanem „lumpenproletariátust" alkottak, amely nemcsak hogy meglehetősen kedvezőtlen körülmények között élt — a Kr. e. 2. század közepétől ráadásul emelkedő lakbérek következtében —, hanem a részben magas élelmiszerárak miatt már szükséget is szenvedett, és adományokkal kellett gondoskodni ellátásáról. Befolyásos emberek ilyesféle adományait (congiaria), amelyek népszerűséget biztosítottak számukra a szegények között (vö. Liv. 37,57,11 a Kr. e. 189. esztendőre vonatkozóan), Kr. e. 213-tól fogva ki lehet mutatni.
A lumpenproletariátus Rómában a második pun háború óta rohamosan duzzadó tömege azonban nemcsak felszabadított rabszolgákból, hanem mindenekelőtt a létalapját elveszítő, Rómába illetve a városokba özönlő római parasztságból verődött össze.
Sok paraszt földönfutóvá válása és proletarizálódása egyike volt a második pun háború és az azt követő római expanzió legsúlyosabb következményeinek. A Hannibál ellen vívott háborúban a római parasztság rettenetes veszteségeket szenvedett.
Kétszeresen viselte ennek a háborúnak a terhét. Egyrészt tömegeiből állt a római hadsereg, amelynek a vesztes csatákban egész hadtestei semmisültek meg; így például egyedül a cannaei csatában mintegy 70 000 ember esett el (Polyb. 3,117,4). Másrészt pedig a Hannibál és a rómaiak között folyó hosszú háború, amelynek során Appianos szerint (Libyké 134) 400 nagyobb települést pusztítottak el és itáliaiak százezreit mészárolták le, elsősorban megint csak az itáliai lakosságot sújtotta.

Az azt követő háborúk, mindenekelőtt a Kr. e. 2. század közepén a rómaiak nagy veszteségekkel járó hispaiaiai hadjáratai, újabb véráldozatot követeltek a parasztságtól, amelynek hanyatlása az újoncok sorozásának nehézségeiben is világosan kifejezésre jutott már a fent említett háborúk során. A vidéki lakosságjelentős gyengüléséhez járult még az is, hogy a Hannibál elleni háborút túlélő parasztok sem voltak többé abban a helyzetben, hogy a gazdag- és a középparasztság korábbi státusának gazdasági alapjait helyreállítsák. Bár Itália földjének termékenysége a Hannibál elleni háborúk során bekövetkezett elnéptelenedés ellenére sem szenvedett különösebb károkat, a települések és a munkaeszközök elpusztultak, az állatállományt levágták.
Az újjáépítéshez tőkebefektetésre volt szükség, amelynek lehetőségével azonban nem minden paraszt rendelkezett. Ezenkívül a legjobb munkaerő még a második pun háború befejezése után is a hadseregben szolgált, és ezért a parasztcsaládok többségénél hiányzott még az alkalmas munkaerő is. Ugyanakkor a földbirtokosok minden tőlük telhetőt megtettek, hogy a parasztok földbirtokait kisajátítsák.
Az ager publicuson fekvő elhagyott birtokokat közvetlenül Hannibál Itáliából való elűzése után elfoglalták. Minthogy ők rendelkeztek a megfelelő tőkével, más birtokokat fel tudtak vásárolni, és a szükséges befektetéseket is képesek voltak eszközölni. Munkaerőben sem volt hiány: a háború következtében olcsó rabszolgák tömegei álltak rendelkezésre, akiket a szabad mezőgazdasági munkásokhoz képest sokkal egyszerűbben lehetett kizsákmányolni. Minél erősebb volt a nagybirtokosok gazdasági hatalma, annál gátlástalanabbul tudtak az ellenkező parasztokkal szemben is fellépni: mivel az ager publicuson fekvő földeket alapjában véve csak az foglalhatta el, aki meg is tudta művelni, a hatalmas és tehetős nagybirtokosok számára mi sem volt egyszerűbb, mint a parasztokat egyszerűen elűzni (vö. Sall., lug. 41,8).

Mindössze két emberöltővel a Hannibál fölött aratott győzelem után Tiberius Sempronius Gracchus a hajdan tehetős és erős parasztságnak már csak a nyomorúságát tudta megállapítani: „Az Itáliában tenyésző fenevadak mindegyikének megvan a maga barlangja, odúja és búvóhelye, holott azoknak, akik Itáliáért küzdenek és meghalnak, egyebük sincs a levegőnél, világosságnál. Lakás, állandó tartózkodási hely híján bujdosnak ezek feleségestül, gyermekestül ... Hisz annyi római közül egynek sincs sem ősi oltára, sem családi sírhelye, ám másoknak a fényűzéséért és kincseiért harcolnak, halnak meg. Állítólag a világ urai ők, a valóságban azonban még egy göröngy sincs a birtokukban" (Plut., Ti. Gracchus 9,4).

A köztársaságkor két utolsó évszázada vidéki településrendszerének kutatására irányuló régészeti megfigyelések alapján a legújabb kutatás ezzel szemben azt emeli ki, hogy semmi esetre sem szabad egész Itáliára érvényes, egységes fejlődést feltételezni. A félszigeten több helyütt, még Etruria déli részén is, egészen a császárkorig fennmaradtak a kisparaszti gazdaságok. A fejlődés irányvonala azonban világosan kivehető. Negatív következményei mindenekelőtt Dél-Itáliát érintették.

Az agrárkérdés megoldását célzó régi recept, nevezetesen a földnélküliek coloniákban történő letelepítése és ellátása, az ínségre jutott parasztok tömegein már nem segített, és ezt a módszert a Kr. e. 2. század közepétől fogva jóformán már nem is alkalmazták. Sok paraszt abból élt, hogy napszámosként (mercennarii, operarii) idénymunkát vállalt a tehetősek birtokain (lásd például Cato, Agr. 145,1), ahol sorsuk gyakran alig különbözött a rabszolgákétól. Széles paraszti tömegek özönlöttek azonban a városokba, mindenekelőtt Rómába, hogy ott adományokból és alkalmi munkákból tartsák fenn magukat, és készek voltak bármelyik politikust támogatni, aki hajlandó volt segíteni rajtuk. Ily módon a Róma városi proletariátus számbelileg erős tömeggé duzzadt. Jelentősége azonban nem számszerűségében rejlett, hanem potenciális politikai erejében.
A nincstelenek Rómába csődülése nem volt egyéb, mint a legveszélyesebb politikai és társadalmi robbanószer koncentrációja: olyan néptömegről volt szó, amely tökéletesen tudatában volt rossz helyzetének, és ezen az állapoton feltétlenül változtatni akart. Minthogy a városban koncentrálódott, nem voltak kommunikációs nehézségei, sőt, képes volt a gyors cselekvésre. Minthogy pedig tagjai rendelkeztek a római polgárjoggal, a népgyűlésen törvényes politikai erőként léphetett fel. Mindössze a céljukat világosan megfogalmazni tudó vezetőkre volt szüksége, akiknek hatalmi helyzetüknél fogva reményük volt arra, hogy céljaik megvalósítása érdekében megtörjék az előkelők ellenállását, és elég gazdagok voltak ahhoz, hogy a szorongató szükséget adományokkal ideiglenesen enyhítsék, és ezáltal saját pozíciójukat a tömegek vezetőiként biztosítsák. Ebből szükségszerűen adódott, hogy ezek a vezetők nem lehettek proletár forradalmárok, hanem az előkelők soraiba tartoztak, és vagy mint homínes novi küzdöttek az oligarchia uralma ellen, vagy pedig mint vezető nobiles emelkedtek ki az arisztokrácia soraiból, és saját társadalmi csoportjukkal keveredtek konfliktusba.

A római parasztság és a gazdag földbirtokosok közötti összeütközésekhez részben hasonló konfliktusok voltak kibontakozó félben a második pun háborút követően az itáliai socii és a hatalom római birtokosai között is. A Hannibál elleni háború pusztításait Itália nem római népessége is mindenekelőtt a félsziget déli részén — súlyosan megsínylette. Ehhez járult még — mint például Capua esetében — a győztes rómaiaknak az elpártolt közösségekkel szembeni bosszúja.
A socii katonai segítséget voltak kötelesek nyújtani Rómának, és ugyanúgy elvéreztek a Kr. e. 2. század véget nem érő háborúiban, mint a római parasztság. Ugyanakkor Róma urai mint nem rómaiakat hátrányosan megkülönböztették őket. Caius Gracchusnak tudomása volt olyan szinte valószínűtlen esetekről, amelyek során római hivatalnokok még egyes itáliai városok helyi vezető rétegével szemben is arrogáns módon és önkényesen léptek Eel (Gell., Noct. Att. 10,3,1. skk.).

A socii nem részesültek a római polgárt illető politikai jogokból, és így még azzal a védelemmel sem számolhattak, amellyel a római proletárok a népgyűlésben rendelkeztek. Háborúban megrövidítették őket a zsákmány elosztásakor, a katonai szolgálatban pedig különösen kegyetlen és megalázó büntetések jutottak nekik osztályrészül. Gazdasági szempontból jobb sora volt az itáliai népességnek azokban a városokban, amelyekben a lakosok jelentős része kézművesként és kereskedőként tudta biztosítani megélhetését. Ezzel szemben a vidéki lakosság osztozott a római parasztság sorsában.
Az itáliai parasztság földönfutóvá lett tömegei is Rómába özönlöttek, ahol a nagyváros nyújtotta lehetőségekben bízva reménykedtek biztos megélhetésükben. Azonban mint római polgárjoggal nem rendelkező egyéneket, akiknek saját otthonukban a római hadsereg kötelékébe újoncként kellett jelentkezniük, a római hatóságok erőszakkal távolították el őket a fővárosból. Az ily módon keletkező feszültség nem egyszerűen a szegényt és a gazdagot választotta el egymástól, minthogy a diszkrimináció a socii vezető rétegét is érintette. Az elégedetlenek tömegét azonban a szegény vidéki lakosság számszerűleg erős rétege alkotta, amely ugyanúgy törekedett a politikai egyenjogúságra, mint szociális problémái megoldására.

A provinciákban a rómaiak és a helybeli lakosság között kiéleződött ellentétek erősen emlékeztettek az itáliai szövetségesek és a római vezetés közötti konfliktusokra. A hódító hadjáratok során Hispania, Africa, Macedonia, Görögország és Kis-Ázsia lakossága hihetetlenül sokat szenvedett, mindenekelőtt a Kr. e. 2. század közepe táján, amikor a rómaiak — a római imperializmus válságoktól terhes időszakában — különösen brutális eszközöket alkalmaztak: olyan városokat mint Karthagó és Korinthos a föld színével tettek egyenlővé, foglyok tömegeit mészárolták le, aki pedig váltságdíj lefizetése ellenében megmenekülhetett, örülhetett, hogy ennyivel megúszta.
Békeidőben is gyakran katasztrofális volt azonban a provinciálisok helyzete: a senatori arisztokrácia soraiból kikerült helytartók és az újgazdagok közül való publicani a provinciákat rendszerint pusztán magáncélokra szolgáló jövedelemforrásnak tekintették, és gyakran ugyanolyan brutalitással léptek fel, mint háború idején. Ez az alávetettek ellenállását vonta maga után, amely mindenekelőtt Görögországban és Hispaniában tört felszínre újra meg újra. Ez az ellenállás sem mondható valamely homogén réteg társadalmi megmozdulásának, minthogy a provinciáknak a politikai önállóságra vagy legalábbis a gátlástalan politikai elnyomatás megszüntetésére törekvő vezető rétege is részt vett benne.

A római uralom nyomása azonban a provinciákban is mindenekelőtt a lakosság szegény rétegeinek vállára nehezedett, amelyek számára a szociális problémák megoldása egyedül járható útjának a Rómával való szembeszegülés tűnt, és ily módon ők lettek az ellenállás fő letéteményesei. Viriatus, Hispaniában a Róma-ellenes lázadás vezetője, jellemző módon valaha pásztor volt (Liv., Epit. 52). Görögországban, ahol a Róma-ellenes mozgalmak és felkelések társadalmi háttere a legjobban kutatható, kezdetben a felső rétegek tagjai voltak azok, akik, miután Kr. e. 196-ban Róma kihirdette Görögország szabadságát, hamarosan mélységesen csalódva ellenállást szítottak Rómával szemben. A kezdeményezés a harmadik makedón háborút követően áttevődött az alacsonyabb társadalmi rétegekre, miközben a vezető körök mind jobban megtalálták a közös nevezőt a római uralommal.

Ámde a Kr. e. 2. század folyamán a társadalomnak egyetlen másik rétege sem volt olyannyira kedvezőtlen helyzetben, mint — legalábbis vidéken — a rabszolgák tömege. A római társadalom számára a rabszolgaság jelentősége a második pun háborútól kezdve rövid időn belül erősen megnövekedett, mégpedig azért, mert ennek a rentábilis munkaerőnek a kereslete és kínálata egyidejűleg hirtelen megugrott." A nagybirtokosok egyre gyarapodó és ültetvényes gazdálkodásra átállított birtokainak olcsó munkások tömegeire volt szüksége. Tekintve, hogy a parasztság óriási veszteségeket szenvedett, ezeket nem a helybeli lakosság soraiban lehetett megtalálni, annál kevésbé, minthogy a parasztokat erejük teljében katonai szolgálatra kötelezték (Nut., Ti. Gracchus 8,1. skk. és App., B. civ. 1,29. skk.).
Ellenben ott voltak a rabszolgák, akiket — mint jogfosztottakat — a parasztokhoz képest még jobban ki lehetett zsákmányolni, akiknek nem kellett katonai szolgálatot teljesíteniük, és akiket éppen a második pun háborút követő évtizedekben a hadifoglyok rabszolgasorba vetése által tömegesen és olcsón be lehetett szerezni. Ebben a korszakban minden egyes hadjáratot követően idegen rabszolgák egész seregei kerültek Itáliába.
Hogy a rabszolgáknak mekkora tömegével találta magát szemben a római gazdaság, kiderül az egyes hadjáratokat követően rabszolgává tett hadifoglyok számából az ókori irodalomban fennmaradt legfontosabb adatok szerint: 30 000 Tarentumban Kr. e. 209-ben (Liv. 27,16,7), 8 000 Africában Kr. e. 204-ben (Liv. 29,29,3), 5632 Istriában 177-ben (Liv. 41,11,8), mintegy 40 000 Sardinián 174-ben (Liv. 41,28,8, 80 000 személyt részben legyilkoltak, részben rabszolgának adtak el), 150 000 Epiruszban 167-ben (Polyb. 30,15 és Liv. 45,34,5. sk.), legalább 50 000 Karthagóban Kr. e. 146-ban (App., Libyké 130).

A rabszolgák beszerzésének ehhez a forrásához járult még a rabszolgacsaládok természetes szaporulata, továbbá — minden bizonnyal mint a rabszolgatömegek beszerzésének legfontosabb forrása — a rabszolga-kereskedelem: Keleten, a hellénisztikus államok egymással vívott háborúiban vagy rablás útján lehetett szert tenni rabszolgákra, akiket aztán a nagy rabszolgapiacokra hajtottak — mint például Délosra, ahol Strabón későbbi leírása szerint (14,5,2) naponta akár 10 000 rabszolgát is eladtak, legnagyobb részüket Itáliába. A rabszolga ára a Kr. e. 2. században átlagosan úgy 300500 dénár (1200-2000 sestertius) körül lehetett.
A rabszolgaság jelentősége tehát a Kr. e. 3-2. század fordulóján hirtelen megnövekedett. Már Plautus, valamint fiatalabb kortársa, Terentius komédiáiban is (az utóbbi egykoron maga is afrikai származású rabszolga volt) feltűnnek a rabszolgák, akik teljesen magától értetődően beletartoztak Róma társadalmi közegébe, és különböző foglalkozásokat űztek. A római gazdaság a legkülönbözőbb ágazatokban erősen igénybe vette őket, még akkor is, ha a rabszolgamunka sem ebben, sem a római történelem bármely egyéb korszakában nem szorította ki teljesen a szabad munkaerőt.

A gazdag földbirtokosok itáliai ültetvényein a rabszolgák végezték a termelőmunka jelentős részét. Cato abból a gyakorlatból indult ki, hogy egy átlagos méretű olajfaültetvényen (240 iugera = 60 hektár) 13, egy átlagos méretű szőlőben (100 iugera = 25 hektár) 16 rabszolgát célszerű alkalmazni (Agr. 10,1. skk.). Caius Sempronius Gracchus feljegyezte, hogy bátyját, Tiberiust, egy Kr. e. 137-ben Etruriában tett utazása során az késztette a reformtörekvések megindítására, amikor szemébe ötlött, hogy a parasztok mindenünnen eltűntek, és hogy a földművesek, de még a pásztorok is idegen származású rabszolgák voltak (Plut., Ti. Gracchus 8,4).
Számos rabszolgát bányákban állítottak munkába, így egyedül Hispaniában a Carthago Nova környéki ezüstbányákban Polybios korában 40 000 embert dolgoztattak (34,9,8. sk.). Cato birtokán a rabszolgákat kézműves tevékenységre is alkalmazták, és ahogy az Plautus műveiből, továbbá Cales városából előkerült edények vagy etruriai téglák bélyegeiből kiderül, a városi központokban a specializálódott kézművesek között szabadok és felszabadítottak mellett rabszolgák is tevékenykedtek. A városokban és a nagybirtokosok villagazdaságában természetesen szellemi foglalkozást űző rabszolgák is éltek, mint a pedagógusok, példának okáért Cato házában is (Plut., Cato 20,5), továbbá szolgálók és luxusrabszolgák.

Egy ilyen rendszerben a korai római rabszolgaság patriarchális vonásai messzemenően el kellett, hogy tűnjenek. A rabszolgák most már nem illeszkedtek úgy a családi közösség kötelékébe, mint korábban, hanem a társadalom többi rétegétől a jogfosztottság, a kizsákmányolás és a megbecsülés mértéke révén egyértelműen elkülönülő társadalmi réteget alkottak. Már Cato rabszolgákkal szembeni tartására is jellemző volt, hogy ugyanúgy egy birtok ingóságaihoz tartozónak vélte őket, mint a jószágot vagy a szerszámokat (Agr. 10,1. skk.). Ez ugyanazt a felfogást tükrözi, amely egy évszázaddal később Varrónál is fennmaradt, aki a rabszolgákat mint instrumenti genus vocale határozta meg (De re rust. 1,17,1).
A rabszolgák tömegei azonban semmi esetre sem volt homogénnek mondható. A városi rabszolgák rendszerint lényegesen jobb helyzetben voltak, mint azok, akiket vidéki területeken vagy bányákban dolgoztattak. Ennek oka mindenekelőtt az volt, hogy specializált szakmájukban brutális bánásmóddal korántsem lehetett volna őket nagyobb teljesítményre szorítani. Sőt, hogy nagyobb teljesítményre ösztönözzék őket, gyakran kilátásba helyezték felszabadításukat. A felszabadítottak tömegeit Rómában és a városokban egyáltalán zömmel egykori városi rabszolgák képezték. Ezzel szemben az ültetvényeken és a bányákban dolgozó rabszolgák korántsem részesültek emberséges bánásmódban.

Cato szigorú fegyelem alatt tartotta rabszolgáit, és már kisebb vétségért is megkorbácsoltatta őket (Plut., Cato 21,2. skk.). Mindig gondoskodott számukra tennivalóról, még rossz időben, sőt ünnepnapokon is. A szőlőkben egymáshoz láncolva dolgoztatta őket, megbetegedett rabszolgáinak pedig nem járt a teljes élelmiszer-fejadag. Betegség vagy öregség révén munkaképtelenné vált rabszolgáin túladott (Agr. 2,1. skk., 56 és 57), és felszabadításukról mégcsak hallani sem akart. Egyéb brutalitások, egészen a kínzásig és a keresztre feszítésig (Plaut., Amphitr. 280, Mi!. Glor. 372. sk.), csak tovább fokozták a szenvedést.
Természetesen a földbirtokokon sem bántak az összes rabszolgával egyformán rosszul. A rabszolgaságon belül is létezett hierarchia a „jószágigazgatótól" (vilicus) a felügyelőn és a specializált munkaerőkön át egészen a megbilincselt földművesekig: Egészében véve azonban a rabszolgákkal szembeni bánásmód a késői köztársaságkorban olyan rossz volt, amilyet nem lehetett tapasztalni Róma történelmében sem korábban, sem később.

A kereskedelem és újabb hadifoglyok révén újra és újra pótolható rabszolgatömegek ilyen különösen brutális körülmények között történő gátlástalan kizsákmányolása konfliktusokhoz vezetett, amelyekben a római társadalomnak legnagyobb hatalommal rendelkező rétegei, valamint a leginkább elnyomott tömegek álltak egymással szemben. A rabszolgák gyűlöletét, akik közül sokan fogságba esésük előtt más államok szabad és öntudatos polgárai voltak, nem lehetett a rabszolgatartók előtt véka alá rejteni. Cato például azon ügyködött, hogy rabszolgái között viszályt szítson, mert félt az egységüktől (Plut., Cato 21,4).
A római állam ereje miatt a rabszolgák uraikkal szembeni felkelésének esélyei természetesen rendkívül csekélyek voltak. Az engedetleneket azonnal igen szigorúan megbüntették. A földbirtokokról nehéz volt elszökni, és a szökés hosszú távon aligha vezetett sikerre. Az a tény pedig, hogy Plautus és Cato (Cato, Agr. 2,2) mindennek ellenére megemlíti a rabszolgák szökését, csak azoknak a kilátástalan sorsát bizonyítja, akik ezt mégis megkockáztatták. Még nehezebb volt a rabszolgatartók elleni nyílt lázadás. Eltekintve a rabszolgák szigorú ellenőrzésétől és megbilincselésétől, számos birtokon alig volt lehetőség a kapcsolatteremtésre, ami pedig elengedhetetlen előfeltétele lett volna bármely rabszolga-megmozdulás terjedésének.
A városokban, ahol ezek a lehetőségek inkább adva voltak, a rabszolgák helyzete jóval kedvezőbb volt, és nem szolgáltatott okot a nyílt felkelésre. Eltekintve a rabszolgák olyan speciális csoportjától, mint például a később Spartacus körül csoportosuló gladiátorok, csak egy olyan rabszolgacsoport létezett, amely abban a helyzetben volt, hogy fegyveres felkelést robbantson ki. A pásztorokról van szó, akiket nem lehetett olyan szigorúan ellenőrizni, mint a földműveseket, és mozgásszabadságukban sem tudták őket korlátozni, és akik a rossz bánásmód, valamint a mostoha munkakörülmények miatt ugyanakkor sorsukkal éppen olyan elégedetlenek voltak, mint az olajfaültetvényeken és a szőlőhegyeken dolgozó rabszolgák. Hogy az Etruriában Kr. e. 198-ban kitört coniuratio servorum, amely ellen egy teljes római legiót kellett bevetni (Liv. 33,36,1. skk.), pásztorok köréből indult-e ki, egyértelműen nem bizonyítható.

Az a magnus motus servilis azonban, amely Kr. e. 185/184-ben Apuliában egy bandaháború fellángolásához vezetett és 7000 résztvevő elítélésével végződött, Livius szerint pastorum coniuratio volt (39,29,8. sk. és 39,41,6. sk.). A nagy szicíliai rabszolgafelkelésekhez vezető út ezáltal világosan kirajzolódott.


Forrás: Alföldy Géza - Római társadalom-történet Osiris Kiadó 2000