Az iniuria kialakulásával, mibenlétével és történeti fejlődésével foglalkozó irodalom, még a római jog általában jól kikutatott egyéb területeihez képest is, meglehetősen gazdag. E rövid áttekintést nyújtó fejezetnek nem lehetett célja, hogy újabb elmélettel gazdagítsa a még nyitott és valószínűleg újabb forrás nélkül le sem zárható kérdéseket.
Számos esetben láthattuk azonban, hogy az iniuria fogalma és a contra bonos mores klauzula a történeti fejlődés több pontján érintkezett egymással. A két fogalom szoros összefüggését a Consultatio is kifejezésre juttatta:
Commune omnibus iniuriis est, quod semper adversus bonos mores fit idque non fieri alicuius interest.

Az iniuria fogalmának kettőssége alapján kialakított séma segítséget nyújthat a forrá-sokban előforduló, látszólag nehezen tipizálható contra bonos mores klauzula rendszerezésére is.
A fentebb részletesen kifejtett történeti fejlődést, mint diakronikus megközelítésmódot figyelmen kívül hagyva, szinkronikus, dogmatikai szempontból az iniuria és a contra bonos mores klauzula közötti párhuzam alapja az iniuria fogalmának kettőssége:
quod non iure fiat: omne enim, quod non iure fit, iniuria fieri dicitur, hoc generaliter, specialiter autem iniuria dicitur contumelia.

Generális jelleggel az iniuria tehát jogellenességet jelentett, minden olyan cselekményt, amely non iure fit. Speciális jelleggel pedig egy konkrét delictumra, az itt Ulpianus által szinonimaként használt contumeliára vonatkozott. A római jog forrásaiban a contra bonos mores klauzula is többnyire éppen ebben a két értelemben fordult elő. Egyrészt generális jelleggel, a jogellenesség kifejezésére, másrészt pedig a személy kisebb sérelmét jelentő cselekmények vagy arra irányuló jogügyletek esetében.
A kötelmeken kívül a contra bonos mores klauzula általában akkor fordult elő a forrásokban, ha a sérelem nem testi jellegű vagy a fizikai sérelem csekély, pontosan, mintha a delictumként felfogott iniuriáról lenne szó. Ebben az esetben a jogkövetkezmény actio iniuriarum volt.

Az obligatiók területén is megállapítható a kettősség: a contra bonos mores klauzula vagy szűk, konkrét értelemben, azaz a sértett megbecsülését érintő vagy szabadságát korlátozó esetekben, vagy általános jelleggel, a jogellenesség szinonimájaként (és többnyire a törvényellenesség kiegészítéseképpen) jelent meg a római jog forrásaiban.
E kettősséget az eltérő jogkövetkezmények is tovább mélyítik. Az első esetben, amikor a személy megbecsülésének, fizikai integritásának sérelme valamely jogügylet tárgya vagy causája, a jogi következmény a részleges (partialiter) érvénytelenség (pro non scripto habetur) volt. A másik esetben, jogellenesség fennállásakor többnyire az egész jogügyletet semmisnek tekintették. Ha a történeti fejlődést is figyelembe vesszük, jól láthatjuk, hogy az iniuria fogalmának fejlődése miképp járt együtt a vizsgált klauzula felhasználási területének bővülésével. A 12 táblás törvény iniuriája még csupán kisebb fizikai sérelmekre vonatkozott és tarifális büntetést vont maga után.

A Kr. e. 3. és 2. század fordulójára datálható edictum de iniuriis aestimandis már a sérelmek teljesebb körű mérlegelését tette lehetővé azáltal, hogy recuperatorokra bízta az adott esetben méltányosnak tűnő büntetés meghatározását:
„quantum ob eam rem bonum et aequum recuperatoribus videbitur".

A nem materiális sérelmek elismerése azonban csak a négy, már említett speciális praetori edictum révén valósul meg egy jó évszázaddal később. E jogforrásokban a contra bonos mores az iniuria esszenciális elemét alkotta, ez vagy expressis verbis kifejezésre jutott a kérdéses edictumok szövegében vagy a cselekmény leírásából vált nyilvánvalóvá.
Valószínűsíthető tehát, hogy a contra bonos mores klauzula funkciója az volt, hogy látható, fizikai sérelem híján objektív és mégis rugalmas viszonyítása alapot (a modern büntetőjog fogalmai szerint egyfajta védett jogi tárgyat) biztosítson egyes konkrét cselekmények minősítéséhez. A boni mores objektivitását az évszázadok óta formálódó társadalmi értékrendszernek köszönhette, amelyet a censor tevékenysége még tovább pontosított, rugalmasságát pedig annak, hogy a rá való hivatkozással egyes nemkívánatos cselekmények könnyen elhatárolhatók voltak a büntetendő magatartásformáktól. Elegendő, ha itt a tisztességes hölgy követésére (adsectari) vagy megszólítására (appellare) gondolunk, amelyek akár megengedett, de akár a jó erkölcsökbe ütköző is lehetett.

Végül, a klasszikus kortól kezdődően, az edictumok kazuisztikájával felállított határok szűknek bizonyultak, és újabbés újabb tényállások nyertek elismerést, kialakult az iniuria generális jogellenességet jelentő variánsa: quod non iure fit, iniuria fieri dicitur.

A fogalom történetének ebben a nagy változást hozó szakaszában is magával „sodorta” a contra bonos mores klauzulát, amely ezáltal szintén generális jellegűvé vált, mint ahogy a már idézett források mutatják:
Neque contra leges neque contra bonos mores pacisci possumus. Vagy: Condiciones contra leges et decreta principum vel bonos mores adscriptae nullius s unt momenti...



Deli Gergely