Már 20 éves korában ott látjuk bátyja oldalán s a következő években mint agrár triumvir nagy tevékenységet fejt ki. Számára tehát már nem lehetett választás, hogy politikai pályafutásán milyen elveket fog képviselni és hogy melyik politikai frakcióhoz fog csatlakozni, mert már végérvényesen elkötelezte magát a bátyjától megindított mozgalom mellett.
Es ha lett is volna választása a békés, hagyományok által megszabott, lassú politikai érvényesülés és a forradalmár veszélyes szerepe között, ha félrevonulhatott volna és nyugodt megelégedettséggel élvezhette volna az élet mindennapi örömeit, akkor sem választhatott volna másként. Ha eddigi elveit feladja s átlép a nemesség táborába, mint nemsokára barátja, C. Carbo megtette, meggyőződése, lelkiismerete és nyugtalan szelleme, végül pedig a benne szunnyadó nagy akaraterő csakhamar újra cselekvésre ösztönözte volna. Ő is Corneliának volt a fia, tele az igazság szomjúhozó keresésével, fanatizmussal. A mártírsorsra jutott Diophanest és Blossiust ő is ismerte. Az első perctől kezdve a bátyja által képviselt elvek híve és harcosa s azok megvalósításán dolgozik. Tökéletes emberi értetlenség mondhatja csak azt, hogy Gaiust csupán a bátyja iránti kegyelet és megbosszulása vezette.

Az ilyen tudósítások ellenséges érzelmű optimata forrásokon alapulnak. Természetes dolog, hogy a nagy gracchusi forradalom bukása után a győztes nemesség a tribunok minden gondolatát és tettét valamely alantas indokolással akarta befeketíteni.
Hét évi súlyos politikai tapasztalat állott már mögötte s így tudhatta, hogy a gracchusi reformok megvalósítását csakis a kormányzati rendszer megbuktatása teszi lehetővé. Ez volt a meggyőződése, s hogy emellett fájt neki szeretett bátyja megöletése s az fokozottabb tevékenységre sarkalta, és hogy az Ellentáborral szemben, melynek sorai között ültek a gyilkosok, gyűlölettel viseltetett, az emberileg teljesen érthető.

A nemesség az ellene való küzdelemben két kitűnő ütőkártyát játszott ki. Már kortársai azt állították, hogy Gaiust csak a gyűlölet és a bosszú vezette. Ugyanakkor, mivel maga C. Gracchus hirdette, hogy a lex agraria csakis a senatus uralmának megszüntetése esetén valósítható meg és hogy a nép ügye csak akkor győzhet, ha a nép szuverén jogainál fogva maga irányítja az állam ügyeit, s így a tényleges vezetés a népvezérek kezére kerül, — a nemességnek mi sem volt tehát könnyebb, minthogy a mindenható tribunt egyeduralomra való törekvéssel vádolja. Hogy alaposak voltak-e vajon ezek a gyanúsítások, arra az alábbiakban még kitérünk. Itt egyelőre csak azt jegyezzük meg, hogy bár a gracchusi mozgalom indította meg a köztársaság bomlásának folyamatát, — meggyőződésünk szerint, mi sem állott a Gracchusoktól távolabb, mint a respublica megbuktatásának gondolata.

Forrásainkból kitűnik, hogy Gaius teljesen tisztában volt azzal, hogy küzdelme a senatussal és a nemességgel, a szegénységnek harca a gazdagok ellen. Gaius ezt nem is tagadja, mint ahogy abból sem csinál titkot, hogy politikai ellenfeleit ellenségnek tekinti s hogy tisztában van azzal, hogy azok a reformok, melyeknek a szükségességéről ő meg van győződve, csak a kormányzati rendszer megbuktatása után valósíthatók meg.
Gaius a legkisebb volt a sok Gracchus-testvér közül. Midőn apja meghalt, még egészen kis gyermek lehetett s így az atyja rá még kevésbé gyakorolhatott hatást, mint bátyjára, Tiberiusra. Így a nevelését teljesen az anyja, Cornelia irányította, akihez a legnagyobb gyermeki meleg szeretet kötötte. Gaius már kora gyermekkorában kiváló tehetségűnek ígérkezett s a benne szunnyadó erőket kitűnő nevelői, kik közül a phoeniciai Menelaost ismerjük, fejlesztették ki.