logo

I Quintilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A provinciális gabonaverseny

Az itáliai parasztság bukásának fő előidézője a sok közreható tényező közül leginkább kétségtelenül a kormányzat szerencsétlen agrárpolitikája volt. Több történetíró, így Weber, Salvioli, Ihne és Ferrero kétségbe vonják, hogy az itáliai gazdasági krízisnek a külföldi gabona konkurenciája lett volna az oka. Hivatkoznak arra, hogy az Ókorban mai értelemben vett nemzetközi gabonakereskedelem nem volt s hogy minden ország a maga termelvényét használta fel.
Ferrero görög példákkal igazolja, hogy ott, ahol az ország elegendő gabonát nem termelt, vagy a termés a lakosság sörűsége miatt nem volt elegendő, a magánkereskedelem nem tudhatta a hiányt pótolni, mert a hajók térfogata, a szállítás bizonytalansága és a csekély haszon miatt nem volt érdemes gabonakereskedelemmel foglalkozni s a magánkereskedelem tisztára luxusáruk szállításával foglalkozott.
Éppen emiatt Ferrero szerint az állam kénytelen volt a gabonaellátást kézbe venni, állami feladattá tenni s e célból külön hivatalt létesíteni. Erre elsősorban szükség volt a nagyvárosok gabonaellátásánál. Ily módon tudta csak az állam megakadályozni az éhínséget, tudta biztosítani a gabonaszállítást, tudta letörni az áruzsorát és gondoskodhatott a gabonának méltányos és egyenlő elosztásáról.

Róma növekvésével a szükséges gabonamennyiség előteremtése mind több akadályba ütközött, az árak emelkedtek. A nagyváros ellátása a legsúlyosabb politikai kérdések egyike lett. A beálló hiány miatt a túltermelő országokból kellett a szükséges gabonamennyiséget fedezni, ezért a Földközi tenger menti gabonatermő országokkal vagy már régóta barátságos kapcsolatokat vettek fel, vagy pedig azokat meghódították. Ilyen gabonatermő ország volt Athén és Mithridates számára Krim, s Mithridates csak azután tudott nagyobb létszámú hadseregek ellátásáról gondoskodni, miután ezt az országot meghódította.

Ferrero szerint Crassus és Caesar 65-ben azért vetik be a politikai közvéleménybe Egyiptom meghódításának és bekebelezésének tervét, mert ez volt a Földközi tenger legnagyobb élelmiszerkamrája s remélték, hogy a bő gabonaszállítmányokra való kilátás az ő egyéni népszerűségüket növelni fogja.
Ferrero ebből azt a következtetést vonja le, hogy a gazdasági krízist nem a tengerentúli konkurencia okozta, hanem az életszükségletek szaporodása, finomodása, a régi paraszti termelés helyére lépő magasabb keleti civilizáció. Új termelési rendre kellett szerinte átlépni, s ez a történelem folyamán mindig kríziseket okoz.

Bármennyire is meggyőzőnek látszik első pillanatra Ferrero érvelése, az alaposabb kritikát nem állja meg. A XIX—XX. századi nagy mezőgazdasági krízisnek kórokozói között is ott szerepel a magasabb gazdasági rendszerekre való áttéréssel együtt járó zavarok tényezője, de ennek a krízisnek is két közelebb-álló kórokozóját sikerült felfedezni.
Az egyik kétségtelenül Unio, Canada és Argentina olcsó, tengeren szállított gabonájának versenye, a másik azonban az a körülmény, hogy az európai gabonatermő országok termelési üzemrendszere elavult volt, a nagy tengerentúli államokéval szemben. A kedvezőtlenebb szállítás következtében a Don vagy Duna medencéjéből Nyugat-Európa piacaira szállított gabona így nem tudta felvenni a versenyt a tengerentúlival.

A dömpingárak és a tömegtermelvény legyőzi a szállítási nehézségeket is, mert célja nem a piacra való szállítás, hanem a konkurencia és a többi termelők tönkretétele. Már pedig mint később látni fogjuk a római kormányzat saját nemzetfenntartó rétege, az itáliai parasztság ellen alkalmazott dömpingáru behozatalt, mert a városi népesség ellátása és a gabonatermelésnél és szállításnál érdekelt pénzarisztokrácia érdekei ezt így kívánták. Mára második pún háború előtt Hieronak, Syracusae királyának egy nagyobb gabonaküldeményből álló ajándékát a nép nagy örömmel fogadta s ez a siciliai gabonaszállítás a II. pún háború alatt állandósult, mert a hadszíntéren folyó pusztítás és bizonytalanság miatt az itáliai termelés sokszor nem tudta a lakosság szükségletét fedezni. Ez azután később rendszeressé vált. A háború alatt a gabonaárak nagymértékben emelkedtek, így egy siciliai medimnos gabona 15 drachmába került, úgyhogy a senatus kénytelen volt még Egyiptomból is hozatni gabonát (209-ben először). Zama után a helyzet lényegesen javult, Sicilián kívül, Sardinia és Africa, később Hispania is csak úgy öntötte magából a gabonát s ugyanakkor, amidőn a keleti hadseregek élelmezése csaknem teljesen innen került ki, a római piacot is olyannyira elárasztották, hogy ott a gabonaárak mélyen leestek.

A siciliai s általában a provinciai gabonafölösleg a kormányzat rendelkezése értelmében, mely a meghódoltak szabad kereskedelmét korlátozta, mind Rómába vitetett s az olcsóbb rabszolga munkaerő, az olcsóbb tengeri szállítás s a dömpingárak teljesen kiszorították az itáliai kisgazdaságok gabonatermését a piacról.
Nyilvánvalóan a római tőkepénzeseknek nagyobb érdeke fűződött ahhoz, hogy a siciliai birtokaik termését eladhassák, a fővárosi csőcseléket maguknak megnyerhessék, mint hogy a római nép zömét képező parasztságot a pusztulástól megmentsék. A római rendeletek szigorúságára jellemző, hogy Rhodus-nak 169-ben külön engedélyre volt szüksége, hogy Siciliából 100.000 medimnos gabonát szállíthasson.

Ilyen körülmények között a gabona ára oly alacsony volt, hogy a plebs rustica annál olcsóbban, vagy oly áron már nem tudott termelni. A kormányzat a városi lakosság érdekeinek a védelmében oly messzire elment, hogy 189-ben rendeletileg kimondta, miszerint aki az akkori árak kétszereséért adja el a gabonát, uzsorásként büntettessék.
A siciliai gabona ára medimnosonként helyenként 4 obulus, az árpáé 2 obulus volt, úgyhogy a telek magas ára mellett a gabonatermelés egyáltalán nem volt jövedelmezőnek tekinthető. A termelő, főleg Róma közelében, csaknem olcsóbban jött ki, ha a saját szükségletére is vette a gabonát. Teljesen hasonló volt akkor a helyzet, mint Európában a világháború után, amikor az Észak-Amerikából Európába szállított olcsó gabona a tönk szélére juttatta az európai gabonatermelést.

A római kormányzat, amikor a tüntető, lázongó fővárosi proletáriátusról gondoskodott, tönkretette az államfenntartó plebs rusticát. Ez a kormányzati módszer is sok paralell példával hozható kapcsolatba az európai mezőgazdálkodás történetéből. Nehezen lehetne azt feltételezni, hogy ezt a veszedelmet a római nemesség idejében ne vette volna észre, csakhogy a hirtelen meggazdagodás vágya, a Kelet és Nyugat nyújtotta ezer lehetőség elhomályosította a senatus hagyományos politikai tisztánlátását. Hogyan is lehetett volna megértést várni az egyszerű földműves vidéki emberrel szemben ott, ahol az államháztartás a provinciálisok, a magángazdaság pedig a rabszolgák kizsákmányolásán épült fel.

A kormányzatot két tényező kergette bele ebbe az öngyilkos gazdaságpolitikába. Az egyik a városi plebs volt, amely hozzászokva a szociális gondoskodáshoz, megfosztva minden munkalehetőségtől, ott dörömbölt a rendszer kapuin s amelyről a nemességnek érdeke volt gondoskodni, mert így biztosította a maga számára a zavartalan kormányzást. A vidéki népesség szerteszórtságában, szervezetlenségében nem volt oly veszedelmes, mint a forrongó fővárosi tömeg, amely a világvárossá nőtt Rómában komoly nyomást tudott gyakorolni a kormányzatra.
De nemcsak a városi plebs érdeke kívánta ezt a megoldást, érdekelve voltak benne a provinciai bérlők, a tengeri szállítóvállalatok, az adóbehajtó vállalkozások, amelyek az adót részben gabonában kapták meg s annak az elhelyezéséről gondoskodniuk kellett, tehát a dömpinggabona behozatala érdeke volt a lovagrendnek s a nemesség egy részének is.

A római kormányzat ahelyett tehát, hogy védővámokkal sietett volna az itáliai mezőgazdaság támogatására, ellenkezőleg, az óriási provinciai gabonafölösleget Rómába irányította azzal a rendelkezésével, hogy a gabonakivitelt csak Rómába engedélyezte. Igaz, hogy a provinciai gabona behozatal a földbirtokos nemességet is súlyosan érintette, de ennek az osztálynak a gazdasági viszonyok változásával módjában állott az olaj, bortermelésre és állattenyésztésre áttérni, amely ezen termelvények versenyképessége következtében bőséges hasznot hozott.
A Krisztus előtti II. század ugyanis az itáliai szőlőtermelés minőségi és mennyiségi termelésének növekedését hozta meg s az állattenyésztés fejlődését a jóval nagyobb hússzükséglet és a gyapjútermékek nagyobb kereslete tette indokolttá. Az állattenyésztést nagymértékben elősegítette az a körülmény, hogy az ager publicus jelentős része legelőkből állott s így az azt occupáló nemesség hatalmas legelőterületeket használhatott ki.

A tengerentúli verseny döntő jelentőséggel hatott ki a gabonatermelő kis- és középgazdaságok bukásánál, elszegényedésénél, mert a tengerentúli gabonának, lévén az rabszolga munkaerővel termelt, olcsóbb volt a termelési költsége, de olcsóbb volt a szállítása is, mert az tengeren és nem szárazföldi úton történt, végül azért is, mert a tengerentúli gabona jelentős részét adóban vagy alacsony áron történt állami tömegvásárlással szerezték be, míg az itáliai gabona ezzel a nagytömegű dömpingáruval nyílt piacon, magasabb termelési és szállítási költségeken kellett, hogy felvegye a versenyt.


Forrás: Szász Béla - Földkérdés Rómában (Budapest 1935)