A császárság folyamán a római polgárság mind elérhetőbbé vált a tartományok lakosai számára is, akár egyénileg, akár a tartomány összlakossága tekintetében. Egyénileg főleg azon tartományi lakosok nyerték el a római polgárságot, akik Latinusként különböző köztisztségeket láttak el és városukban városatya (decurionis) tisztségbe választották őket.
Római polgársággal díjazták a katonai szolgálatot is, egyrészt azért, hogy a peregrinusokat katonai szolgálatra ösztönözzék , másrészt, hogy a veteránusoknak elégtételt nyújtsanak hosszan tartó katonai szolgálataikért. Az egyének mellett, mind több tartomány lakossága részesült a római polgárság privilégiumában ami a ius Italicum révén adómentességgel is járt.

A római polgárságot végül időszámításunk szerinti 212-ben Caracalla császár elismerte ediktumával (constitutio Antoninianaf1 a római birodalom kereteiben élő lakosság egésszére. Caracalla császár így rendelkezik: Marcus Aurelius Severus Antoninus Augustus elrendeli:
„Most... semmi sem annyira fontos, minthogy a halhatatlan istenségek kegyelméből, az általuk szorgalmazott panaszokról és kérelmekről rendelkezzem... Ezért, úgy vélem, hogy fenségüknek olymód szolgálok a legfenségesebb és legmegfelelőbb módon, ha a peregrinusokat, amennyiben az alattvalóimhoz tartoznak, az istenek hitébe utalom. Ennélfogva minden peregrinusnak a birodalom határaiban, a dediticiusok kivételével, megadom a rómaiak polgárságát, fenntartva a városok különböző helyzetét...”

A szövegből kitűnik, hogy habár a római polgárságot elnyerte a római birodalom keretiben élő (in orbe Romano) minden nép, a rendelet nem vonatkozott a dediticiusokra. A szövegéből az is kitűnik, hogy, habár a lakósság elnyerte a római polgárságot, a városok (tartományok) önigazgatásuk foka tekintetében még megmaradtak előző különböző helyzetükben. A központosított irányítás, amely idővel a IV-V-ik században majd az autonómia teljes megszűnéséhez fog vezetni, ebben az időben még nem volt lehetséges.

Felmerül a kérdés, hogy a rendelet szerint kik maradtak dediticius helyzetben? Az irodalomban ez a kérdés vitatott, mivel az idézett rendelet mellett, a klasszikus források közül a dediticiusokat csak a II. századbeli gaiusi Institutiók említik. Gaius hivatkozva az i. sz. 4-ből származó Aelius Sentius törvényére a lakóságot szabadokra és rabszolgákra osztályozza, valamint a szabadokat szabadon születettekre és felszabadítottakra, magukat a felszabadítottak pedig, római polgárokra (cives), Latinusokra és dediticiusokra osztja.
Habár a birodalom összlakossága Gaius idejében még nem nyerte el a római polgárságot és ezek szerint a szabad lakóság között még mindig voltak Latinus, vagy különböző helyzetű peregrinusok, Gaius Institutiójában, a népek ilyen megkülönböztetett jogi helyzetére közvetlenül már nem utal. Ezzel szemben a Latinusokat és a dediticiusokat kifejezetten mint a felszabadított rabszolgák különböző státusait jelöli meg. Ennek alapján arra a következtetésre juthatunk, hogy ennek az osztályozásnak már Gaius idejében nagyobb jelentősége volt, a népek egészének cives, Latinus és peregrinus státusba való sorolásától.

Gai. Inst. 1, 13 a dediticiusokról a következőket olvashatjuk:
“Aelius Sentius törvénye előírja, hogy azok a rabszolgák, kiket uruk büntetésből bilincsbe vert, akiket megbélyegzett, kiket gaztettük miatt kínvallattak és gaztettük bizonyítást nyert, vagy arra adattak, hogy (az arénában) karddal harcoljanak egymással, vagy a vadállatokkal, vagy gladiátornak képezzék ki őket avagy akiket börtönbe vetettek, ha később ugyanazon vagy későbbi uruk felszabadítaná őket, szabadokká lesznek, azonban peregrinus dediticius helyzetbe kerülnek.
14. A peregrinus dediticiusok pedig azok akik egykoron fegyverrel kezükben harcoltak a római nép ellen, azután pedig legyőzötten meghódoltak.
15. Ezeket a gyalázatos rabszolgákat, függetlenül attól, hogy milyen módon lettek felszabadítva és hány évesek, legyenek akár uruk teljes tulajdonában, sosem tekintjük római polgárként, sem Latinusként, hanem mindenképpen a dediticiusok közé soroljuk...
26. Ezért a legrosszabb szabadság a felszabadított dediticiusok szabadsága: semmilyen törvény, senátusi döntés, vagy uralkodói rendelet nem adományozhatja számukra a római polgárságot.
27. Számukra, ugyancsak meg van tiltva, hogy Róma városában és annak környékén tartózkodjanak a századik mérföldkőig. Amennyiben ezt a tilalmat megszegnék, őket magukat és javaikat el kell árverezni ...és nem szabad őket sosem felszabadítani, ha mégis felszabadítaná őket valaki, a római nép (állam) rabszolgáiként tekintendők. Ezek Aelius Sentius törvényének rendelkezései.”

A gaiusi idézet alapján, arra következtethetünk, hogy a dediticiusok azok a felszabadított egyének, akik mielőtt felszabadították volna őket, valamilyen gaztettet követtek el. Helyzetüket Gaius kiegyenlíti azon népek helyzetével, kiket Róma letarolt. Aelis Sentius törvényét Augustus császár uralkodása alatt a rabszolga-felszabadítások korlátozása céljából hozták meg, a törvény idézett rendelkezésének célja pedig a felszabadítottak legveszélyesebb csoportjának megjelölése.
A törvény kibocsátása idején a polgárháborúk (amelyben a rabszolgák is részt vettek) emléke még mindig élt, a tömeges rabszolgalázadások fenyegetése sem szűnt meg és emellett a rabszolgatartók saját házukban alkalmazott rabszolgáiktól is okkal rettegtek. Tacitus arról értesít, hogy Augustus császár egy kiszolgált cosult bízott meg azzal a feladattal, hogy fékezze meg azon rabszolgákat és lázadó polgárokat, akiket egyedül megtorlás alkalmazásával lehet lecsillapítani. Ezek a körülmények adhattak okot arra, hogy a lázongásra hajlamos rabszolgák felszabadulásuk után is különösen kedvezőtlen helyzetbe kerülve a többi felszabadítottól megbélyegezve megkülönböztethetők legyenek.
A dediticius jogállású felszabadítottak, úgy látszik, ugyanannyira veszélyt jelentettek a császárkorban, mint a köztársaság korabeli Róma ellen lázadó dediticius népek. Ennek alapján Gaiusnak a dediticiusokra vonatkozó szöveghelyét, az irodalom a köztársaság korabeli dediticius helyzetű népekre is visszavetíti. Így elfogadott az a vélemény, mely szerint a tilalom, hogy Rómát százmérföldnyire megközelítsék (ius movendi), a köztársaság korszakában, a peregrinus dediticius nép egészére is vonatkozott.

Az irodalomban igen csak vitatott, hogy Caracalla császár római polgárságot adományozó edictuma szerint, kik lehettek a dediticiusok, mivel azok nem kapták meg a római polgárságot. Egyes vélemények szerin a dediticius terminus továbbra is apereginus dediticius népet jelöli, mások a felszabadított rabszolgák dediticiusait értik alatta , a harmadik vélemény szerint Caracalla már a barbár népek egy csoportjának jogi helyzetéről rendelkezik. Az a vélemény sem hiányzik az irodalomban, mely szerint e terminus alatt mindhárom megjelölt kategória értendő. Emellett, figyelembe véve Caracalla császár uralkodásának politikai hátterét, egyesek úgy vélik, hogy edictumában a császár, testvére Geta követőit nevezte meg dediticiusként, mert testvére megöletése után tartott azok lázadásától.

Láthattuk, hogy a dediticiusá nyilvánítás különböző eseteinek (akár népekről, akár egyénekről lévén szó) hátterében valami mód mindig ott rejlik okként a római hatalom elleni lázadás veszélye. Caracalla császár edictuma a római polgárság adományozásával a császárság azon politikáját követte, hogy a birodalom lakosait egyenlően a császári hatalom alattvalójává tegye (és egyformán adókötelessé).

A római polgárság privilégiumának adományozása az edictum kiadása előtt a népek (tartományok) jelentős részében már ezt megelőzően is megtörtént. Az edictum csak ezt a folyamatot zárta le, kivonva a lázadásra hajlamos egyéneket. Annak kérdése, hogy ebbe a kategóriába a lázadó felszabadított rabszolgák mellett, a Birodalomhoz a principatus folyamán csatolt egyes népek, avagy a későbbiekben a principatus vége felé a Birodalomba beszivárgó barbár egyének is besorolhatók- e, a klasszikus kor forrásai alapján nyitott marad. A posztklasszikus korabeli források, azonban, erre a kérdésre, amint látni fogjuk, valamilyen módon feleletet adnak.