A sokáig visszafojtott elkeseredés először Siciliában tört ki, ami érthető is, mert a rabszolga-gazdálkodás itt élte virágkorát, a római nagytőke itt tobzódott a legféktelenebbül és végül mert itt volt a legsilányabb a katonai ellenőrzés. Damphylus ennai polgár, gazdag birtokos rabszolgái voltak az elsők, akik fellázadtak. Ennek az embernek gyönyörűsége telt abban, hogy rabszolgáit kínozza s ugyanakkor maga hírhedt volt kicsapongó életéről.

A tömegek, melyek lélekszakadva várták a megváltó szabadságharcot, készen álltak a küzdelemre. Damphylus rabszolgái voltak a kezdeményezők, akik összeesküdve, a nagy hírben álló syriai jóshoz, Eunushoz, Antigonus ennai polgár rabszolgájához fordultak tanácsért. Eunus, a Keleten még ma is gyakran előforduló szemfényvesztőknek abból a fajtájából való ember volt, aki amellett, hogy jósolt, különböző produkciókat is mutatott, így tüzet fújt, tehát alkalmas volt arra, hogy urát mint bohóc is megnevettesse.
Az összeesküdt rabszolgáknak jósi mivoltában azt mondta, hogy ő az istenek különös kegyeit élvezi és hogy céljukat el fogják érni. Eunus közismert volt a siciliai rabszolgák hatalmas tömegei előtt s az a körülmény, hogy a felkelők élére állott, nagy mértékben elősegítette a mozgalom sikerét.

Az elhatározást tett követte. Négyszáz rabszolga, élén Eunussal, rátört a mit sem sejtő erős Enna városára, melynek falait senkisem védte. Óriási vérfürdőt rendeztek és az elfogott Damphylust a színházban, vésztörvényszéket ülve felette, halálra ítélték. A rabszolgák irtózatos kegyetlenséggel álltak bosszút sanyargatóikon. Eunust ezután Antiochus néven királynak kiáltották ki, mire ő mint Syria királya rendes királyi tanácsot állított fel s az ügyes szervező Achaeust bízta meg a fővezérlettel, kinek rövid idő alatt sikerült 6000 főnyi eléggé jól felszerelt hadsereget megszerveznie.
A felkelés híre gyorsan terjedt Ennából, mint a sziget centrumából szerteszét. Megmozdult Sicilia déli fele is, hol a mozgalom élére egy volt ciliciai rablóvezér, Cleon állott, aki csakhamar 8000 főnyi sereget szervezett és bevette Agrigentum városát. Cleon alárendelte magát Antiochusnak s a fővezér kemény fegyelme alatt csakhamar erős rabszolgahaderő alakult ki, amely a vele szemben felvonuló kisebb római csapatokat szétugrasztotta. A felkelés a nagybirtokosok és gazdagok ellen irányult s a kisparasztokat békében hagyták. Agrigentum után északon Messana és Tauromenium is a felkelők kezére került, kik kevés parti város kivételével az egész szigetet birtokukba vették.

Amint az a társadalom más fajtájú kivetettjeinél, a kalózoknál is tapasztalható, a rabszolga lázadás nem volt hasonló társadalmi telítettségű, mint a legújabb kor proletáriátusának mozgalmaié, a rabszolgatömegek nem azért lázadtak fel, hogy a rabszolgaság intézményét megszüntessék, hanem hogy uraik helyett ők legyenek az urak s elnyomóik legyenek továbbiakban az elnyomottak.
A törekvéseik tehát arra irányultak, hogy miután uralomra jutottak s a szigetet a nagyobb városok és erődítmények kivételével elfoglalták, mint önálló, Rómától független állam berendezkedjenek. Jellemző e tekintetben, hogy a felkelésben nagyszámú birtoktalan és elszegényedett szabad ember is harcolt s midőn ezek mint valódi forradalmárok hozzáláttak a gazdagok házai felgyújtásához és kirablásához, a rabszolgavezér Achaeus a legszigorúbban megtiltotta azt.

A felkelésben a vezető szerepet a félgörög-félsemita syr rabszolgák játszották, akik egyúttal a műveltebb elemet is képviselték. Antiochus udvart rendezett be. A felkelő sereg élén, mint már mondtuk, a tehetséges, energikus Achaeus állott, aki aztán a felkelést organizálta.
Bár Diodorus adata, hogy a felkelők serege kétszázezer főt számlált, túlzás, tekintélyes számú csapatok felett rendelkeztek. A rómaiak hiába remélték, hogy az egyes felkelő vezérek között elégedetlenség tör ki, Cleon volt az első, aki készséggel alárendelte magát a rabszolgakirálynak.


A felkelés kezdetének időpontja

A lázadás kitörésének időpontjáról, biztos adatunk nincsen, mindenesetre már hosszú ideje kellett, hogy tartson, midőn I34-ben C. Fulvius Flaccus consult küldték ki ellenük. Florus szerint Flaccus megbízásáig a rabszolgák négy praetort, Manliust, Lentulust, Pisot és Hypsaeust vertek meg, vagyis ezek szerint a felkelés kitörését 138-ra kell tennünk.
A felkelés kétségtelen sikerei bebizonyították, hogy nemcsak a felkelők elkeseredettsége és vezetőjük rátermettsége játszott. közre abban, amit elértek, de hogy mindaz, ami történt egyúttal a római katonai szellem hanyatlására és a fegyelem nagymérvű csökkenésére is rámutat.


Róma ellenintézkedései 138-135-ig

Három másik praetor legyőzése után valószínűleg 135-ben_ L. Plautius Hypsaeus praetor a sziget kormányzója hirtelen összeszedett seregével vereséget szenvedett s mintegy 8000 főnyi veszteség érte. A kormányzó addig is, amíg Itáliából nagyobb csapatot rendelkezésére nem bocsátottak, örülhetett annak, hogy a sziget néhány partmenti és erősebb városát megvédhette.

A felkelés azonban bármekkora sikereket is ért el, sem a szigetet teljesen meghódítani nem tudta, sem pedig a később jövő erősebb római támadással szemben magát fenn nem tarthatta. Küzdelme végeredményben kilátástalan volt, mert Rómának elsőrangú gazdasági érdekei fűződtek a termékeny és gazdag sziget megtartásához s így nyilvánvaló volt, hogy nem nyugszik addig, míg a lázadást el nem fojtja.
Hogy a senatus a praetorok szenvedett kudarcai utáni mekkora súlyt helyezett a felkelés elnyomására, mutatja az a körülmény, hogy 134-ben magát az egyik consult C. Fulvius Flaccust küldte oda consuli sereggel, ami annál is jelentősebb dolog volt, mert ugyanakkor a másik consul, P. Scipio Aemilianus a numantiai hadsereg parancsnoklását vette át.

Flaccus működéséről csak annyit tudunk, hogy nem sikerült semmit sem elérnie. Utóda L. Calpurnius Piso Frugi consul, az optimaták egyik vezére, közismerten szigorú és erélyes ember lett, aki ugyan 133-ban visszafoglalta Messanát s 8000 rabszolgát levágatott, de serege sokkal szervezetlenebb és fegyelmezetlenebb volt annál, mintsem vállalkozhatott volna az egész mozgalom elfojtására.
A Castrogiovanni alatt talált nagyszámú nevét viselő hajító golyókból arra lehet következtetni, hogy Ennát, a felkelés gócpontját is ostromolta. Ezt azonban csak utódjának sikerült birtokba venni.

Hogy mennyire aláhanyatlott a római sereg fegyelme, bizonyítja az a körülmény, hogy egy lovas osztag az ellenségtől körülvéve fegyverletétellel vásárolta meg szabadságát. A consul a lovasokat aztán azzal büntette meg, hogy lefokozta őket matrózokká.