A rabszolga gazdálkodás nem római eredetű, sőt mondhatni, a régi köztársaságban s városállamban jelentőséggel sem bírt. A kisterületű városállam mezei gazdálkodásának egyetlen tényezője a szabad paraszt, s az állam első tisztviselői sem egyebek, mint jobb módú parasztok. A meghódoltatott szomszédos területek lakossága a rómaival rokonfajtához tartozik, ez a lakosság közjogilag és magánjogilag ugyan alárendelt helyzetbe kerül, de nem veszíti el személyi szabadságát és önrendelkezési jogát.
Csak a nem rokon törzsekkel vívott háborúk s a külfölddel való kereskedelem importál be egyelőre még kisszámú, főként az iparban és a patriciusi gazdaságokban alkalmazott rabszolgát, akik ez időben vagy mint gazdasági cselédek, vagy pedig — nagyobb birtokon mint intézők használtatnak fel. Ebben a korszakban a rabszolga együtt él a családdal, a bánásmód is tűrhető. A szükségelt számú utánpótlást könnyű megszerezni, mert nem nagyok az igények és túlnyomó a meg nem kötött, szabad munkaerő.

A rabszolgaság intézményes kifejlődése akkor veszi kezdetét, midőn a nemesség imperiálista, hódító politikája következtében Itália óriási területei az uralkodó osztálynak prédái lesznek és mikor Kelet és Nyugat merkantil államaival Róma élénkebb érintkezésbe jut s azokkal felveszi a versenyt.
A nagybirtokok rendszere, a nemesség kapitalizálódása megváltoztatja a helyzetet, sok és olcsó munkaerőre van szükség azokra a nagybirtokokra, melyeket a nemesség jogtalanul az állami földekből vett el. Olcsó és olyan munkaerőre, akiket a háborúk nem vonnak el a földtől, mint a szabad parasztokat és akiket hirtelen meggazdagodásra jobban ki lehet használni, mint a szabad polgárságot.