logo

XIX Aprilis AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A cicerói politika és a monumentum-ok ideológiája

Mindez megerősíti azt az elképzelést, hogy Róma már régtől fogva, de a köztársaság legvégén mindenképpen, mintegy azoknak a történelmi emlékhelyeknek a letéteményese volt, amelyek a civilizáció ezen központjának kívánták szavatolni örök tisztaságát, isteni és szent jellegét, s ezzel összefüggő erényességét, valamint nagyságát. Midőn tehát Cicerónak a Kr. e. 1. században új emberként (homo novus) azt kellett tapasztalnia, hogy a hatalmassá és gazdaggá lett Rómának súlyos belső meghasonlottsággal, sőt polgárháborúkkal kell szembenéznie az elburjánzó fényűzés és korrupció mellett, joggal vélte úgy, hogy a haza elleni bűnöknek ezek a megnyilvánulásai mintegy vulnus patriae-k, a hazán ejtett sebek. S ezekkel javító célzattal feltétlenül szembe kell állítani az igazi virtutes Romanae és a mores maiorum monumentum-ait, amelyek ugyan főleg Rómában vannak, de azért, mint ahogy különösképpen a törvényekről szóló dialógusban fogalmazódik meg, jelen vannak magának Itáliának szent kegyeleti helyein is, akár pl. Cicero szülőföldjén Arpinumban, akár annak környékén (vö. de leg., 1, 1 skk.; 2, 1 skk.).
Azon felül ez hatalmas érzelmi telítettséggel párosul, amit Cicero ekképp fogalmaz meg egyfelől saját öccsére, Quintusra, másfelől barátjára, Atticusra vonatkozólag. Mindannyiuk számára ott van az édes szülőföld (germana patria) az ősöket idéző megannyi emléknyommal (hic maiorum multa vestigia.), amelyek a kedves helyek révén mélységes megindulást keltenek (movemur enim nescio pacto locis ipsis, in quibus eorum, quos diligimus aut admiramur, adsunt vestigia), mert érvényesül a recordatio summorum virorum, azaz a kiemelkedő emberek lelki megidézése, vagyis emlékezete (uo., 2, 3-5).

Ilyen módon fogalmazódik meg az egykori 63-as consulban az a koncepció, amelyet a „kettős haza” elméletének szoktunk nevezni, s amely szerint minden római polgár valójában két közösség tagja: egyfelől annak a városnak a fia, amelyben született, másfelől pedig a római polgárságnak is alkotóeleme, méghozzá úgy, hogy ez a magasabb rendű civitas, közösség fölébe magasodik a szűkebb kötődésnek. Éspedig ahhoz hasonló módon, miként az egyéni érdeknél magasabb érték a család, ennél pedig a haza. A római államiság ekképp lesz a cicerói értékrendben a legrangosabb kategória, vitathatatlanná téve a római imperium szentségét, anélkül azonban, hogy ez a humanum megtagadása lenne.

Cicero egyik retorikai munkájában egyértelműen kimondja, hogy az idősebb Cato számára szülőföldje érzelmi hátterénél valójában jóval többet jelentett az új, a befogadó haza (quae excepit), mely a IV. Catilinaria szerint is patria communis a polgárok számára: Arcem et Capitolium... commendat. Ez a „közös haza” persze nem csupán oltalmat kínál, hanem igazi meghitt érzéseket is. Mert mekkora szeretettel tartozik az ember ama haza iránt, s ez Róma, amely az egész világon egyedülálló, s valóságos otthona az erénynek, a hatalomnak és a felséges méltóságnak! Ennek megfelelően az embernek tudatában kell lennie annak, mekkora is ennek a politikai közösségnek a jelentősége, erkölcsi tartalma, törvényes rendje, amiért mint közös szülőnket kell tisztelnünk. Hiszen jogrendjében hatalmas bölcsesség nyilvánul meg, amelyen az óriásira nőtt birodalom valójában alapul (vö. de or., 1, 196: .Ac si nos, id quod maxime debet, nostra patria delectat, cuius rei tanta est uis ac tanta natura, ut Ithacam illam in asperrimis saxulis tamquam nidulum adfixam sapientissimus uir immortalitati anteponeret, quo amore tandem inflammati esse debemus in eius modi patriam, quae una in omnibus terris domus est uirtutis, imperi, dignitatis? Cuius primum nobis mens, mos, disciplina nota esse debet, uel quia est patria parens omnium nostrum, uel quia tanta sapientia fuisse in iure constituendo putanda est quanta fuit in his tantis opibus imperi comparandis.”)

Cicerónál mindez azt eredményezi, hogy bár látszólag a hajdani erények és szokások imitatio-ja mellett kötelezi el magát, azért ő valójában nemcsak egyszerűen lemásolni kívánja a múltat, hanem azon változtat is. Teszi ezt pedig olyan módon, hogy a már meglévő emlékhelyeket a saját maga által vállalt történelmi és politikai szerepnek mondhatni a „díszlete gyanánt” használja fel, aminél persze valójában jóval többről van szó. Kitűnő példát szolgáltat erre a Kr. e. 63-as consulsága, amikor Cicero egyértelműen az „új Romulus”, pontosabban az „új alapító” persona-ját vállalja fel. Ennek megalapozásához már ekkoriban kialakított egy olyan elképzelést, amelyet ugyan csak később fogalmazott meg erkölcsfilozófiai értekezés szintjén, de amely már ekkor felbukkant nála s ezzel később mintegy a perszonalizmus egyik előfutára lett.
Az ún. quattor personae, azaz a „négy személyiség” elméletéről van szó, amelyben Cicero azt mondja ki, hogy az emberben valójában négy személy rejlik (off., 1, 107 sk.). 1) Az egyik az általános emberi természetnek felel meg; 2) a másik az individuális jellemzőket foglalja magában; 3) a harmadik a körülményekhez alkalmazkodik; és 4) végül ott van az az én, amelyet az individuum saját maga választ vagy inkább alakít ki önmaga számára. Cicero megfogalmazásában: quarta etiam quam nobismet ipsi iudicio nostro accomodamus.

63-ban a consul számára ez utóbbi nem más, mint az „új Romulus” szerepkörének felvállalása. Fennen hirdeti: ahogy valamikor Romulus útját állta a Várost már-már elfoglaló szabinoknak, éspedig Iuppiter segítségével, úgy fogja most maga Cicero is megmenteni a catilinariusokkal szemben Rómát, minthogy az ő legfőbb pártfogója úgyszintén Iuppiter. Hogy a consul valóban minden eszközzel ezt kívánta sugallni, azt legjobban az összeesküvést leleplező senatus-i ülés nagyon tudatosan megválasztott helyszíne bizonyítja. Mint ismeretes, a római tanács ülésének megszokott helye a Curia épülete volt. 63. nov. 7-én (vagy 8-án) azonban nem ide hívta össze a consul a senatus-t, hanem Iuppiter Stator templomába.
A hagyomány szerint ez a szent épület Romulus fogadalmának megvalósításaként jött létre, arra az esetre, ha az ég ura valóban feltartóztatja az ellenség támadását, miként azt tőle a városalapító kérte. Amikor tehát Cicero ezen a helyen leplezte le Catilina felforgató terveit, a hallgatóságban azt a benyomást keltette, hogy ő ugyanúgy útját fogja állni a hazáját eláruló arisztokrata Sergiusnak, mint ahogy egykor maga a városalapító is ezt tette a samnisok seregével szemben. Persze a templom megválasztása a veszély nagyságára is figyelmeztetett, s a Catilina ellen elmondott első beszédben valóban éles ellentétekkel lett bemutatva a vészhelyzet rendkívüli nagysága.

Az egyik oldalon ugyanis látványosan ott áll Cicero beszédében az állam sorsának letéteményese, az a senatus, amely mindenekelőtt patientiájával tűnik ki. Ezt a kvalitást aligha értelmezhetjük egyszerűen béketűrésnek. Fogalmi köréhez ugyanis a politikai és a filozófiai irodalomban eleve olyan kategóriák kapcsolódnak, mint a fortitudo, a labor, a vigilantia, s ennél fogva az alapvető erények kategóriájába tartozik, miként a virtus egyik megnyilvánulása. Olyan pozitív minőségről van szó ráadásul, amely szorosan érintkezik afféle más erényekkel, mint az előrelátás és a bölcsesség (prudentia), az igazság (iustitia) illetve a mérséklet (temperantia).
A Cicero által itt felidézett patientiának legfőbb jellemzője azonban a szilárd kitartás, azaz a constantia. Mindezek a fogalmak jól beilleszthetőnek látszanának egy sztoikus filozófiai kontextusba, ami azonban Cicero számára az adott esetben aligha látszik teljesen megfelelőnek. Szerinte ugyanis a veszedelmes ellenséggel szemben a senatus bizonyos fokú passzivitása voltaképpen nem megfelelő, sőt lényegében hibás magatartás (Cic. Cat. 1, 1, 1-2).
Az ellenféllel szemben ugyanis diadalmaskodni kell, ahogy azt a fortitudo, a bátorság, valamint a sapientia, a bölcsesség eleve megköveteli. Azt lehetne mondani tehát, hogy a 63-as év consulja Catilina elleni első politikai megnyilatkozásában valamiféle mitologikus dimenziójú hőst vázol fel, aki következetes kitartással szegül szembe a gonosszal, amely magatartás feltétlenül egyfajta héraklési-herculesi figurát idéz fel, de talán azt a Romulust is eszünkbe juttatja, aki a megszülető Rómát meggyalázó Remusnak a megsemmisítője lett.
Ezt az értelmezést támasztja alá, hogy a senatus ellenfeleként megjelenő Catilina az eddigi államfenntartó erőkkel szemben úgy tűnik fel, mint a furor és az audacia megtestesítője, amely fogalmak eleve felidézik az olyan államellenes, bomlasztó tényezőket, mint a discessio (meghasonlás), a secessio (kivonulás vagy pártütés) valamint a discordia, amely utóbbi fogalom az állam teljes belső diszharmóniájának a kifejeződése.

Mindez a legteljesebb mértékben a bűn (vitium, culpa, improbitas) kategóriájába tartozik, vagyis olyan politikai fogalmakhoz társul, mint az összeesküvés, a káros politikai szövetkezések különböző formái (coitio, coniuratio, discordia), amelyek a semina discordiarum elhintésével az állam ép és egészséges testének felbomlását idézik elő. Ennek megfelelően Cicero a Róma érdekében fellépő herculesi és romulusi senatus-szal és consulaival szembehelyezkedő bomlasztó szervezkedésben joggal lát valamiféle pestist, egyfajta olyan bellum intestinumot, amelynek révén annak vezetője, Catilina az egész világot kívánja megsemmisíteni és lángba borítani (orbem terrae caede atque incendiis vastare Cat. 1, 1, 3).
Ezzel szinte egy sztoikus ekpyrósis, illetve kataklysmos, egyszóval „világpusztulás” vízióját idézi fel, amelynek során Catilina és társai úgy jelennek meg mint a világmegsemmisítő gonosz erői, akik egyfajta „Götterdámmerung”-ot idéznek elő, ahogy az már az ősi indoeurópai mitológiára is jellemző volt, s amelynek nyomán majd később R. Wagner is dolgozott. Egy ilyen, a római állam számára a teljes pusztulást jelentő romlással (hanc tam taetram, tam horribilem, tamque infestam rei publicae pestem) szembeszállni a senatus élén harcoló consulnak legszentebb kötelessége, aki ennél fogva semmiképpen sem minősülhet crudelissimus tyrannusnak (Cic. Cat. 2, 14), hanem valóságos megszabadító Herculesnek mutatkozik. Vagyis ugyanolyan hérós, mint aki a mons Palatinus gyomrában lakozó Cacust, a világ-gonoszt megsemmisítette, hogy megvalósulhasson a civilizáció védelmét biztosító romulusi városalapítás.
Ettől számítva mintegy hétszáz évvel később (ne feledjük, hogy Cicero korában ismert volt Rómában egy olyan kronológia is, a Kastór-féle, amely a Város megszületését Kr. e. 764/763-ra tette, s így a consul éve valóban a 7. saeculum beteljesülését is jelentette) az akkori államvezetésnek tehát valami nagyon hasonlót kellett 63-ban végrehajtania a szónoki beállítás szerint, mint amilyen megtisztító-fölmentő események annak idején Róma sorsát illetően lejátszódtak. Mindezt éppen maga a helyszín is valószínűsítette, hiszen Iuppiter Stator templomához egészen közel húzódott egyfelől Cacus lépcsője, másfelől ott volt található Cicero frissen megvásárolt háza, mely csaknem azon kunyhó közelében helyezkedett el, amelyet akkoriban Romulus otthonaként tartottak számon mint valóságos kegyeleti helyet.

A senatusba gyülekező senatorok egy jelentős részének el is kellett menniük ezek mellett a történelmi-vallási helyek mellett, aminek számukra memento értékkel kellett bírnia, annál is inkább, mert ezekre szokásos módon a Curiá-ba menet nem láthattak rá.

Az állam érdekében küzdő senatus és vezetője ennél fogva 63-ban Herculeshez és Romulushoz hasonlóan szintén a megfontolás és megfontoltság (consilium) alapján látszott cselekedni, amihez társult még az auctoritas (Cat. 1, 1, 3) is, vagyis az a tekintély, amely egyszerre a családfő (pater familias) valamint a patronus és egyúttal a populus Romanus jellemzője és ismérve, s rokon fogalom azzal a maiestasszal, amely a maioresnek, az ősöknek, s egyben az idősebb, tekintélyesebb polgároknak a lényege.
Ezzel összhangban áll az a követelmény is, hogy a gonosz ellen fellépő senatusnak és vezetőjének egyaránt clemensnek kell lennie, ami a clementia erényének gyakorlását jelenti, miként annak idején már Cato Maior is ezt követelte meg Róma tanácsától a sokak által rossz szemmel nézett rhodosiakkal szemben. Ugyanakkor persze ez a clementia, amely a már előbb említett vigilantiával párosul, nem csaphat át hanyagságba, tétlenségbe (inertia, nequitia Cat. 1, 2, 4), amely egyszerűen nem férhet meg a világmegsemmisítő ellenség crudelitasával és inhumanitasával (vö. Cic. Verr. 2, 5, 115), vagyis azokkal a barbár megnyilvánulásokkal, amelyek a mitológia szerint főleg Cacusra, de részben Romulus ellenlábasára, Remusra is jellemzőek voltak.

Ilyen módon a Catilina elleni első beszédben külön nyomaték helyeződik arra, hogy miként a megsemmisítő gonosz a legfőbb irányítóban, Catilinában összpontosul, ugyanúgy az állam megmentése egyetlen férfiúban van teljes mértékben letétbe helyezve (in uno homine summa salus... rei publicae Cat. 1, 5, 11). Ez az ember pedig nem más, mint az adott év első számú személye, maga Cicero, aki egyértelműen úgy állította be, mintha hétszáz év elmúltával ő lenne Romulus városalapító és megmentő szerepének továbbvivője. S ezt a tényt emelte ki különös nyomatékkal a senatus ülésének meglepetésszerűen a Iuppiter Stator templomban való rendkívüli megtartása.

Mindennek mindenki számára magától értetődő üzenetértéke volt az egykorú Rómában. Bár a porta Mugionis-nál, vagy Mugonia-nál felállított templomot valójában csak Kr. e. 294-ben szentelték fel, ám az a hozzákapcsolódó legenda révén mégis az urbsot Iuppiter segítségével megoltalmazó városalapítóra emlékeztetett, aki azután a szabin vezérrel, Titus Tatius-szal békét kötve, létrehozta az egységes római állam testét. Mindez egyértelműen arra utal, hogy Iuppiter Stator temploma a Quirites, az összes római polgár, azaz cives egységes állami corpusának is mintegy a jelképe lett. Hogy Iuppiter Stator és az istenné emelt Romulus kultusza milyen szorosan összekapcsolódott a köztársasági Rómában, azt jól szemléltetheti az a körülmény is, hogy kettejüknek szinte egyidejűleg avattak templomot, Iuppiter Statornak 294-ben (Liv. 10, 36, 11; 37, 15), Quirinusnak pedig egy évvel később, 293-ban (ibid. 10, 46, 7).
Mindez a kellő történelmi és helytörténeti ismerettel rendelkező korabeli római számára, s a Kr. e. 1. században a legtöbb polgár még ilyen volt, nyilvánvalóvá tette, hogy a senatus 63. november 7-én (vagy esetleg 8-án) történő összehívásának színhelyéül Cicero azért választotta Iuppiter Stator templomát, hogy ezzel is szuggerálja Róma polgárainak: az állam Catilina felforgató tervei miatt ugyanolyan végveszélybe került, mint annak idején a szabinok támadása alkalmával. Ahogy annak idején ebből a szituációból a városalapító Romulus Iuppiter oltalmával menekítette ki a rómaiakat, ugyanúgy fogja a legjobb és a legnagyobb Isten (Iuppiter Optimus Maximus) segítségével Arpinum szülötte, Cicero is megmenteni honfitársait, mert Catilinával együtt eltávolítja az állam testét fertőző mételyt, és visszaállítja a corpus rei publicae egészséges állapotát. Erre a párhuzamra épít a Catilina elleni első beszéd záró része is, amikor Cicero Iuppiter Statorhoz fordul oltalomért. Miként a hagyomány szerint a Róma megmentéséért esedező Romulus egykor az égnek emelte kezét, hogy Iuppiter segítségét kérje, most a senatusi ülésen Cicero hasonló pózban fordult a legfőbb istenséghez Róma megmentéséért, s ezzel nemcsak a Romulus által alapított város megoltalmazását kívánta láttatni, hanem ama új, szerencsés Rómáét is, amelynek consulsága folyamán mintegy saját maga lett a megalapítója. Ahogy később ezt consulságáról írt eposzában megfogalmazta: o fortunatam natam me consule Romam (Ps.-Sall. in Cic. 3, 5).

Cicero tehát valóban mintegy Romulus szerepében próbált feltűnni 63-as consulsága idején, még ha ez az egykorú beszédekben nem fogalmazódott is meg ilyen nyíltan, hanem legföljebb csak utalásszerűen. A kortársak számára azonban mégis egyértelmű volt a Cicero-Romulus párhuzam, amit jól mutat a pseudosallustiusi invectiva ama gúnyos megfogalmazása, mely Cicerót Romulus Arpinasnak (ibid. 7, 1), az „arpinumi Romulus”-nak tünteti fel. Ez a később Ciceróval szemben felhozott vádaskodás azonban talán még inkább jogosnak bizonyulna, ha Cicero beszédei valóban abban a formában maradtak volna ránk, ahogy annak idején elhangzottak. Mert a későbbiekben, amikor Kr. e. 60-ban kiadásra átdolgozta consuli beszédeit, bizonyára csak tompította azokat a helyeket és utalásokat, amelyek megerősíthették a Ciceróval szemben felhozott vádaskodásokat, miszerint működése során túllépte a törvényesség határait, s tevékenysége a tyrannis, a regnum irányába mutatott volna.

Cicero számára azonban a párhuzamba állítás során mutatkozott egyfajta nehézség is. Az összeesküvés ugyanis nem a 63-as év telének végére vagy tavaszkezdetére esett, amikor a Lupercalia ünnepét ülték, azt a várostisztító és egyben megtermékenyítő szertartást, amely a hagyomány szerint szintén a városalapító Romulusra ment vissza, hanem az év második felére, azaz az ősz végére, a tél kezdetére. Mindazonáltal Cicero úgyszintén nagyon tudatosan választhatta meg az összeesküvőkkel szemben történő fellépéseinek időpontjait, hogy politikai célból ezt is fel tudja használni, éspedig élve a legkorábban alapított római város vallási, mitológiai vonatkozásaival. Közismert, hogy az összeesküvés első leleplezésére október 21-én került sor, amikor a catilinariusokkal szembeni senatus consultum ultimum is megszületett, azaz ki lett nyilvánítva az ostromállapot. Ennek a ténynek az adott különleges nyomatékot, hogy közvetlenül követte az október 19-én végrehajtott Armilustriumot, vagyis azt a szertartást, amelynek során a harci idény végén megtörtént a fegyverek purifikációja. Az összeesküvők ezt követő fegyveres felkelésre irányuló szervezkedése egyértelműen mutathatta a kortársak szemében, hogy a belháborúra készülők megszegték a városalapító Romulus apjának, Mars istennek azt a vallási rendelkezését, miszerint a fegyverek megtisztítását követően a tél folyamán békének kellett lennie a fegyvernyugvás jegyében.

A Catilina elleni nyílt föllépés november 7-től (vagy 8-tól) kezdődően ugyancsak nem lehetett átgondolatlan. Hiszen november 4 és 17 között rendezték meg az ún. Ludi plebeiit Rómában, amely játékok az év consula számára azt a „színházi hátteret” biztosíthatták, hogy Róma megmentésére irányuló politikája mögött nemcsak az ordo senatorius és equester sorakozik fel, hanem a köznép is a maga összes lojális tagjával, azaz a bonival, akiktől a második Catilinaria híres felsorolása szerint csupán a gonoszok határolódnak el az állam ellen törve (Cic. Cat. 2, 18 skk.).

Hasonlóképpen nem lehetett véletlenszerű a római összeesküvők december eleji letartóztatása és december 5-én történő elítélése, majd pedig kivégzése sem. December 3-án és 4-én tartották ugyanis Bona Dea-nak zárt, kizárólag asszonyok részvételével megtartott ünnepét, amelyen egy évvel korábban Cicero eposzának leírása szerint a consul felesége isteni jóslatot kapott arra vonatkozóan, hogy férje valamiféle égi erő birtokában megmenti majd Rómát a végveszélytől. Tekintve, hogy a hagyomány szerint az ünnepelt istennő a Lupercaliával kapcsolatba hozott Faunus isten leánya vagy felesége volt, ennek a december eleji rituálénak is valamiképpen utalnia kellett a romulusi városalapító és megtisztító hagyományra.
A Bona Dea-féle titkos szertartás azonban némiképpen a Cicero által megidézett másik városalapítóra is utalt, még ha ez inkább csak negatív formában bizonyítható is. Volt ugyanis Rómában egy olyan hagyomány, amely szerint Hercules tiltotta meg a nők részvételét az Ara Maximánál számára rendezett szertartásban, minthogy a Bona Dea tiszteletére összesereglő nők nem engedték be őt az istennő szentélyébe, amikor inni kért a Cacus elleni harcában. A december 5i átütő fellépés háttereként arról sem feledkezhetünk meg, hogy a rómaiak magánjelleggel ekkor tartották annak a Faunusnak a tiszteletével egybekötött Faunalia ünnepet, aki, mint közismert, ugyancsak szorosan egybekapcsolódott a városteremtő Romulus tiszteletével és a város alapításával összefüggő tradíciókkal. A vallási megtisztulással és a közösség bőségével, vagyis az állatállomány és a növényvilág védelmével, és hozamával kapcsolatos elképzelések valamint rituálék mind azt igazolhatták, hogy a városra romlást hozó Catilinával és összeesküvő társaival szemben a természet ősi rendjét biztosító istenségek egyöntetűen Cicero megtisztító, a Catilina-összeesküvést felszámolni kívánó programja mögött sorakoznak fel.

Mindezek alapján bizonyára levonhatjuk azt a végkövetkezetést, hogy Cicero 63-as consulsága során megpróbálta mitologizálni, vallási köntösbe öltöztetni azt a politikai tevékenységét, amelyet Catilinával és összeesküvő társaival szemben folytatott. Ennek jegyében magát új városalapítónak, egyfajta új Romulusnak vagy Herculesnek kívánta feltüntetni, aki a régi államhoz lojális polgárok (boni, optimates) vezetőjeként diadalt arat azok felett az új Remusok és Cacusok felett, akik a hagyományos res publicát megsemmisíteni kívánó gonosz erőit képviselik. Mindennek ünnepélyes demonstrálására messzemenően felhasználta a Róma központi állami-vallási jellegű monumentum-ai által kínált lehetőségeket, amelyek valójában még szélesebb körűek voltak, mint ahogy ezt eddig felvázoltuk.
A consul ugyanis arra is ügyelt, hogy az ügy végére pontot tevő senatus-i ülés helyének is meg legyen a maga eszmei híradása. A 63. december 5-i senatus-i ülés színtere ugyanis már nem Iuppiter Stator temploma volt, de nem is a Curia épülete, hanem a capitoliumi luppiter-templom lábánál és egyben Romulus megistenülésének helyénél, a Lapis Niger-nél elhelyezkedő Aedes Concordiae. Ezt az átalakítások után később oly impozáns épületet a hagyomány Róma másik megmentőjének és egyben újraalapítójának: M. Furius Camillusnak tulajdonította. Mint ismeretes az ezt követő későbbi nagyarányú felújításra azután Kr. e. 121-ben került sor, amikor a Cicero által az első Catilinariá-ban elismerően megidézett L. Opimius, a Gracchusok ádáz ellenfele ezzel az impozáns átalakítással kívánta ugyancsak felhívni a figyelmet a társadalmi megbékélés szükségességére, ahogy a 63-as év consula is tette, aki ezen tisztség birtokában az elsőnek tekinthette magát az általa feltételezett Róma-alapítók sorában, hiszen sem Romulus, sem Camillus nem töltötte be soha a consuli méltóságot (vö. Liv., VII, 1 ; Plut., Camill., I, 1).

Aligha lehet tehát véletlen, hogy már Cat., 1,2-ben is van utalás L. Opimiusra, aki szintén kész volt fellépni C. Gracchus ellen a haza érdekében, akárcsak később Cicero, de úgy, hogy egyszersmind mindkettőjük záró akciója a Concordiatemplomhoz fűződött. Igaz, a tradíció is tudott arról, hogy a Concordia-szentély valójában csak később lett felszentelve, mint hagyományosan gondolták, de ez mit sem változtatott azon a körülményen, hogy minek a jelképeként fogta fel a Kr. e. 1. sz.-i Róma.
Egyértelművé tette ezt az a körülmény is, hogy a vizsgált templom körzetében volt még egy másik hasonló funkciójú emlékhely, nevezetesen a Porticus deorum consentium, amelyet a kortárs Varro is említ (De re rustica I,4), s amely a Rómát segítő tizenkét olymposi isten szobrának adott otthont, éspedig feltehetőleg a Kr. e. 3-2. század óta. Ezzel a háttérrel márpedig érthető: a Város meg volt róla győződve, hogy ez a szent hely arról tanúskodik: Róma megmenekülése, újjászületése és ennek alapján történő fennmaradása alapvetően a Cicero által is hirdetett társadalmi-politikai „Összhang” jegyében valósítható meg, amely rendi egyetértésnek volt szentesítője a templom patrona-ja: Concordia.
Az istennő neve eleve arra utalt, hogy a Város minden derék polgárának a szíve egy ütemre kell, hogy dobbanjon, miként Cicero meghirdetett programja is vallotta: consensus omnium bonorum, vagyis elengedhetetlen az összes jó, a res publica libera-hoz hű római polgár közös platformja.

A consul december 5-én is a legszélesebb hatást igyekezett gyakorolni a városi lakosságra. A senatus ülésén ekkor elhangzó beszédében, a IV. Catilinaria-ban külön kiemeli, hogy a forum környékén a templomok tele vannak várakozó tömeggel (14, vö. Opt., 10). Ez a megjegyzés mindenképpen a köztársaság kezdetén fölszentelt Dioscurus-ok szentélyére utal, amely örökre arra figyelmeztette a rómaiakat, miként mentették meg Castor és Pollux a Regillus tónál annak idején a Város hadseregét, amely cselekedethez hasonlóan most egy „új ember” van elszánva arra, hogy tűzön-vízen keresztül síkraszálljon polgártársai védelme érdekében.
Hiába lett ez a templom a későbbi hadizsákmányokból újra és újra átalakítva, megnagyobbítva, fényesebbé téve, megmaradt ahhoz az ősi ereje, hogy mindig az Urbs-ot fenyegető katasztrófára intsen. Ám a consulnak már az ezen senatusi ülést megelőző estén is gondja volt a tömeg hangulatát a helyszíni háttér felhasználásával felborzolni, hogy ilyen módon másnap nyomást tudjon gyakorolni a senatus-ra a halálos ítélet meghozatalában. A Capitolium lábainál lévő emelvényről szónokoló Cicero nem csupán a tűzzel-vassal fenyegető összeesküvés rémét idézte meg, hanem azokat az isteni előjeleket is, amelyek ezt már két évvel korábban előre vetítették.
„Bizonyára él még az emlékezetekben” mondta a szónok -, „hogy Torquatus és Cotta consulsága alatt több helyen is villámcsapás érte a Capitoliumot, s ennek következtében istenek képmásai zuhantak le alapzatukról meg hajdan élő hősök szobrai s a törvények bronzanyaga szintén megolvadt.
Villám sújtotta magának ennek a Városnak az alapítóját is, az isteni Romulust is, aki ahogy emlékeztek rá itt egy aranyozott gyermekszobor alakjában volt ábrázolva, amint újszülöttként az anyafarkas emlői után ácsingózik. Ekkor egész Etruriából béljós papok érkeztek, s bejelentették: vérengzések és gyújtogatások lesznek, a törvényeket semmibe veszik majd, polgárés belháború következik, az egész Város és a Birodalom bukásra van ítélve, hacsak a halhatatlan istenek minden erővel meg nem lesznek békítve, s szent lényegükkel meg nem hajlítják a végzet erejét” (3, 8, 19 SIMON A. fordítása).

A 63-as consul épp ezt a megmentő szerepet vindikálta magának a nép előtt, mint olyan valaki, aki ilyen módon a ledőlt Romulus helyébe lép, megteremtve az új és szerencsés Rómát. Ezt a programot azzal is megpróbálta még indokoltabbá tenni, hogy rámutatott: a Sulla-féle tűzvész után húsz év elteltével Catilina hívei újabb lángtengerrel fenyegetnek, amely ismét a Capitoliumot, Róma e szent fellegvárát kívánja elemészteni (3, 4, 9). Cicero pedig ezt már azért is meg fogja akadályozni, mert élvezi Iuppiter támogatását, aki mindig is helyreállította a maga Capitoliumát az összes templommal és magával a várossal együtt, ahogy azt a tömeghez szóló politikus fennen hangoztatja (Cat., 3, 9, 22). Így a consul szilárdan kitart városoltalmazó szerepkörében annak ellenére, hogy számára ott minden politikai helyszín halálos veszélyt tartogat: a forum, a campus Martius, a comitium és a Curia egyaránt (Cat., 4, 1, 2, vö. p. Mur., 52; Cat., 1, 11; 15).
Egyszóval a populus Romanus és annak oltalmazója ellen támadó pestis (l. pl. Cat., 1, 12; 2, 1 stb.) mint holmi moles mali (vö. pl. Cat., 3, 7), vagyis a scelus, a bűn megnyilvánulása megkísérel a polgárság kollektívája által szentként tisztelt minden közéleti és történelmi helyet a romlás színterévé, vagyis insidiae-vé, azaz csapdává átformálni (vö. pl. uo., 2, 1; 3, 1). S ezzel az Urbs teljessége egyfajta castrense latrocinium-má alakul át (uo., 3, 7; vö. 1, 9) a szónoki megjelenítésen keresztül, ami mortis periculum támadásával ássa alá a római nép biztonságérzetét (vö. uo., 4, 1).
Ennek nyomán Cicero később is azt az igényét fogalmazta meg, hogy miután Rómát halálos veszedelemtől mentette meg, ennek megfelelően az egész földkerekségen elhintette örök emlékezetét (disseminare arbitrabar in orbis terrae memoriam sempiternam Arch., 30). Mindez összevethető azzal, ahogy ez a halhatatlanná válás a városalapító Romulus esetében is megtörtént.



Havas László