Nem csupán Cicero propagandája épített a római emlékezethelyekre, az ellenfelek is hasonlóval próbálkoztak, mintegy visszájára fordítva a 63-as consul ilyen jellegű nagyon átgondolt törekvését egy meggyőző politikai irányvonal kialakításához. A Cicerót később épp a Catilina-ügy miatt számkivetésbe küldő Clodius többek között ezért is koboztatta el Cicero palatinusi palotáját, hogy ezzel is lerombolja az új Romulus és városalapító imázsát, s ennek helyébe a populus Romanus szabadságának, Libertas-ának emeljen templomot, ezzel nyilvánítva ki, hogy valójában Cicero ellenfelei, Catilina és társai voltak Róma sorsának igazi oltalmazói. Minderről Clodius pontos érvelését ugyan nem ismerjük, ám Cicero szavaiból nyilvánvaló, itt kiemelt jelentőséget tulajdonítottak magának a háznak mint egyfajta szent családi emlékterületnek.
A korábbi 63-as consul ezt mondja ugyanis számkivetéséből visszatérve a politikai csatározások középpontjává vált palatiumi palotája kapcsán: „Van-e annál szentebb... és tiszteletre méltóbb vallási szempontból, mint minden egyes római polgár otthona? Itt oltárok vannak, szent tűzhelyek, házi istenek, vannak itt a falak közt bemutatott áldozatok, vallásos cselekmények, szertartások, s ez mindenki számára megsérthetetlen menedékhely, annyira szent ez a hely, hogy onnan bárkit elragadni vallás elleni bűntény” (de dom. sua, 41, 109:
„Quid est sanctius, quid omni religione munitius quam domus unius cuiusque ciuium? Hic arae sunt, hic foci, hic di penates, hic sacra, religiones, caerimoniae continentur; hoc perfugium est ita sanctum omnibus ut inde abripi neminem fas sit.”).

A fentebb felvázolt kép Cicerónak és ellenfeleinek a római emlékhelyekkel összefüggő propagandájáról, azt hiszem: kellőképpen igazolja, miszerint a hajdani arisztokrata elődök dicséretes szokásai helyett ők, s különös filozófiai felkészültségének birtokában mindenek előtt Cicero, már egy egyetemesebb értékrendet fogalmaztak meg, éspedig olyat, amely felette áll a hajdani egyszerű, mindössze pár értékfogalmat jelölő és általában szóban kifejezett nemesi normáknak. Ezért szeretné kerülni Arpinum egykori szülötte a már említett vulnera patriae-t, begyógyítani azokat a sebeket, amelyek a haza testén az utóbbi időben estek. Cicero számára tehát a múltra való emlékezés valóban nem puszta kíváncsiság, hanem igazi cselekvési program, amelyet az egyetemes haza érdeke határoz meg. Miként R. L. Van der Wal állítja: noha Cicero számára Róma a világ közepe, mégis a szónok-politikus szerint nem annyira a múltat kell csodálni, mint inkább e passzív szemlélet helyett művelt rómaiak kinevelésére van szükség, mégpedig tegyük hozzá: a közös emlékezet talaján.

Ennyiben Cicero voltaképpen már eljut azon különbségtételhez az emlékezés területén, amelyet azután a 19. században immár Friedrich Nietzsche fogalmaz meg. Ő ugyanis megkülönböztet egymástól egy olyan legitim múltidézést, amely élő és cselekvésorientált; valamint egy olyat, amely illegitim, mert pusztán egyfajta meddő antikváriusi (a szó ókori jelentésében) érdeklődést jelent.



Havas László