Jellemző az ókoriak világszemléletére, hogy a legkiválóbb gondolkodóknak sem jutott eszébe, hogy van rabszolgakérdés, senki sem látta meg azt a képtelen igazságtalanságot, hogy az embereknek egy része a másikának testileg a legtökéletesebb mértékben ki legyen szolgáltatva, s úgy bánhassanak vele, mint ahogyan a modern államok törvényei szerint manapság az állatokkal sem lehet bánni. Az amerikai múlt századbeli négerkérdés, a rabszolgaság újkori formája nem vethető össze azzal a brutális bánásmóddal, melyben a római rabszolgáknak volt részük.
A rabszolga dolog volt, jogi személyiséggel nem rendelkezett s a merev megrögzöttség, mely ebbeli mivoltát nem is tudta másképen elképzelni, érthetővé teszi azt, hogy az uralkodó osztályoknak nem is jutott eszébe feltételezni azt, hogy ez a tömeg valamikor meg is mozdulhat s a maga számára emberi bánásmódot is követelhet. Ebből a meggyőződésből, nemcsak, hogy ésszerű szociálpolitika nem fakadhatott, hanem azt sem lehetett várni a kormányzattól, hogy számoljon esetleges lázadásokkal s azok leküzdésére szükséges eszközöket készenlétben tartsa.

Itáliában amilyen méretben ment tönkre a szabadbirtokosság, olyan arányban fokozódott a rabszolgák száma: csupán tehát csak a személyi biztonság érdekét szolgálta az uralmon levők azon törekvése, mellyel a fegyverforgató szabadok számát növelni, illetőleg legrosszabb esetben is, a földművelő lakosság csökkenését meggátolni törekedtek. Egyedül egy erőteljes középosztály volt arra alkalmas, hogy az állami rendet az idegen származású rabszolgatömegekkel szemben megvédje.
A rabszolga-gazdálkodás mellett két út állott fenn a kérdés megoldásara, egy közvetett, a szabad lakosság számának emelése, s egy közvetlen: minden rabszolgalázadásnak a legnagyobb terrorral és kíméletlen ellenőrzése) való megelőzése. Közvetve az elsőt alkalmazta Ti. Gracchus akkor, midőn a rabszolga-gazdálkodás veszedelmeit felismerve, — mely a legszorosabb kapcsolatban állott az itálus földművesség elproletárizálódásával, — egy új, erős, friss itáliai kisbirtokos osztályt akart teremteni. Így kapcsolódik egybe az ókor két leghatalmasabb szociális 4mözgālma: a Gracchusok földmozgalma s a rabszolgák meg-megújuló szabadságharca. Tehát nemcsak a gazdasági szükségszerűség, hanem a rabszolga-inváziótól való félelem is vezette a Gracchusokat akkor, amidőn földreformjukkal az állam kikopott biztosítékait újabbakkal igyekeztek pótolni.

A Gracchusoknak még csak gondolatukban sem fordult meg, hogy a rabszolgák emberi jogaiért harcoljanak. A nemzethez nem tartozó, fajilag idegen rabszolgatömegek távolabb álltak az ő érdeklődési körüktől, mintsem a római államtestbe ezt az idegen elemet beolvasztani, azok számára az emberi elismerés jogát biztosítani törekedhettek volna. Ez ellenkezett volna az Ókor világszemléletével. A kereszténység hosszú évszázados uralma kellett, hogy eljöjjön, hogy ez emberpáriák részére legalább is embervoltuk elismerését biztosítsa.