Közhelyszámba megy, hogy mind a középkori eposz és történetírás, mind a reneszánsz hasonló műfajai alapvetően a klasszikus Róma örökségére vezethetők vissza, egyfelől elsősorban Vergiliusra, másfelől Sallustiusra, Tacitusra, de még olyan kisebb művekre is, mint amilyenek az epitoma-k vagy breviarium-ok, amelyeket pl. Florus munkája szemléltethet.
A historiográfiára szinte mindig befolyással volt annak a Cicerónak az írásmódja, aki sohasem volt par excellence történetíró, bár pl. az eposzköltészettel már megpróbálkozott, ha nem is túl nagy sikerrel. Viszont azt is látnunk kell, hogy ez a roppant hatású latin nyelvű eposz és történeti irodalom közelről sem jött létre a római kultúra olyan korai szakaszában és olyan természetes módon, mint a görög irodalomban. Hiszen ez a civilizáció éppenséggel Homérosszal kezdődött, s benne a történetírás is még egy viszonylag fölmenőben lévő periódusban érte el csúcsteljesítményeit (Hérodotos, Thukydidés).
Ezzel szemben a latin eposz klasszikus művei (a nagyon töredékesen ismert Naevius munkáját vagy Ennius annales-ét aligha sorolhatjuk ide) már a principátus idején tűnnek fel, akárcsak a historia valóban érett szépirodalmi alkotásai, mely utóbbiak közül egyedül Sallustius írásai keletkeztek csupán a köztársaság válságos éveiben.

Mindennek ismeretében szükségképpen fel kell tennünk a kérdést: mi magyarázhatja e műfajok feltűnő fáziskésését a római irodalomban? A mítosz és a hősi múlt iránti érdeklődés nyilvánvalóan itt is beletartozott a memoria körébe. Mivel azonban az emlékezet székhelyét a régi rómaiak a fülbe helyezték, ezért az e tárgykörbe vágó szövegek ugyanúgy a szóbeliség szintjén hagyományozódtak elsősorban, akárcsak a rituális textusok. Igaz, ez utóbbiak részben rögzítésre is kerültek, akárcsak a közélet legfontosabb tényei, eseményei, ám főleg ez utóbbiak semmiképpen sem voltak szépirodalmi értékűek.
Nyilvánvalóan még az előkelők többsége is szóban őrizte a virtutes patriae-nek, „az atyai erényeknek” vagyis „az apák emlékezetének” a polgári közösség, vagyis a civitas fennmaradása érdekében tanúsított hősies megnyilvánulásainak emlékét, főként lakomák alkalmával felhangzó énekek formájában. Az itt lefestett erények annyira egyértelműek voltak a régi római arisztokraták és cliens-eik számára, hogy azokat nem kellett részletesen ecsetelni, hanem mindenekelőtt a pompa triumphalis volt hivatott őket főleg tárgyszerűen bizonyítani, még ha tudunk diadalmeneti énekekről is.

Az ilyen hősi felvonulás megteremtőjeként a tradíció magát a városalapító Romulust nevezte meg, ahogy valóban az ő neve is szerepelt elsőnek az Augustus által felés kiállíttatott Fasti triumphales-ban, diadalmeneti naptárban (Kr. e. 12). A triumphus azonban kezdettől fogva nem egyszerűen csak a katonai siker megünneplését célozta, hanem mindenekelőtt megtisztító szertartás volt, amely eredetileg alapvetően a háború szennyét kívánta lemosni a fegyverekről, nehogy azok bajt hozzanak a városra. Ez a szempont olyan mértékben érvényesült, hogy a város szent határán belül nem is volt egyébként szabad fegyvert tartani, csak az azon kívül eső fellegvárban. Persze a hősi erény megörökítése is alapvető elvárás volt, ahogy azt a diadalmenetek emlékezetápoló megnyilvánulásai igazolják.


Havas László