A római földtörténetben kimagasló szerepük van a földtörvényeknek és javaslatoknak, nemcsak azért, mert ezek mint kimagasló események megrögzítik az agrártömegek harcát a mindenkori kormányzatokkal szemben, hanem mert a földkérdés, — lévén Róma kifejezetten agrárállam, — a rómaiak gazdaság- és társadalomtörténetének legfontosabb fejezetét alkotja és az állam életében mindazok a harcok, melyeket az agrárreformerek folytattak, mindig a belpolitika legkiemelkedőbb, sokszor domináló részét képezték?)

A patriciusok és plebeiusok közötti rendi küzdelemnek a hagyomány által nyújtott leírásában lényegében két követelés áll előtérben: a politikai, mely magában foglalja a küzdelmet a rendi előjogok megszüntetéséért, a közszabadságok és a jogegyenlőség követelését, a politikai és magánjogok megadását, — és a gazdasági, mely csaknem kizárólag a földért folytatott harc és a szigorú adóstörvények megszüntetésére való törekvés. A plebeiusok gazdaságilag úgyis mint törpebirtokosok, úgyis mint kisbérlők a legnagyobb nyomorban éltek és nyomorúságos helyzetüket a patriciusok tökéletesen kihasználták.
Érthető, hogy ezek a rétegek földéhesek. Minél jobban erősödik politikai öntudatuk, minél kedvezőbb helyzetbe kerül vezetőrétegük s minél több engedményt tudnak kicsikarni az uralkodó patricius osztálytól, annál jobban fokozódik a vágyódásuk a föld után. Mert föld van. A szakadatlanul folyó háborúk, melyek annyi plebeius véráldozatot követelnek, újabb és újabb területrészekkel növelik az állam közföldjeit. És ezeket a földeket a kormányzat nem osztja fel, hanem jogtalanul visszatartja, hogy gyümölcseit használhassa. Épen ezért a plebeius ellenzék főtörekvése az, hogy a közös vérrel szerzett földek azoké legyenek, akik azokért a vérüket ontották, annál is inkább, mert Róma ezeket a földterületeket hadijogon szerezte.

Természetesen, mint a legtöbb gallos tűzvész előttről ránk-maradt adat, úgy azok a földtörvények is, melyeket a római annalisták 367. előtt, de legalább is Veii elfoglalása előtt említenek, nagymértékben bizonytalanok. Gyanús ezeknél az adatoknál, hogy közelebbi részletek megemlítése nélkül pusztán csak földtörvényről beszélnek és sokszor azt a látszatot keltik, hogy az annalista a hiányzó adatokat akarta egy eseménnyel kitölteni.
Ami egyébként a legtöbb római történészre jellemző, tökéletesen tájékozatlanok a gazdasági kérdésekben s egyáltalán nem is sejtik az elszórt adatok mögött azokat a fékevesztett forradalmi szenvedélyeket, az elnyomott tömegek lázas fanatizmusát, mellyel ezt a páratlan nagy politikai és gazdasági osztályharcot megvívták.

Az abszolutista királyság korából a hagyomány több földosztásról emlékezik meg: így említi, hogy Romulus, Numa Pompilius, Tullus Hostilius, Ancus Martius és Servius Tullius földet osztottak ki a szegényebb lakosság körében. Innentől kezdve a hagyomány hosszú időn keresztül egészen Sp. Cassiusig mélységesen hallgat. Történelmileg ez alatt az időszak alatt foglalták el Romát az etruszkok, majd következett be elűzetésük s vele együtt a királyság megszüntetése. Ezek között az állandó élethalál harcok között a társadalmi és gazdasági kérdések háttérbe kellett, hogy szoruljanak, illetve a harcoló felek propaganda és harci eszközévé váltak.
A nagy küzdelemből az arisztokrácia került ki győztesen. amelyik az idegen hódítót elűzve, a szegényebb lakosságot alávetve csaknem korlátlan hatalomra tett szert és a serviusi alkotmányban plutokratikus uralmát, a senatus intézményében pedig mint legfelsőbb kormányzó testületben az állam feletti hatalmát biztosítja.

Az új köztársaság még nem szilárdult meg, köröskörül a Földközi tenger mentén hol itt, hol ott tyrannusok ragadják kezükbe a hatalmat, szövetséget kötve a néppel az arisztokraták ellen. Körülbelül ez lehetett a helyzet akkor, midőn Sp. Cassius igen homályos földbirtok-politikai javaslatával előállott.