logo

I Quintilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Nagy- és középbirtok

Itália területének nagyobb része ekkoriban már nemesi nagy- és középbirtok, illetve nagy- és középbérlet s csak egyes országrészekben túlnyomó a paraszti kis- és törpebirtok. A nagy- és középbirtok termelési üzemformája között nincsen eltérés.
A mezőgazdasági üzemek területének nagysága általában 100-250 hold, a nagybirtokosok is ekkora nagyságú gazdaságokon gazdálkodnak, az eltérés a nemesi középbirtoktól mindössze annyi, hogy nekik több ekkora nagyságú gazdaságuk van és pedig mivel azoknak a birtokába különböző időben jutottak, ezek a gazdaságok nemcsak több község határában szétszórva fekszenek, hanem nagyon gyakran az egész félsziget területén Picenumtól Tarentumig a legtöbb országrészben szerteszórtan.

A következő évszázad nagybirtokkomplexumainak (mint amilyenek pl. Pompeius, Domitius Ahenobarbus egész vidékekre kiterjedő latifundiumai sok ezer hold területen) csak a kezdetén állunk, a nagybérletek egyelőre csak a provinciákban terjeszkednek szét, de a jövő fejlődésének ezek az alapjai már most meg vannak.
A domináló szerepet még az önálló nemesi középbirtok tölti be, melynek vezetését a tulajdonosa személyesen ellenőrzi. Hogy milyen lehetett egy ilyen nemesi középbirtok, arra jellemző példát találunk Catonak a földművelésről írott könyvében, hol L. Manlius birtokáról ír.

L. Manlius birtoka a gabonatermő Campaniában, Casinum és Venafrum városok között feküdt, tehát már ebből megállapítható, hogy occupált ager publicus volt. Az egyik tagot 100 hold szőlő, a másikat pedig 240 holdból álló olajültetvény képezte, amelyhez azután szántóföld, gyümölcsös, veteményes kert és végül hihetőleg az ager publicuson igénybevett rét és legelő tartozott.
A birtok maga a major körül épült gazdasági épületekkel s egyik-másiknál a tulajdonos számára épült kastéllyal egészült ki. Ezeken a bírtok típusokon állattenyésztés a szó igazi értelmében nem volt, háziállatot csak megfelelő számban tartottak, ökrök, lovak, szamarak és öszvérekből annyi volt, mint amennyire a mezei munkálatokra, a termények városba szállítására, a malom hajtására szükség volt, juh, disznó és szárnyas pedig az udvar szükségletének megfelelőleg.

Az uradalom élén az intéző, a villicus állott, a nemes úr polgári származású cliense, vagy esetleg egy ügyes képzett rabszolga. A villicus vezette tulajdonképpen a gazdaság ügyeit, rendelkezett a cselédséggel, készítette el a számadásokat, ellenőrizte a mezei munkát, végül értékesítette a terményeket.
A cselédség ebben a korban már csaknem kizárólag rabszolgákból áll s foglalkoztatásuk szerint közülük került ki a gazdasszony, aki az egész háztartást vezette, a major belső munkáit irányította; voltak arató és kapás munkások, pásztorok, vincellérek; kocsisok, mindből természetesen csak annyi, amennyivel a gazdasági munkákat épen hogy el lehetett végezni.


Szabad munkások. Kisbérlők

A rabszolga oly olcsó munkaerő volt, hogy mellette valóságos fényűzés lett volna szabad mezőgazdasági munkásokat vagy napszámosokat és pásztorokat alkalmazni. Hogy mégis ennek dacára találunk még ebben a korban is szabad munkásokat, annak kettős oka van: egyrészt a középbirtokosok bizonyos munkálatok elvégzését bérbe adták, másrészt, hogy bizonyos munkálatok elvégzésére szakmunkásokra volt szükség s ezekre esetleg drága lett volna az állandóan tartott rabszolga és olcsóbb az ideiglenesen alkalmazott szabad polgár.
L. Manlius Cato által megrajzolt gazdaságában ezeken az időszakosan alkalmazott szabad munkásokon kívül még néhány kisbérlővel is találkozunk, akiket a birtokon főleg a gabonatermesztésnél alkalmaznak, ami viszont arra vall, hogy ezen a birtokon a szántóföld tulajdonképpen nem is tartozott a gazdasághoz. Ezek a bérlők a termés kilencedét, vagy ötödét kapták, felesben csak elvétve dolgoztak (ezek a partiarii).

Szokásban volt a szüreteléshez, az olaj és szőlő kipréseléséhez napszámosokat felfogadni; a birtokos rendszerint egy vállalkozóval kötött szerződést, aki azután a szüretelő munkásokat összegyűjtötte s a megalkudott bérért, vagy terményért minden munkát elvégeztetett. A munkát rendszerint november 1-én kezdték meg s L. Manlius említette 240 holdjára például 50 munkást fogadtak fel.
A napszámosok túlnyomó részben kisbirtokosok voltak, akiknek Campaniában elszórtan volt még egy kis földjük a közép és nagybirtokok közé beékelve, s akik miután a maguk földecskéjén minden munkát elvégeztek, nevetségesen csekély napszámért hajlandók voltak elvégezni az uradalmi munkákat. A nemes uraktól kapott ezekkel az alamizsnákkal tudták a létfenntartásukhoz szükséges élelmiszereket, amit földjükből egyedül kihozni nem voltak képesek, pótolni. Megtörtént az is, hogy Umbriából csapatostól jöttek le szabad munkások a sík területekre és vállaltak aratási munkálatokat.

Eltekintve ezektől az egyébként csekélyszámú kisbérlőktől és alkalmi munkásoktól, a közép- és nagybirtok területén kizárólag rabszolgákat alkalmaztak.


Rabszolgák

Az ókori gazdálkodás a rabszolgaság rendszerén alapul. Szabad munkának nincsen meg a becsülete. Agrárállamban csak a mezei munkát, kereskedő és iparos városállamokban csak a nagykereskedelmet és a nagyipart becsülték meg.
A rabszolga jogilag nem is jön emberszámba, dolog, mely gazdát cserél s élete és munkája urának hatalmában áll. Az ókori gazdasági rend a rabszolgák munkáján épül fel. Alkalmaztatásuk az életnek csaknem minden területére kiterjed. Pásztorok, földművesek, gazdasági intézők, iparosok, adószedők, bányászok és szellemi munkások, nevelők, tudósok, művészek. Egyénenként, vagy csoportonként dolgoztatják őket a magángazdaságban, de elterjedt vállalkozói üzletkör szakképzett, vagy tömegmunkást bérért a magángazdálkodás rendelkezésére bocsátani.

A római gazdasági életben általában nagy szerepe van a vállalati munkának. Így az állam és magánosok nem a saját munkaerőikkel művelik meg szőlőiket, hanem főként a tömegmunkára egy vállalkozótól rabszolgákat kölcsönöznek ki; hasonló volt a helyzet az olajszüreteknél, a bányák művelésénél. Az adószedésre szintén rabszolgákat alkalmaztak végrehajtónak, pénzbeszedőnek. Jelentős a szerepük az állattenyésztésnél, hol a pásztoroktól, hajcsároktól a felügyelőkig mindenki rabszolga. A ház, udvar körüli munka túlnyomó részét is ők látják el.
Ellátásukról tulajdonosuk gondoskodik. Ő látja el ruházattal, lábbelivel, valamint rendszerint havi élelemmel. Élelmük sóból, olajból, borból, gyümölcsből, gabonából áll, melyet számukra a gazdasszony főz meg. A rabszolgákkal való bánásmód kizárólag uraik jóindulatától függ. Általában kímélik, mert pénzbe került megvételük.

Jellemző a római közfelfogásra, hogy Varro azt ajánlja, hogy egészségtelen munkákra szabad munkásokat alkalmazzanak, mert ha azok elpusztulnak, a birtokost nem éri kár. A rabszolgák munkaerejét a legkíméletlenebbül kihasználják. Cato aránylag véve kíméletesebb ember, de mégis elképzelhetetlenül rosszul bánik embereivel. Még az ünnepnapot is igyekszik elvonni tőlük s azzal nyugtatja buzgó vallásos lelkiismeretét, hogy az ünnepnap megsértésével nem követett el bűnt. Egyébként például saját kezűleg bünteti meg azokat, kik engedély nélkül távoztak el munkahelyükről.

Ha nem volt munka a mezőn, a ház körül dolgoztatták őket. Egy másik mezőgazdász, Columella azt javasolja, hogy a rabszolgákat úgy ki kell használni, hogy még az alvásra se legyen idejük gondolni. Egész gyakorlati tudomány volt, hogy miként lehet a rabszolgák munkaidejét és erejét kihasználni. Sok, vagy fölös-számú rabszolgát nem tartottak és pedig nemcsak azért, mert sokba kerültek, hanem azért is, mert a nehéz munkaidő eltelte után nem lett volna, hogy mivel foglalkoztassák őket. Ehelyett szőlő és olajszüretnél, aratásnál inkább szabad munkásokat vettek fel, vagy ami később divatba jött, vállalkozóktól (partiarii) béreltek munkaerőket.
Hogy kevesebb legyen a befektetés, olcsó rabszolgákat igyekeztek vásárolni s ilyenkor azt sem nézték, hogy az illető bűnöző, vagy pedig megbízhatatlan, számítattak ugyanis arra, hogy még a legféktelenebbjét is meg tudják rendszabályozni. A rabszolgának nem volt szabad mozgása és nem volt otthona. Rendszerint tömegesen szállásolták el őket, férfiakat, nőket, gyermekeket és aggokat együvé. Ily körülmények között beszélni sem lehet a családi életről.

A rabszolganő teste úgyis az uráé volt, azt csinálhatott vele, amit akart. Valósággal rabszolgatenyésztésre rendezkedtek be. Ezért arra törekedtek, hogy a rabszolganőknek minél több gyermekük legyen, mert az a gazdának nem kerül pénzébe. Hogy a szaporodást elősegítsék, a sok gyermekes rabszolganőt jutalmazták, néha fel is szabadították.
Az engedetlenkedő és szökevény rabszolgákat a fenyítőházba (ergastulum) zárták be, egy minden tömlöcnél rosszabb helyre, valóságos pinceoduba, amelyik csak az ajtón és esetleg az ablakokon keresztül kapott fényt és levegőt. A fegyelmetleneket napközben is összekötözve dolgoztatták, hogy meg ne szökhessenek és testi fenyítékben részesítették.
Ha a rabszolga megöregedett, vagy munkaképtelenné vált, a piacra vitték és eladták. Hogy össze ne esküdhessenek, jutalmazták az árulókat és a carthagoi közgazdász Mago tanácsára különböző nemzetiségű rabszolgákat dolgoztattak együtt, mert a közös hazai emlékek felébreszthetik bennük a múlt szellemét, szabadok akarnak lenni újból, megszöknek, vagy pedig fel találnak végső kétségbeesésükben lázadni.

A rabszolgák száma a samnit háborúktól kezd nagyobb arányokban növekedni s némelykor valóságos katasztrófává nő s magán a rabszolgapiacon is krízist idéz elő. Ti. Sempronius
Gracchus 238-ban Sardinia elfoglalásakor oly nagyszámú rabszolgát küld Rómába, hogy valósággal közmondásossá válik a „Sardi venales” kifejezés.
Rengeteg rabszolga jön az innenső Galliából, Carthagóból, Hispaniából s még több a keleti hadjáratok nyomán. 229-ben a rabszolga kereskedést ideiglenesen be kell szüntetni s ily rendelkezések később is hozatnak, mert sok pénz vándorol ezáltal ki Itáliából. A rabszolgák számának óriási megnövekedése, elégedetlenségük csakhamar államveszéllyé válik. Ismételten hallunk rabszolgalázadásokról, melyek csak amiatt voltak kisebb jelentőségűek, mert kezdetben helyi jellegük volt, így is azonban nagy károkat okoztak.


Ültetvényes nagybirtok-gazdálkodás

Míg a legelőgazdálkodásban az extenzív állattenyésztést űzték és pedig ókori viszonyok szempontjából hatalmas méretekben, a mezőgazdasági nagyüzemekben, Siciliában, Etruriában és bizonyosan másutt is carthagoi-siciliai termelési rendszer szerint áttértek az intenzív ültetvényes gazdálkodásra. A föld kevés vállalkozó üzér kezén gyűlt össze, kik a rabszolga-mezőgazdasági munkások ezreit foglalkoztatták az emberiesség lábbal tiprásával, minden utolsó csepp életerő kihasználásával.
A tönkrement proletár régi parasztok helyére néhány római vállalkozó került. Így a leontini határban Siciliában 30.000 ingerum elsőrendű termőföld mindössze 84 bérlő kezén volt, kik közül csak egy volt helybeli polgár, a többi mind idegen s főleg római vállalkozó. Ez a mohó kizsákmányolás idézte aztán elő azt a nagyméretű rabszolgalázadást, mely Siciliában az idősebbik Gracchus testvér korában kitört.


A legelőgazdálkodás

Nem sokkal volt különb a helyzet a legelőgazdálkodásnál sem. A mezőgazdasági termelés és állattenyésztés az Ókorban sokkal jobban elkülönült egymástól, mint ma. Az állattenyésztésre Itália éghajlata különösen alkalmas lévén, a nagybirtokosok annál is inkább erre a termelési ágra vetették magukat, mert az itáliai gabonatermelés rentabilitását elvesztette és a legelőgazdálkodás sokkal kevesebb befektetést igényelt, úgyszólván semmi ellenőrzést szükségessé nem tett.
A nemesség részben saját üzemben 5-800 holdnyi legelőn, részben pedig részt véve kollektív vállalkozásban, nyáját rábízta a számadó gazdára (magister pecoris), ki az állatállományt nyilvántartotta s gondoskodott arról, hogy a rabszolgapásztorok nyaranta a hegyi magas legelőkre, télen a nagyszerű völgyi, vagy síkterületi legelőkre hajtsák le a hatalmas nyájakat. Az állatok húsát, bőrét, a vajat, sajtot nagykereskedők a helyszínén vásárolták meg s ha a befektetett tőke kisebb százalékot is hozott, a nemes úr mégis biztos évi jövedelemhez jutott anélkül, hogy a kisujját kellett volna megmozgatnia.

Az állattenyésztés termelvényei a városi piacokon mindig elhelyezésre találtak, a gyapjútermelés w ruházati ipar fejlődése következtében minden nyersáru mennyiséget felvett s így a nagybirtokosok extenzív termelése biztos átlag százalékot nyújtott, többet, mintha gabonatermesztést űzött volna mezőgazdasági középüzemekben.


Parasztgazdaság

A parasztgazdaság lényegében ugyanaz volt, ha kisebb véretekben is, mint a középbirtok. A különbség az volt, hogy nem olyan sokrétegű rajta a termelés, hiszen ezeken a többnyire törpebirtokokon gondolni sem lehetett arra, hogy a gabona és vetemények termelése mellett olajat és bort egyaránt előállítsanak. Ezeken a kisbirtokokon általában a gabonaneműeket termelték s városok közelében emellett berendezkedtek a kertgazdálkodásnak primitívebb formáira s ennek megfelelően ott a konyha és virágkertészet lehetett a domináló.
Az ilyen kisbirtok a rossz közlekedési viszonyok mellett ritkán hozott akkora termést, hogy abból jelentősebb mennyiséget érdemes lett volna a messzi piacokra vinni, ezért a kisbirtokos a legtöbb esetben az önmaga, a családja számára szükséges terményeket állította elő s a legszorgosabb munka mellett is épen csak annyit tudott a földjéből kihozni, amennyire a családja fenntartásához feltétlenül szüksége volt. A régebbi időben, midőn sem a nagybirtok el nem nyomta, sem a katonáskodás. évekre el nem vonta a lakosságot és a tengerentúli gabona versenye nem tette még tönkre a parasztságot, a hét-tíz iugerumnyi törpebirtok szűkösen elegendő volt egy kisebb földművelőcsalád eltartására.

A második pun háború idejétől kezdve azonban gyökeres változás állott be. A nagybirtokok megerősödtek, az erőszakos foglalások a földet húzták ki a földművelő alól s végül a rabszolgamunkások tömeges és csaknem kizárólagos alkalmazása a kisember számára lehetetlenné tette, hogy csekély jövedelme növelése céljából mezőgazdasági munkát vállalhasson. A római kormányzat ezeken a bajokon csak elvétve segített.

Az Új kolonistákat, rómaiakat, latinokat egyaránt, apró kis birtokokkal látták el, ami már kezdettől fogva az életképtelen törpebirtokok előbb-utóbb bekövetkező eladósodását vonta maga után. Pedig ezen lehetett volna segíteni. Így például a 177-ben alapított Luna colonia minden egyes telepese 51 és fél hold földet kapott s midőn Tiberius Gracchus negyven évvel később átutazott az egykor gazdag Etrurián, rajtuk kívül csak nem szabad és barbár földművelőket és pásztorokat talál az egykor termékeny országrészben.

Ott, ahol a kormány gondoskodni igyekezett a földművelő osztályról, munkája sikerrel járt.


Forrás: Szász Béla - Földkérdés Rómában (Budapest 1935)