logo

XXVII Februarius AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A történeti változások kényszerítő ereje a memoria megjelenítésében

Mindez egyértelműen tanúsítja, hogy Róma igenis ismerte és messzemenően alkalmazta a történelmi emlékűl. emlékezethelyek felfogását, mégpedig igen tudatosan, és nem egyszerűen csak politikai szinten, hanem széles körű kulturális összefüggésben is, mi több egészen filozófiai magaslatra is fölemelkedve, különösen azáltal, hogy a közmorált valóban a közemlékezet szintjére emelte fel.
Rómának a Kr. e. 3-2. század folyamán hihetetlenül gyorsan végbemenő katonai sikerei után ki hihette volna azt, hogy ugyanez az arisztokratikus Róma képtelen immár világbirodalom-irányító szerepét ellátni mint régi arisztokratikus városállam. Úgynevezett Piroska-szituáció állt elő, amikor az ismétlődő polgárháborúk között mindenki látta, hogy valami baj van, miként a Grimm-mese Piroskájának is tapasztalnia kellett, hogy valami gond van a nagymamaként ágyban fekvő farkas körül, csak éppen magának a problémának a lényegét volt képtelen felismerni.
Ugyanúgy, ahogy Piroska nem tudott rájönni arra, hogy a szőrös nagymama képében, akinek még ordasra valló fogazata, sőt, farka is lett, valójában egy mindent felfaló vadállat húzódik meg, Róma képtelen volt világosan látni ebben a nem könnyen tisztázható helyzetben. Az efféle Piroska-szituációkban ugyanis az ember a helyes és valós megoldások helyett általában vagy részben pótmegoldásokhoz folyamodik. Ez történt Rómában is, ahol hosszú időn keresztül ahelyett, hogy a politikai berendezkedést változtatták volna meg, egyfajta erkölcsi megújulásra törekedtek, úgy gondolva, hogy ha a hódítás eredményeként megjelent gazdagság miatt megromlott erkölcsök helyébe visszaállítják a régi tiszta morált, akkor minden politikai probléma szinte magától megoldódik. Az ún. mores maiorum-on alapuló ezen megújhodás emlékezetre épülő bölcseleti elméletét éppen Cicero fektette le, aki világosan felismerte, hogy a történelmi és a kegyeleti helyeknek rendkívül nagy szerepe van a helyes és követendő példák bemutatásában.

A legfőbb jó kérdéskörét vizsgáló híres filozófiai dialógusában (De finibus), amikor az idevágó platóni tanítás felidézésére kerül sor az 5. könyvben, a beszélgetésben résztvevők először azzal foglalkoznak, hogy az athéni Akadémeia kertje, Platón egykori iskolája mennyire képes megeleveníteni a hajdani mestereket és tanításaikat. Ennek kapcsán előbb Piso fejti ki, hogy egy ilyen hely a maga valóságában jobban meg tudja indítani az embert, mintha pusztán egy elbeszélést hallgat meg a múlt embereinek cselekedeteiről, vagy akár írásaikat olvassa.
A történelmi emlékhely ugyanis mindennél elevenebben kelti életre a valamikor ott működő személyek valódi szellemiségét a maga teljességében és hiteles mivoltában. E jelenségre a legjobb példa gyanánt egyenesen a római forum tűnik fel számára, ahol a senatus épülete, pontosabban annak elődje, a curia Hostilia, még ha időközben leégett is, és a mostaninál sokkal kisebb volt is, mindazonáltal tökéletesen bele tudta vésni az ember gondolatába Scipiónak, Catónak, Laeliusnak az alakját, mert visszahozta tudatunkba a családi vagy nemzetségbeli ősnek (avum) a hiteles képét. Végül is a helyeknek olyan nagy az emlékeztető ereje: „tanta vis admonitionis inest in locis...”, hogy mindent eszünkbe juttatnak, s ezért a rómaiak nem oktalanul eredeztetik belőlük az „emlékezet tudományát” („... ut non sine causa ex iis memoriae ducta sit disciplina”” , uo., 5, 3).
Ez a megfogalmazás arra kíván utalni, hogy a latin nyelvben az emlékhely neve monumentum volt, amely ugyanúgy a moneo „emlékeztet” szóból származott, akárcsak az admonitio, „a figyelmeztetés, az intelem” latin kifejezése, vagy akár maga a memoria, az „emlékezet” ugyancsak latin nyelvű megjelölése.

Piso idézett megállapításával tökéletesen egyetért a beszélgetés másik résztvevője Quintus is, aki nem más, mint a nagy Cicero öccse, s aki különösen az emlékhely „érzelmi” hatását húzza nyomatékosan alá. Kiemeli ugyanis a „mélységes csodálatot”, amelyet az adott vidék ébreszt fel az egykor ott élő vagy valamikor odakerült nagy személyiség iránt („quem scis quam admirer quemque eo delecter... Me quidem ad altiorem memoriam Oedipodis huc uenientis ... ipsa haec loca requirentis species quaedam commouit, inaniter scilicet, sed commouit tamen.” uo., 5, 3) .
Az emlékezeti hely érzelmi hatását egyébként Cicero más alkalommal is hangoztatja, például a via Appia, Róma legrégibb kiépített közútja kapcsán, amely a rómaiak számára a múlt tiszta nagyságát idézte Appius Claudius censor tökéletesnek beállított erkölcsisége révén (Pro Mil., 7, 16 skk.). Ilyen módon végül is Cicero számára már nemcsak az egyedi helyek, hanem valamiképpen egész Róma egyfajta monumentum-má lett. Ez azonban nem fulladhatott bele puszta érzelmekbe, valamiféle nosztalgiába. A
De finibus-ban végül is maga Cicero nyilvánítja ki, Piso szavaival egyetértve (5, 6): a történelmi színhelyekhez kapcsolódó személyiségek emlékének feltámasztása igazában csak akkor helyénvaló, ha a nagy emberek tettei követésre méltó módon lebegnek a szemünk előtt, mert egyébként az afféle múltidézés nem más, mint üres kíváncsiság. Ehelyett inkább arra van szükség, hogy a múlt emlékei a legteljesebb mértékben az ifjúság előrehaladásához járuljanak hozzá, ami magába foglalja a figyelemnek az odaterelését a Cicero által is megkövetelt magas rendű filozófia megismeréséhez, hogy azután ezt a tudást az ékesszólásban is alkalmazni lehessen, ami alapvető elvárás volt egy a közügyet szolgáló polgár ill. államférfi esetében.

Azt hiszem, hogy különösen ez a rész meggyőzhet bennünket arról: Cicerónak valóban volt egy átfogó, filozófiai mélységű elképzelése a római emlékezethelyek ideológiájáról. Ezen annál kevésbé csodálkozhatunk, mert Róma a maga gyakorlatában ekkor már évszázadok óta egy ilyen beállítottságú település, majd városállam és végül birodalom volt. Ráadásul Cicero azt is igyekezett a szakralitás szintjére emelni, hogy ez a város, ez az Urbs és civitas valójában a tiszta civilizáció letéteményese az orbis terrarum foglalatában, éspedig az istenek akaratából, akik a költő Ennius szaván keresztül nyilvánították ki mintegy tömör és igaznak bizonyuló jóslat formájában: Moribus antiquis res stat Romana virisque.
Vagyis „a római állam a régi erkölcsökön és a hajdani férfiakon nyugszik”, ahogy maga Cicero idézte a De rep. 5. könyvének elején a korábbi költő szavait, legalábbis a későbbi Szent Ágoston tanúsága szerint, hozzátéve, hogy egy tartós és hosszú időn át olyan igazságosan uralkodó államot valójában csak jó erkölcsű férfiakkal lehet fenntartani. Miként a hazai szokások Rómában valóban szavatolták is az ilyen férfiakat, akik következetesen tiszteletben tartották a hagyományos ősi rendet [mos ipse patrius praestantes viros adhibeba] t, et veterem morem ac majorem instituta retinebant excellentes viri Augustin., de civ. D., 2, 21) miként azt Cicero nyomán Augustinus századokkal később újra megfogalmazta.

Mindez persze nem maradt változatlan, hanem mélyreható változások is bekövetkeztek, amennyiben egy arisztokratikus társadalom ideológiájától előbb eljutunk egy össznépinek mondható kollektív emlékezetig, majd pedig onnan odáig, hogy a történelmi memoria majd az egész birodalmat megtestesítő uralkodóház (Caesar, Augustus) átfogó eszmevilágában ölt formát a művészetek legszélesebb eszköztárán keresztül. Mindebben van azonban egy nagyon lényeges közös elem. Az, hogy mindezt mélyen áthatja a szakralitás, ahogy ez a római birodalom keretében kibontakozó, de azon messze túllépő kereszténységre is jellemző lesz. A modernkori szekularizáció ettől próbál elmozdulni, ami azonban egyáltalán nem jelentheti azt, hogy lemondhatnánk a közös emlékezetünkben kiiktathatatlanul jelen lévő szentség eszményéről, mert ezzel egyben emberségünkről is lemondanánk.

Az emlékezethelynek és magának az emlékezetnek az ókorra jellemző szentségét kiemelve azonban nem feledkezhetünk el annak megemlítésétől sem, hogy az antik Rómában is tisztában voltak azzal az emberek, hogy itt nem csupán nemes példák érvényesülnek, hanem a rossz megnyilvánulásának is megvan a tere. S erre éppenséggel maga a városi élet ad különösen nagy lehetőséget.
Maga Cicero is megannyi példát vonultat fel erre, pl. akkor, amikor Caelius védelmében felhívja a figyelmet arra, milyen megrontó ereje és rosszhírt keltő képessége van egy olyan nagyvárosnak, mint amilyen Róma, ahol a régi arisztokrácia olyan elfajzott tagjai élnek, mint amilyen a nemes App. Claudius Caecus leszármazottja, a Baiae-i fürdőhely erkölcstelenségét magából árasztó Clodia, akinek módjában áll a tisztességes rómaiak szomszédságában eltöltenie napjait. Ilyen módon a korabeli Urbsban az ember nem csupán a mores maiorum monumentum-aival kerül szembe, hanem magával a fertővel ill. annak nagyon jól érzékelhető emberi megnyilvánulásaival is.

Az önmagában derék Caeliust ugyancsak ez csábította rosszra, mert egy gyalázatos példákkal szolgáló közegben, hogyan kerülhetné el bárki is a rossz hírnevet. „At fuit fama. Quotus quisque istam effugere potest in tam maledica ciuitate?” (16, 38) mondja Cicero, aki e vonatkozásban is egyfajta, csak éppen a korábbival ellentétes irányú mitologizálással él. A Caeliust erkölcsileg megfertőző Clodiát ugyanis úgy mutatja be, mint valamiféle „palatinusi Medea”-t (Palatinam Medeam p. Cael., 17-18).
Ez annyit jelent, hogy az adott hely nem csupán a városalapító nemes emlékezetét képes megőrizni, hanem Cacus gonoszságának monumentum-a is lehet az adott civilizáció morális elfajulásával. A múlt közös emlékezetének vizsgálata kapcsán tehát nem szabad megfeledkeznünk erről az oldalról sem, noha a régebbi kutatás indokolatlanul ennek a vonatkozásnak a kelleténél minden bizonnyal kevesebb figyelmet szentelt. Pedig a valós kép kialakításához e szempont érvényesítésére is feltétlenül szükség van.



Havas László