logo

XXX Junius MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A plebs rustica

Általánosságban

A vidéki római földművelő lakosság, az u. n. plebs rustica képezte a római nép magvát; ennek a tönkremenetele idézte elő a nagy társadalmi krizist s ennek a társadalmi osztálynak a talpra állítása képezte a gracchusi forradalom kiindulópontját. A római vidéki lakosság — ez a kisbirtokosok osztály — hordozta magában leginkább a rómaiság karakterét s ennek a vállain nyugodott hosszú századokon keresztül az állam ügyeinek intézése, ennek a független paraszti rendnek komolysága és hazaszeretete méltó párja a senatus nagyszabású hódító politikájának.

A plebs rustica szolgáltatta az államnak a legionariusokat. Tributum elnevezés alatt évszázadokon keresztül fizette az adót. Az államnak eminens érdeke volt ennek a nemzetfenntartó rétegnek a megőrzése s a proletáriátusba való süllyedéstől való megmentése. Már Cato arra törekedett, hogy a nagymérvű katonai megterhelés mellett legalább az adózás alól felmentse ezt a réteget, amit L. Aemilius Paullus 167-i triumphusa után sikerült is elérni.

A birodalom nagymérvű megnövekedésével a provinciák lakossága vette át az államháztartás fenntartásának a terhét. A plebs rustica számára nagy könnyítést jelentett az adózástól való mentesség, de ha meggondoljuk, hogy mily hosszú ideig kellett egy római polgárnak katonai szolgálatot teljesíteni, ezt az adómentességet méltányosnak kell tekintenünk.
Természetesen a provinciai nagy bevételek, a nagy hadizsákmányok és hadisarcok sem tudhatták mindig fedezni azokat a magas költségeket, amelyeket a hadviselések okoztak s ezek a rendkívüli kiadások épen azért rendkívüli bevételeket is tettek szükségessé, amit főként az alárendeltek súlyos megadóztatásával értek el. A római polgárság helyzete, dacára ezeknek a nagy könnyítéseknek, a második pún háborútól kezdve fokozatosan rosszabbodik, minek fő oka a nagybirtokok mindjobban való kiterjedése és a Keletről óriási tömegekben behozott rabszolga munkaerő térhódítása.


A plebs rustica-nak nem áll módjában a maga sorsát intézni

Róma nagyobbodásával a tribusok is mindinkább kiterjeszkedtek; Etruria északi részeitől Sabinumig s a tarentumi öbölig lenyúló hatalmas területen szétterjedő tribusokat az akkori nehéz közlekedési viszonyok mellett lehetetlen volt Rómában szavazásra összehozni, itt csak azt kell tekintetbe vennünk, hogy még ma, a vasutak és a gőzhajók korában is képtelenség lenne Olaszország lakosságát Rómában leszavaztatni.
Az a szavazási rendszer, mely a köztársaság elején, midőn az egész ország Latiumra terjedt ki, megfelelő volt, de ebben a korban már merő anakronizmus. A tömegek csak rendkívüli alkalmakkor tódultak Rómába s a súlypont akaratlanul is a városi lakosságra terelődött, melynek egyedül állott módjában politikai jogait szabadon gyakorolni.

A vidéki lakosság sem az utazással járó költségeket, sem a római tartózkodással járó kiadásokat nem tudta fedezni s lehetetlen volt az is, hogy a mezei munkákat állandóan hosszabb időre félbehagyja. Így az a helyzet állott elő, hogy a plebs rustica, bár törvényes szavazati joga fennállott, ténylegesen nem hatott közre az állami ügyek intézésénél.
Ebből az a súlyos hátrány származott, hogy a mezőgazdasági érdekeket a kereskedelmi és ipari érdekekkel szemben, a vidéki lakosságot a városival szemben és végül a földműves-osztályt a nagybirtokosokkal szemben nem volt, ki megvédelmezze. A városi plebs és a nemesség sokszor közrejátszott oly törvényalkotások létrehozásában, melyek szöges ellentétben állottak a római nép zömének, a vidéki népességnek az érdekeivel.


A háborúk és a plebs rustica


A pénzarisztokrácia hatalmának megerősödésével a vidéki lakosság magára hagyatott, mert a tőke és a nagybirtok szövetségével szemben úgy politikailag, mint gazdaságilag tehetetlen volt. Nagy veszteség volt a számára, hogy a Cato korában még számottevő középbirtokos nemesség, mely egészen addig harcos képviselője volt a mezőgazdaság érdekeinek, nagybirtokossá válva, részt vett a megnövekedett birodalom egyéb gazdasági tevékenységében s így inkább az indusztriális érdekeltségeknek, mint a mezőgazdaságiaknak volt a továbbiakban a képviselője.
Mióta Itália római fennhatóság alatt egyesült, maga a félsziget csaknem 60 éven keresztül zavartalan belső békét élvezett egészen Hannibal betöréséig. Mindenki tehát azt várhatta, hogy a zamai győzelem után folytatódik az a virágzási korszak, melye-t az itáliai kisbirtokosság egykor élvezett. Az elpusztult falvak újból benépesednek s a kormányzat által juttatott adómentesség ennek a rétegnek a talpra állását lehetővé fogja tenni. Ez azonban nem következett be.

A második pún háborút sorra követték a keleti győzelmes hadjáratok, a hispániai felkelőkkel vívott évtizedes elkeseredett harcok s bár a lakosság szaporaságánál fogva a nagy vérveszteségeket pótolni tudta, nem tudta pótolni azt a sok ezer munkáskezet, melyet a csaknem szakadatlanul folyó hadakozások a termelő munkától elvontak.
A második pún háború során, a rettenetes cannaei csata után, amely a megelőző vereségekkel együtt csaknem 100.000 ember életébe került, főként a hispaniai háborúk nem egyszer hat évre egyfolytában elvitték a polgárt az ekéje mellől s így mi sem érthetőbb, mint hogy az utolsó 80 év alatt sivárrá lett. a félsziget s az egykor virágzó itáliai mezőgazdaság súlyos krízisbe jutott.

Hogy a földműves lakosságnak a háborúkkal járó nagy elfoglaltságát szemléltessük, idézzük Sp. Ligustinus centurio beszédét Liviusból, amely ha költött is, mint a többi liviusi beszéd, de a legjobban karakterizálja a viszonyokat:
„Polgártársak! Sp. Ligustinus a nevem, a crustuminiai tribushoz tartozom és sabin földön születtem. Atyám egy iugerum földet hagyott reám s egy kis kunyhót, amelyben születtem és nevelkedtem s ahol most is lakom. Midőn a megkívánt életkort elértem, atyám testvére leányát adta hozzám feleségül, aki nem hozott egyebet hozományul, mint szabad születését és tisztaságát, amellett termékenységet, amely egy gazdag háznak is elegendő volna. Hat fiunk és két leányunk van, az utóbbiak már férjhez mentek. A fiú gyermekeim közül négy felnőtt, kettő még gyermek.
Én P. Sulpicius és C. Aurelius consulátusa alatt lettem katona. Abban a seregben, melyet Macedoniába átvittek, két évig szolgáltam, mint közkatona Philippus király ellen; a harmadik évben T. Quinctius Flamininus a hastati tizedik centuriójává nevezett ki. Midőn én a Philippus és a macedonok legyőzetése után Itáliába visszatértem és elbocsátottak, tüstént M. Porcius Cato consullal, mint önkéntes Hispániába mentem ki.
Mindazok, akik ezt s a többi hadvezért hosszú szolgálat után megismerték, nagyon jól tudják, hogy senki az élő vezérek közül az ügyességnek nem élesebb megfigyelője és megítélője, mint ő. Ez talált engem érdemesnek arra, hogy a harmadik vonal (hastati) első centuriájának a vezetését nekem átadja. Harmadízben újból mint önkéntes, abban a hadseregbn szolgáltam, amely az aetolok és Antiochus király ellen küldetett ki.
M. Acilius a második vonal (principes) első centuriájának vezetésével bízott meg. Antiochus király elűzése és az aetolok leigázása után visszavezettek minket Itáliába. Ezután közelebbről két ízben teljesítettem egy évig hadiszolgálatot. Kétízben szolgáltam Hispániában, előbb Q. Fulvius Flaccus alatt, majd Ti. Sempronius Gracchus praetor vezetése alatt. Flaccus azokkal együtt hozott haza a provinciából, akiket bátorságuk miatt kiválasztott a triumphusára. Ti. Gracchus kérésére újból a provinciába mentem.
Kevés éven belül négyszer voltam az első vonal első centuriója s hadvezéreim 34 alkalommal jutalmaztak meg a bátorságomért; hat polgárkoronát kaptam, 22 évet szolgáltam s már elmúltam 50 éves. De még ha nincs is meg a teljes szolgálati időm s korom még nem is mentesít a szolgálattól, a méltányosság szempontja mégis elbocsátásom mellett szól, mert magam helyett négy fiút állítok ki. Ezt azonban nem a magam igazsága érdekében mondottam.
Sohasem bocsátanék meg magamnak, ha bárki, aki sorozást tart, engem nem tartana használható katonának. Hogy milyen rangot adnak nekem a katonai tribunok, az az ő dolguk ; de hogy engem a hadseregben bátorságban felül éne (múlhasson senki, arról majd én gondoskodni fogok, mint ahogyan azt, parancsnokaim és bajtársaim bizonyítják, mindig is megtettem.
Ti is bajtársak vigyázzatok, hogy mint fiatalok sohse szegüljetek ellen a magistratusok és a senatus parancsainak, bár jogotokban áll az appelláció, mégis most is engedelmeskedjetek a senatusnak és a consuloknak; tartsatok minden helyet eléggé tiszteletreméltónak, mert azzal a hazát fogjátok megvédelmezni."

A hosszú katonai szolgálat rendszerint mindig elszoktatja a föld népét az ekétől s az iparost szerszámaitól. Bármennyire is nehéz legyen a hadi szolgálat, változatossága után végtelenül unalmassá válik a nehéz, egyhangú mezei munka. A hosszú évtizedes harcok után öregen megtérő Ligustinusoknak, akik otthon rendszerint elölről kellett, hogy kezdjék az életet, verejtékes munkával kellett, hogy kiharcolják a földből a mindennapi kenyeret, ki kellett, hogy fizessék a hozzátartozóik által távollétükben nagyra növesztett adósságokat semmi kedvük sem volt a nehéz és kétséges küzdelem felvételére.
Ha már koruk miatt nem állhattak be katonának, még mindig szívesebben beköltöztek a fővárosba, hol azután az ingyen gabonát váró proletárok hadába olvadtak be. A vidéki városok, községek sorra elnéptelenedtek s nagyon gyakran a központi kormányzat által követelt újonckontingenst se mtudták kiállítani.


Forrás: Szász Béla - Földkérdés Rómában (Budapest 1935)