logo

XXVIII Junius MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

A közföldek elbirtoklása (Occupatio agri publici)

Az occupatio a régi római jognak egészen sajátosan egymagában álló intézménye. Az occupatio szokása csak ott fejlődhetik ki, hol az uralmon álló osztálynak oly korlátlan a hatalma, hogy az állam birtokait a maga részére elsajátíthatja és közvetve ott, hol sok a megműveletlen, gazdátlan föld, nincs ki azt megművelje és nincs egy oly földéhes réteg, amely arra jogot formálhatna. Ha ezek a feltételek megszüntek, az állami föld felett éles harc indul meg a hatalmasok és nincstelenek között.
Az occupatio eredetéről pontos tudósításaink nincsenek. Nem tudjuk, hogy mikorról ered, hogy szokásjog szabályozta-e csupán, vagy pedig törvény, vagy rendelet. Nem tudjuk, hogy az occupatio a magistratusok tudtával, vagy közbejöttével történt-e, hogy mi volt a gyakorlat akkor, ha több egyén formált ugyanarra a területrészre igényt. Valószínűleg kezdetben mindenki annyi ellenségtől elvett földet vett használatba, amennyit maga és családja meg tudott müvelni.

Az occupatio kezdetben a patriciusok kizárólagos előjoga volt, amit azonban a plebeiusok kezdettől fogva jogtalannak tartottak s hivatkoztak arra, hogy az állami földet az ellenségtől együttvérezve szerezték. Az évszázados harcok végén, melynek során a plebeiusok az occu-patio megszüntetését és a közföldek kiosztását követelték, a patriciusok ugyan az occupatio jogszokását meg nem szüntették, de belementek abba, hogy a plebeiusok is occupálhassanak. Ez még a 367-ben hozott lex Licinia-Sextia előtt szokásba jöhetett s később a latinokra és szövetségesekre is kiterjesztetett.
Természetesen a szokásjog ezen kiterjesztéséből az agrárnépességnek nem volt haszna, ezzel tulajdonképpen a plebeiusi arisztokrácia kompromisszumot kötött a patriciusokkal s a helyzet csupán annyiban változott, hogy most újabb rétegek részesültek az állam javainak elhasználásában. Papiroson ugyanis a legegyszerűbb polgárnak is joga volt ezután occupálni, de a valóságban az volt a helyzet, hogy mivel távolabb fekvő területeket a kisparaszt megművelni nem tudott, rabszolgái nem voltak, tőkét befektetni nem tudott, az occupatori jog tehát továbbra is a vagyonos osztályoknak vált csupán a hasznára.


Közlegelők occupálása

A közföldek kisebb hányada lehetett kert és szántóföld, jelentős rése rét, legelő és erdő lehetett. Az occupationak itt érződött a legsúlyosabban a hatása. A régebbi időkben minden polgár szabadon legeltethette a nyáját a közlegelőkön, de ezért a használatért legelőbért (pascua, scriptura) fizetett. Róma közvetlen környékén, a coloniák, municipiumok határában az intenzív gazdálkodásra való áttérés azt vonta maga után, hogy a legelőket felszántották, beépítették, a patriciusok occupálták s gyümölcsösök, szőlő és olajültetvények kerültek oda, hol azelőtt a kisember nyája legelészett.
Ez különben a természetes fejlődés eredménye. De a kormányzat elfelejtett új legelőkről gondoskodni. Hiszen voltak az államnak hatalmas terjedelmű legelői Dél-Itáliában, de azokat a közép-itáliai kisparaszt nem használhatta a nagy távolság miatt, ami annál is súlyosabb következményekkel járt, mert mint láttuk, a plebeius földművelő törpebirtokának csekély jövedelmét úgy igyekezett kiegészíteni, hogy állatait az olcsó állami legelőkön tartotta. Lassan most ettől is elesett.

A dél-itáliai nagy erdőségek és óriási legelők azután hasonló sorsra jutottak, mint a többi közföldek. Ahelyett, hogy az állam bérletekben értékesítette volna azokat, a kormányzat tűrte, hogy óriási területeket occupáljanak belőle a hatalmasok. A tőkéseknek egy gazdag új osztálya keletkezett azokból, kik nagyvállalkozással értékesítették ezeket a kitűnő területeket. Ezek a pecuarii (állattenyésztők), kik óriási marhacsordákat és juhnyájakat tartottak az elbirtokolt közlegelőkön.


Az agri occupatorii jogi helyzete

Az occupatio feltételezte, hogy annak a tényéről a magistratusoknak tudnia kellett, mert egyébként a birtoklást nem részesíthették hatósági védelemben. Az occupált föld, mint közföld, az állam tulajdona maradt s az állam a tulajdonjogát a birtokosokkal szemben bármikor érvényesíthette. Az egész primitiv jogi intézmény keresztmetszetében megmutatta, hogy az uralkodóréteg jogi formát igyekezett találni a köz tulajdon hatalommal, erőszakkal és jogtalanul való elvételére. Az egyes ismert occupatiók (1. Ardea esete) arra mutatnak, hogy az uralkodó osztály kíméletlenül kihasználta korlátlan hatalmát és idők múltával rablott szerzeményét a jogos tulajdon köntösébe igyekezett öltöztetni.
A legtöbb modern történetírót az téveszti meg, hogy az ager publicust valamilyen gazdátlan, sivár területnek tartják, melyeket az occupatorok melioráltak. Valóságban az ager publicus túlnyomó része zsákmányolt kultúr-terület volt, mely államjogilag tiszta köztulajdonba ment át .s mint ilyet vagy eladással, vagy bérbeadással értékesíteni, vagy állami kezelésben kellett volna tartani; ha ezen területrészeket a kormányzat tehát gazdátlanul hagyta, ez csak azért történt, hogy az uralkodó osztály a kezét rátehesse.

Ez a szokásjogi gyakorlat azonban nem ronthatta le az állam tulajdonjogát. Az occupatio nem bírt magánjogi hatással, hanem csak iure honorario által védett possessiot jelentett. Az agri occupatorii bármikor visszavehető, utána adót kellett fizetni és pedig a szántóföld után a gabonatizedet, gyümölcs és bor-ötödöt és legelőbért, az utóbbit a compascua használatáért s ebben benne foglaltatott az állam tulajdonjogának az elismerése is. Viszont szabály volt, hogy míg az occupator fizetett, a föld nem volt elvehető tőle.
Az ager publicus csak törvény alapján mehetett át magántulajdonba s így az agri occupatorii tulajdonképen nem volt magánföld. Ezzel a jogilag teljesen tiszta és korrekt állásponttal szemben természetesen a valóság homlokegyenest ellenkezőt mutatott. Az occupatio — mely lényegében nem egyéb a közföldek elsajátításánál s voltaképen mint a közjavak eltulajdonítása, büntetendő cselekmény, — a közben hozott tiltó törvény, a lex Licinia-Sextia dacára is vígan továbbfolyt. Az occupánsok a használatba vett földdel úgy rendelkeztek, mintha az teljes magántulajdonuk lenne. Eladták, elajándékozták, örökül hagyták és végül az évszázados gyakorlat valósággal szentesítette ezeket a folytatólagos visszaéléseket.


Forrás: Szász Béla - Földkérdés Rómában (Budapest 1935)