A triumphus-ok megtartása szorosan egybefonódott fogadalmi templomok felállításával, ahogy a hagyomány szerint már Romulus is tett ilyen felajánlást Iuppiter Statornak, akinek szentélye éppenséggel a via triumphalis, a via sacra egyik legszentebb pontján, a város ősi magját jelentő Palatinus-hegy oldalában állt, közel a forum-on álló Vesta-templomhoz, ahol Róma örökkévalóságának jelképeit: a szent lángot és a Trójából eredeztetett Palladium-ot őrizték, mint az ősi hatalom folyamatosságának zálogát.
A tradíció szerint ugyancsak votív templomként épült meg a diadalmenet végpontját jelentő capitoliumi luppitertemplom is, amelyet Tarquinius szintén egy, a szabinok felett aratott diadal emlékére ajánlott majd állított fel. Mint tudjuk: a köztársaság utolsó százada folyamán mintegy 50 hasonló jellegű fogadalmi szentély létesült az Urbs területén, s ezek valamennyien a diadalmenet színhelye, a szent út mentén sorakoztak, dies natalis-ukkal, a születésnapjukra való emlékezéssel is erősítve egyfelől a várost védő istenek és istenné emelt erények kultuszát, másfelől azon nemzetségek gloria-ját, melyeknek kiemelkedő tagjai megoltalmazták az Urbs sérthetetlenségét. A városvédők emlékhelyei ilyen módon egyszerre voltak szakrális létesítmények, a virtutes emlékművei és az arisztokratikus társadalom vezető családjainak igazi kegyeleti helyei.
Kr. e. 180 után ugyan viszonylag már kevesebb fogadalmi templom épült, mert helyettük inkább világi építményeket emeltek: porticus-okat, oszlopcsarnokokat, vagy fornix-okat, bolthajtásos diadalíveket, mint amilyen pl. az a fornix Fabianus is volt, melyet a gall Bituitus felett aratott győzelme emlékére emelt a forumon Q. Fabius Maximus Allobrogicus, s amelyről maga Cicero is megemlékezett (Verr., actiol, 7). Emellett a kiemelkedő nemzetségek tagjai kiérdemelhettek még triumphusi szobrokat is, mint pl. Kr. e. 338-ban az a C. Maenius és az a L. Furius Camillus, akiknek lovasszobra ugyancsak a forum-on hirdette Róma megmentőinek emlékét. Hasonló szerepet töltött be Róma második legrégibb vízvezetéke is, amelyet senatusi határozat alapján Dentatus 272-es consulsága alatt kezdtek el építeni a Pyrrhus felett aratott diadal hadizsákmányából.
Mindezek a létesítmények persze nem csupán a hírnevet, a gloria-t és a fama-t szolgálták, hanem messzemenően hozzájárultak Róma urbanizált arculatának kialakításához és fokozatos növeléséhez is, ahogy az egy civilizációs központhoz mindenképp illett. Mindez együtt járt az Urbs szépségének növelésével, annak megfelelően, ahogy a klasszikus antikvitásban mindig a pozitív erkölcsi kvalitásokhoz kellett társulnia annak, ami szemre harmonikusnak bizonyult, vagyis külső megjelenésében gyönyörűséggel töltött el, miközben kizárta a rosszat. A latin pulcher „szép” jelentésű melléknév, valamint a belőle képzett pulchritudo „szépség” főnév a placet igével áll ugyanis összefüggésben, amely nem csupán a hétköznapi tetszésre utal, hanem magában hordja az erkölcsiség parancsszavát is.
Az említett monumenta triumphalia egyébként is mind a dignitas kategóriájába tartoztak, amely Cicero meghatározásában is a kecses nőies kellemmel, a venustas-szal szemben annak a férfias szépségeszménynek felelt meg, amely szakkifejezés a decet, vagyis „illik” igéből jött, s mindenek előtt az arisztokratikus jellegű római „méltóság”-eszme megnevezésére szolgált. Úgyszintén tanulságos még számunkra a harmadik latin „szép” kifejezés etimológiája és szemantikai átalakulása is.
A neolatin nyelvekből jól ismert bellus melléknév ugyan a későbbiekben már csak alapvetően „szép”-et, „csinos”-at jelentett, de eredetileg a bonus kicsinyítő képzős alakja volt, tehát kezdetben szintén a morálisan jót jelölte, s az eszményi polgár ennek megfelelően viselte Rómában a későbbiekben is a vir bonus megjelölést. Aligha véletlen, hogy a még későbbi latin nyelvekben a bellus jelző azután ismét visszanyerte erkölcsi és szakrális tartalmát, legalább is bizonyos esetekben. Mindezt megerősíti, hogy nagyjából hasonló észrevételeket tehetünk a szépségeszmény egyéb latin jelzőivel kapcsolatban is, mint amilyenek ezek a rokon értelmű szavak: lepidus, festivus, facetus, venustus, elegans, hogy csak néhányat emeljek ki a megszokott melléknevek közül.
A győzelmi szakrális emlékhelynek a megtisztulás, az egészséges fennmaradás és a szépség eszményével való szoros kapcsolatára az egyik legjobb példa Iunius Bubulcus felajánlása és építkezése. Ő Kr. e. 302-ben emeltetett egy templomot Salus-nak, az „Egészség” és az „Üdvös létezés” istenének, és tette ezt úgy, hogy erre még 311-ben fogadalmat tett, azaz egy hosszan dédelgetett és sokáig hangoztatott tervet váltott valóra.
Plinius Maior szerint a szentélyt Fabius Pictor festménye díszítette, amely egészen duravit ad nostram memoriam, amikor is Claudius császár templomával együtt leégett (35, 4, vö. uo. 19; Val. Max., 8, 14, 6; Dion. H., 16, 3, 2). Hogy az „Üdv” és „Egészség” ezen említett szentélyét pontosan milyen kép is díszítette, nem tudjuk. Az újabb kutatások mindenesetre azt feltételezik, hogy valójában itt egy, a görög technikával is élő narratív képsorozatról lehetett szó, amely Bubulcus samnisok és esetleg az aequusok elleni hadjáratának győzelmes epizódjait elevenítette meg, de talán magát a triumphus-t is megidézte.
Ezek a hőstettek azonban ebben a formában nem bizonyultak szokványos látványnak, mert csak az aedes Salutis dies natalis-a alkalmával voltak megközelíthetők a szélesebb közönség számára, s így az emlékezet felidézése valóban ünnepi eseménnyé lépett elő, ahogy csakugyan minden egyes diadalmenetet megilletett ez a kitüntető státus és a velejáró jelentőség. Ezért a közös történeti emlékezet szempontjából nagyon fontos volt, hogy Kr. e. 304-ben App. Claudius írnoka a forum-on nyilvánosan elhelyezte a naptárt, majd pedig a 187-es triumphator, M. Fulvius Nobilior helyreállítva a circus Flaminius-ban a Hercules Musarum, vagyis egy pythagoreus inspirációjú istenség templomát, immár ezen a helyen függesztette ki 179-ben az újabb naptárt, így kívánva örök emléket állítani annak, hogy a város fennmaradása érdekében oly nagy jelentőségű Concordia érdekében a senator-ok és a populus Romanus jelenlétében kibékült egymással az addig egymással ellenségeskedő két vezető politikus: maga M. Fulvius Nobilior és M. Aemilius Lepidus.
Havas László