A második pun háborút követően a római arisztokrácia vezető pozícióját a korábbihoz képest még jobban ki tudta építeni. Rómának Hannibál felett és Keleten aratott sikereit úgy tudta feltüntetni, mint politikája helyességének a garanciáját. Elsősorban szintén az ő javára váltak a Róma hódításaiból származó nyereségek is. Tekintélye messze túlszárnyalta a római polgárság, sőt, a római állam kereteit is.
Közismert volt, ahogy Kr. e. 168-ban Egyiptomban egy magabiztos senator a Seleukida birodalom királyát, IV. Antiochost saját hadserege előtt megszégyenítő jelenet során kényszerítette arra, hogy alávesse magát a római senatus akaratának (Liv. 45,12,1. skk.), vagy ahogy egy évvel később II. Prusias bithyniai uralkodó Rómában a senatus épületének ajtaja előtt földre vetette magát, megcsókolta a földet, és a senatorokat „megmentő isteneknek" szólította (Polybios 30,18,1. skk.).

Jelentősen nőtt az arisztokraták rendi öntudata, mivel azzal büszkélkedhettek, hogy családjuk hírnevét saját nagy tetteik révén tovább növelték: virtutes generis mieis (!) moribus accumulavi, olvasható a Scipio család egyik tagjának elogiumában Kr. e. 140 körül (ILS 6). Az előkelők a korábbiakhoz képest még élesebben elhatárolták magukat az egyszerű polgárok tömegeitől, és mindinkább hasonlítottak egy rendhez, ami az ordo senatorius megjelölésben is felismerhetővé vált. Röviddel a második pun háború után ez az elhatárolódás jellemző módon abban nyilvánult meg, hogy nyilvános játékok alkalmával a senatoroknak külön díszhelyeket jelöltek ki.
Különösen fontos volt a senatorok számára, hogy világosan elhatárolják magukat az újgazdagoktól, akik a lovagrendben a zárt társadalmi csoporttá szerveződés útjára léptek. A senatorok a népgyűlésen kiléptek az equites centuriáiból, amelyek hajdan a lovas arisztokratákat, de később is még mindig a senatorokat, a Kr. e. 2. századtól kezdve azonban a lassan kialakuló lovagrend tagjait is magukban foglalták. Azonkívül pedig a hivatalok betöltése révén a senatusba felemelkedett lovagok kötelesek voltak addigi státusszimbólumukat, az államtól kapott lovat leadni.

Amint az utóbbi rendelkezésből is kiderül, a gazdag lovagok gyakran sikerrel pályázhattak alacsonyabb hivatalokra. A gyakran alacsony származásúak társadalmi felemelkedése egyben az arisztokrácia folyamatos utánpótlását is biztosította. A vezető elit állandó felfrissítése már csak amiatt is szükséges volt, mert nem kevés senatori család kihalt, mivel nem volt férfi leszármazottja.
Az ősi arisztokrata családok alacsony születési arányára jellemző, hogy olyan vezető családok, mint a Fabiusoké vagy a Corneliusoké, fennmaradásukat csak az Aemilius család ifjú férfiainak adopciója révén tudták biztosítani. Publius Cornelius Scipio Aemilianus, Karthagó és Numantia elpusztítója, valamint Quintus Fabius Maximus Aemilianus, a Fabiusok egyik vezető egyénisége a Kr. e. 2. században, Lucius Aemilius Paullusnak, a pydnai csata győztes hadvezérének vér szerinti fiai voltak. A legmagasabb állami tisztségek azonban a társadalmi felemelkedés útján haladók, de még a sena-torok többsége számára is alig voltak hozzáférhetők.

A lex Villia annalis elfogadása (Kr. e. 180) óta a magistratusok hivatali pályafutását egységesen szabályozták: az alacsonyabb tisztségek betöltését követően a praetorságot legkorábban 38, a legmagasabb tisztséget, a consulságot pedig legkorábban 43 évesen lehetett elérni. Minthogy a magas tisztségek száma igencsak korlátozott volt (így például egy hivatali évben a 10 néptribunus mellett mindössze két consul működött), a vezető pozícióba jutott személyek a senatori arisztokrácia élén szűk vezető csoportot alkottak.
A nobilitas, azaz a legmagasabb tisztségeket betöltő személyekből és utódaikból álló vezető csoport már jóval a második pun háborút megelőzően kialakult. A Hannibál ellen vívott háború után azonban körük szinte áthatolhatatlanul bezárult: a consuli hivatal elnyerése mintegy 25 előkelő család tagjainak privilégiuma lett, és ezek vezető pozíciójukat több nemzedéken át kitartóan védelmezték, és a közönséges senatorokat a consuli hivataltól távol tartották. Jellemző, hogy a Manius Acilius Glabrio (consul Kr. e. 191-ben) és Caius Marius (consul először Kr. e. 107-ben) között eltelt időszakban mindössze két homo novus tudott a consuli hivatalig felemelkedni, nevezetesen Quintus Pompeius (consul Kr. e. 141-ben), a Potnpeiusok nemzetségének első consula, illetve Publius Rupilius (consul Kr. e. 132-ben), aki nagyvállalkozó volt.
Ugyanúgy jellemző a vezető családok uralmára, hogy a pun háború kitörése és Caius Marius első consulsága között eltelt időszak (Kr. e. 218-108) összesen 222 consula közül 24 a Cornelii, 15 a Claudii, 10 a Fulvii, 9-9 azAemilii és a Postumii, 8-8 a Fabii és a Sempronii nemzetségből került ki. Sallustius (lug. 63,6. sk.) később keserűen megjegyezte, hogy a nobilitas a consulságot mint saját tulajdonát kezelte (consulatum nobilitas inter se per manus tradebat), míg a homo novus, legyen bár mégoly híres és kiváló is, erre a tisztségre méltatlannak és alacsony származása miatt egyenesen tisztátalannak (quasi pollutus) találtatott.

Az a tény, hogy az említett családok a senatori arisztokrácián belül mint oligarchia ilyen szilárd vezető pozícióban voltak, elsősorban politikai tapasztalataikkal és sikereikkel magyarázható. Azt a képesítést, amelyre az új körülmények között a római politikában — mindenekelőtt hadjáratok vezetéséhez idegen országok területén vagy hellénisztikus uralkodókkal folytatott tárgyalásokhoz — egy államférfinak szüksége volt, aligha lehetett másképp megszerezni, mint az oligarchia hagyományokban gazdag családjaiban történő neveltetés révén.
A hadvezérek és a politikusok minden egyes győzelme vagy minden egyes diplomáciai sikere pedig tovább erősítette családjuk presztízsét. Ugyanakkor a legelőkelőbb családoknak éppen ezek a sikeres képviselői számolhattak a Róma városi nép és a katonák körében élvezett népszerűségük, valamint itáliai, sőt, immár provinciabeli clienseik révén a hívek legszélesebb táborával és ezáltal a legnagyobb befolyással. Mindez az oligarchikus rendszer megszilárdulását eredményezte. „Maroknyi csoport kénye-kedve szerint döntött háború és béke idején: mert övék voltak a kincstár, a tartományok, a hivatalok, a dicsőség és a győzelmek. A népet a katonai szolgálat terhe és ínség gyötörte. A hadvezérek a hadizsákmányt csak kevesekkel osztották meg; ugyanakkora katonák szüleit vagy kicsiny gyermekeit, ha hatalmasabb szomszédjuk volt, előzték otthonukból" (Sall., lug. 41,7. sk.).

Sallustius szavaiból kiderül, hogy az előkelők gazdasági hatalma is növekedett. A győztes hadvezérek zsákmányolt kincsek tömegével tértek vissza Rómába, és dúskáltak a pénzben, amelyet elsősorban a hadifoglyokból préseltek ki váltságdíjként. Cnaeus Manlius Vulso hírhedt kis-ázsiai hadjárata Kr. e. 189-ben (Polyb. 21,34,3. skk., Liv. 38,12,1. skk.) még hat évszázaddal később is arra indította Augustinust, hogy az igazságtalan államigazgatás számára ne legyen más mint magna latrocinia (De civ. Dei 4,4). Az idősebb Scipio két lányára 300 000 dénárnyi vagyont hagyott örökségül (Polyb. 31,27,1. skk.).
A pydnai csata győztes hadvezérének, Lucius Aemilius Paullusnak a vagyona halálakor 370 000 dénárra rúgott (Plut., Aem. 39,10). Az összeg nagyságát a vezető ordinesbe való bekerüléshez szükséges, kötelezően előírt vagyon alsó határán lehet lemérni, amelyet még a Kr. e. 1. században is — mind a senatorok, mind pedig a lovagok számára — mindössze 100 000 dénárban (= 400 000 sestertius) határoztak meg. Ezt a vagyont mindenekelőtt itáliai földbirtokba és rabszolgába fektették.

A leggazdagabb családok felvásárolták vagy fenyegetések és erőszak révén egyszerűen kisajátították a paraszti birtokokat (App., B. civ. 1,26. skk.). Hiába hozakodtak elő a Licinius—Sextius-féle földtörvénnyel, amelynek értelmében állami földből senki sem bérelhetett 500 iugerumnál nagyobbat. Mindenekelőtt az oligarchia tagjai tettek szert nagy földterületekre: a Scipiók családjának például Itália különböző részeiben voltak birtokai és villagazdaságai, és ez a család a Gracchusok reformtörekvéseinek korában 500 iugerumot többszörösen is meghaladó birtokok felett rendelkezett.
Publius Licinius Crassus Dives Mucianus (consul Kr. e. 131-ben) földterületeinek nagysága — beleértve mind az ager publicuson, mind pedig az ager privatuson elterülő birtokait — talán még a 100 000 iugerum nagyságot is elérte. Jóllehet ez a fejlődés Itáliát nem érintette egységesen, és a legtöbb Kr. e. 2. századi földbirtok méretét a hatalmas kiterjedésű császárkori latifundiumokkal össze sem lehet hasonlítani, a mezőgazdaság szerkezetében végbement változás mégis világosan ki-vehető.

A földbirtokokból és egyéb vagyonokból óriási nyereség folyt be, és valódi profitorientált gondolkodásmód lett úrrá. A második pun háborút követően mi sem jellemzőbb a vezető senatorok gazdasági ambícióira és lehetőségeire, mint az egyébként hagyománypárti Marcus Porcius Cato esete. Ideálja a római állam szolgálatát szent kötelességének tekintő, ennek az államnak a vallási és etikai hagyományait megtestesítő senator volt; egyben veszélyt látott az új szellemi áramlatokban (Plut., Cato 24,11).
A magánéletben azonban igazán fontos célként jelentkezett számára az örökölt vagyon megsokszorozása (uo. 21,8). Cato A mezőgazdaságról című munkáját mindenekelőtt annak a kérdéskörnek szentelte, hogy mily módon lehet egy földbirtokból a legcsekélyebb befektetéssel a lehető legnagyobb nyereséget kipréselni. Azt javasolta, hogy a nagybirtokok termelését állítsák át jövedelmező exportra (patrem familias vendacem, non emacem esse oportet, Agr. 2,7), és ennek megfelelően most már ne gabonát, hanem bort és olívaolajat termeljenek.
A munkaerőt pedig szerinte maximális teljesítményre kell szorítani; a nyereséget — a bevétel további fokozása érdekében — erdőkbe, legelőkbe, halastavakba és például kézműves műhelyekbe, továbbá távolsági kereskedelembe, sőt, bankügyletekbe kell fektetni. Alex Claudiának azt a kitételét, amely a senatorok üzleti tevékenységét megtiltotta, Cato azáltal kerülte meg, hogy létrehozott egy tengeri kereskedelmi és nagyvállalkozói „részvénytársaságot", amelyben strómanokkal képviseltette magát (Plut., Cato 21,5. skk.).

Sem az arisztokraták hírneve, sem pedig az oligarchikus csoportérdekek biztosítása érdekében megvalósított összefogásuk, de még gyarapodó gazdagságuk sem tudta azonban megakadályozni a senatori arisztokrácia ragyogásának hátterében a később igen súlyos következményekkel járó konfliktusok kibontakozását. A nobilitas, amely a senatuson belül a közönséges senatoroktól, mindenekelőtt azonban a feltörekvő homines novitól mind erőteljesebben elhatárolta magát, a Kr. e. 2. század folyamán még fenn tudta tartani a maroknyi vezető család korlátlan uralmát.
A legelőkelőbbek szigorúan oligarchikus uralmi rendszerükben azonban még annak a lehetőségétől is megfosztották magukat, hogy ennek számára tehetséges és szorgalmas férfiak befogadása révén új erők jelenjenek meg, holott a társadalmi felemelkedés útjára lépett egyének a római történelem minden korszakában készek és képesek voltak arra, hogy a mindenkori vezető réteg véleményét és érdekeit különleges odaadással képviseljék.
Az oligarchiának a többi senatortól való elkülönülése, amelyet felülmúlhatatlan fennhéjázása és pökhendisége tovább fokozott, számos feltörekvő, gazdasági szempontból rendkívül befolyásos, a politikai vezetésben azonban háttérbe szorított család elégedetlenségét váltotta ki. Az ilyen körök magatartására vonatkozóan bizonyára nem volt egyedülálló Marius magatartása, aki a kisebbségi komplexusokkal küszködő és egyéni teljesítményeire büszke, sikeres homo novus mintapéldánya volt.

Azzal kérkedett ugyanis, hogy rangját hadizsákmányként szerezte meg a született arisztokratáktól, és hogy őseinek síremléke helyett ő a sebeit tudná megmutatni hírneve bizonyítékaként. Nemcsak az oligarchia és a többi senator között mutatkoztak azonban feszültségek, hanem magán az oligarchián belül is. Jellemző módon éppen azok a tényezők szítottak ellentéteket az uralmon levő előkelők között, amelyek a második pun háború óta a nobilitas közös hatalmi pozícióját a római társadalom többi csoportjával szemben megerősítették. Jóllehet az egyes arisztokrata családok közötti rivalizálások és az érdekek ütközése ősidőktől fogva megvoltak, a második pun háborút megelőzően mindezek nem kérdőjelezhették meg a római társadalom arisztokratikusan irányított rendszerét.

A Hannibál ellen vívott háborúk óta azonban egyes családok, sőt, egyes nobiles olyan hatalmi pozíciójának körvonalai kezdtek kibontakozni, amely az oligarchikus rendszer alapját, nevezetesen a vezető nemzetségek közötti egyensúlyt veszélyeztethette. Kitűnően képzett hadvezérek és politikusok sorozatos consulságai, rendkívüli katonai sikerei, szükségszerűen hosszú, többé már nem egyéves időtartamra korlátozott parancsnoki megbízatásai a hadszíntereken, továbbá a cliensi rendszer kiterjesztése révén a hadsereghez és a provinciabeli lakossághoz fűződő személyes kapcsolatai alkalmasnak mutatkoztak arra, hogy növeljék egyes kiemelkedő személyiségek hatalmi helyzetét.

Ez a tendencia a legvilágosabban a Scipiók esetében figyelhető meg. Az idősebb Scipio Africanus mindössze 25 évesen úgy kapott parancsnoki megbízatást, hogy még az előírt senatori hivatalokat sem töltötte be. Hannibál fölött aratott győzelmét követően vitathatatlanul Róma első embere lett, és saját rendjének tagjaival hagyományosnak nem nevezhető nézetei és fellépései miatt összeütközésbe került. Ellenfelei egy per során meg tudták buktatni, és a hamarosan, Kr. e. 180-ban elfogadott lex Villia annalis, amely a magas hivatalok betöltését meghatározott hivatali pályafutáshoz és meglett életkorhoz kötötte, intézményesen akarta elejét venni annak, hogy a Scipióhoz hasonlóan fiatal államférfiak hirtelen előretörjenek.

Amikor azonban az ifjabb Scipiót Kr. e. 147-ben consullá választották, már nem voltak tekintettel erre a törvényre, és ez a Scipio a consulságot az azt megelőző praetori hivatal viselése nélkül, a törvényesen előírt életkor alatt kapta meg. Kr. e. 134-ben annak ellenére lett másodszor is consul, hogy Kr. e. 152 óta a consuli tisztségnek egy senator által történő újbóli betöltése — éppen azért, hogy az ennek révén keletkező teljhatalom kialakulását megakadályozzák — elvben tilos volt. Jellemző volt az is, hogy a második pun háború óta eltelt kereken száz esztendő során a Cornelii nemzetsége adta a consulok egy tizedét, és az sem lehetett véletlen, hogy egyrészt Hannibál legyőzőjének, másrészt pedig Karthagó és Numantia elpusztítójának a családja egyúttal a Kr. e. 2. század egyik leggazdagabb senatori családja volt.
Figyelemre méltó továbbá, hogy a Scipiók a görög szellemiség iránti fogékonyságukkal sajátos helyzetbe kerültek, amely a vezető kortársak — például Cato — szemléletmódjával világosan ellenkezett. Az oligarchián belül így már a második pun háborútól kezdve olyan fejlődés bontakozott ki, amely az előkelők közül markáns személyiségek kiemelkedéséhez vezetett és sejteni engedte, hogy az ilyen személyiségek nem feltétlenül azonosulnak saját rendjük felfogásával és érdekeivel.

Az új világhatalom gazdagsága nem egyedül az arisztokraták kezében összpontosult: a római távolsági kereskedelem számára a Földközi-tenger medencéjében megnyílt új lehetőségek, a meghódított országokban a nyersanyagforrások és a munkaerő tömegeinek kiaknázása, valamint Róma anyagi forrásainak állandó növekedése a zsákmányolt és kizsarolt pénzösszegek és kincsek sokasága által, a kereskedelem, a vállalkozói tevékenység és a pénzügyletek korábban elképzelhetetlen fellendüléséhez vezetett. Mindez egy erős és jelentős vállalkozói réteg kialakulását vonta maga után, amelynek tagjai a lovagrendbe mint saját ordóba kezdtek szerveződni, jóllehet ez a folyamat csak a Gracchusok korától eredményezte az ordo equester megszilárdulását.
A lovagrend létrejöttéhez vezető úton a döntő mozzanatot az a rendelet jelentette, amelynek értelmében a senatorok kiléptek az equites centuriáiból, és amely szerint azok a lovagok, akik valamely hivatal viselésével a senatus tagjaivá lettek, státusszimbólumukat, a lovat, kötelesek voltak leadni (lex reddendorum equorum, Kr. e. 129). A ló ezáltal egy a senatoroktól elkülönülő rendi szerveződés státusjele lett. Hamarosan további státusszimbólumok is kialakultak, amelyek tovább segítették az ordo equester rendi öntudatának erősödését. Ezek közé tartozott az aranygyűrű, a ruhán viselt keskeny bíborsáv (angustus clavus) — szemben a senatorok széles bíborsávjával (latus clavus) , továbbá külön helyek fenntartása tiszteletükre a nyilvános játékokon (törvényben szabályozva a lex Roscia elfogadása, Kr. e. 67 óta).

E társadalmi réteg jelentősége már a második pun háború óta felismerhetővé vált. Tehetős emberek vállalkozásokat hoztak létre, és állami megbízatások magukra vállalásával siettek a római állam segítségére (Liv. 23,49,1. skk. és 24,18,10). Ezek az állami megbízatásokat vállaló társaságok (societates publicanorum) gondoskodtak a hadsereg ellátásáról és az olyan közmunkákról, mint például épületek, utak, hidak felépítése vagy helyreállítása. Ők vették haszonbérbe az állami bányák kitermelését, a kereskedelmi vámok behajtását és az adók beszedését. Nélkülük ezekben a gazdasági ágazatokban már senki sem boldogult (vö. Liv. 45,18,3).
Polybios nyomán — aki a publicani tevékenységét világosan leírta — kiderül, hogy ezek a vállalkozók a széles néptömegek soraiból kerültek ki (6,17,2. skk.). Polybiosnak ezt a megállapítását illetően mindenesetre annyiban kétségkívül igaza volt, hogy számos vállalkozó igen alacsony származású lehetett. Ugyanebbe a társadalmi rétegbe tartoztak a pénzkölcsönzők, bankárok, gazdag kereskedők és üzletkötők, akiknek típusát Plautus (megh. Kr. e. 184) vígjátékaiban elevenen ábrázolta.
Az a tény, hogy a pénzügyekkel foglalkozók jelentősége már röviddel a második pun háborút követően mennyire megnövekedett, azon is lemérhető, hogy az az óriási vagyon, amelyet az idősebb Scipio (megh. Kr. e. 183) leányaira hagyott, egy bankárnál volt letétben (Polyb. 31,27,15). Mindazonáltal a lovagrendbe mindig tartoztak nagybirtokosok is. Cicero szavaival élve voltak a lovagok között publicani, nevezetesen haszonbérlőként működő vállalkozók, továbbá faeneratores vagy argentarii, vagyis pénzkölcsönzők, azonkívül negotiatores, tehát kereskedők, mindenekelőtt azonban agricolae, földbirtokosok, akik közül sokan Itália coloniáiból és municipiumaiból származtak. Következésképp az ordo equester társadalmi összetételét tekintve a senatori rendtől nem tért el lényegesen.

Ennek a rétegnek a kialakulása és megerősödése is új feszültségekhez vezetett a római társadalmon belül. A nyereséget hajszoló újgazdagok — akik híján voltak az előkelők között teljesen még el nem feledett hagyományos mértéktartásnak — gyakran gátlástalan szerencselovagok és zsarolók voltak. Mindenekelőtt a provinciák lakosságának gyűlöletét keltették fel, de attól sem riadtak vissza, hogy magát a római államot becsapják. Eszközeiket Rómában már a Hannibál elleni háborútól fogva jól ismerték (Liv. 25,1,4 és 25,3,9. skk.), és hamarosan közmondásossá vált, hogy a publicani törvényszegők voltak. (Liv. 45,18,3: ubi publicanus esset, ibi aut ius publicum vanum aut libertatem sociis nullam esse. — Ott ahol publicanus ténykedett, ott a közjogot csakúgy, mint a szövetségesek szabadságjogait, figyelmen kívül hagyták.)

A római hatóságok — mint például Cato Kr. e. 184-ben viselt censorsága idején — a publicani túlkapásaival szemben kénytelenek voltak újra és újra fellépni (Liv. 39,44,7. sk.; Nut., Cato 19,2). Az ilyen események a senatorok és a lovagok között konfliktusokhoz vezettek (vö. Liv. 43,16,1. skk.). Apublicani gazdasági teljesítőképessége azonban mégiscsak magas fokú volt, és túlkapásaik csupán a római gazdaság rendszeres ellenőrzését nem ismerő oligarchikus rezsim révén következhettek be.