Sextus Aurelius Victor könyveiből
42
Constantius atyai unokatestvérét, Gallust Caesarrá kiáltatta ki, s hozzáadta húgát, Constantinát feleségül. Magnentius saját testvérét, Decentiust az Alpokon túl ugyancsak Caesarrá tette. Ezekben a napokban bitorolta el Rómában Augustus nevét Constantinus húgának, Eutropiának az elvetemült emberek által felbíztatott fia, Nepotianus. Huszonnyolc nap múlva Magnentius legyőzte őt.
Ez idő tájt aratott győzelmet a Magnentius-szal harcoló Constantius is Mursia közelében. Szinte sehol máshol nem fecsérlődött el jobban a rómaiak ereje, mint ebben a csatában, s a birodalom egészének szerencséje lehanyatlott. Ezután Magnentius Itáliába vonult vissza, majd Ticinumnál sokakat legyilkolt, akik elővigyázatlanok voltak, és ahogy győzelem esetén lenni szokott, a kelleténél vakmerőbben üldözték őt.
Nem sokkal később azonban Lugdunumnál sarokba szorították, s egy titokban előkészített karddal keresztülszúrta magát, a döfést pedig a falhoz történő nyomással segítette, minthogy hatalmas teste volt, majd a sebéből, az orrán és a száján át ömlő vérével együtt, uralkodásának negyvenkettedik havában, közel az ötvenedik életévéhez kilehelte lelkét.
Barbár szülőktől származott, akik Galliában laktak. Nagy buzgalommal fordult az olvasás felé, emellett csípős nyelvű, háborgó lelkű és rendkívül gyáva emberként jellemezhető, mindazonáltal a merészség látszatával mesterien titkolta gyávaságát. Amikor értesültek haláláról, Decentius egypólyára hurkot kötve véget vetett életének.
Constantius ez idő tájt gyilkolta meg Gallus Caesart. Négy évet uralkodott. Az imperátorrá tett Silvanust uralkodásának huszonnyolcadik napján megölték. Különösen udvarias természetű személy volt. Habár barbár apa nemzette, a római neveléstől műveltté és kitartóvá vált.
Constantius maga mellé vette Caesar rangban a közel huszonhárom éves Claudius Iulianust, Gallus testvérét. Iulianus az argentoratei mezőknél, Galliában, kisszámú katonával megsemmisítette az ellenség végtelen számú seregét. A holttestek hegyekhez hasonló halmokban tornyosultak, a vér patakokban ömlött. Fogságba ejtették a nagyhírű Nodomarius királyt, a teljes nemességet megfutamították, a római területek határát helyreállították, nem sokkal ezután pedig az alemannokkal viaskodva a leghatalmasabb királyukat, Badomariust is elfogták.
Augustus-szá kiáltották ki a galliai csapatok. Constantius követségek által sürgette, hogy térjen vissza korábbi rangjához és címéhez, Iulianus azonban visszafogottabb válaszaiban úgy reagált, hogy e magas hatalom égisze alatt sokkal készségesebben fog majd engedelmeskedni.
Constantius pedig egyre jobban lángolt a haragtól, s mivel nem volt képes eltűrni ezeket a válaszokat, a Taurus-hegység lábánál, Mopsocrene közelében a legvadabb láztól, amelyet a dühöngés és a virrasztások mértéktelenül felerősítettek, életének negyvennegyedik, uralkodásának pedig a harminckilencedik évében meghalt. Huszonnégy évig volt augustus: nyolc évig egyedül, tizenhat évig pedig a testvéreivel és Magnentius-szal. Tizenöt esztendőn át Caesarként uralkodott.
A polgárháborúk során szerencsés, a külhoni harcokban viszont szerencsétlen volt. Csodálatos mesterként bánt az íjjal. Mértéket tartott az ételben, a borban és az alvásban, kitartó munkabírás jellemezte, s lelkesedett az ékesszólás iránt, amelyet azonban lassú felfogása miatt nem volt képes művelni, így másokra irigykedett. Eunuchok és udvaroncok szerelmének volt a rabja, valamint a feleségeinek is, ám miután megelégedett velük, a ferde és törvénytelen gerjedelemmel már egyáltalán nem szennyeződött be.
Feleségei közül, akikből a sors sokat rendelt mellé, kiváltképp Eusebiát szerette, aki ugyan nagyon csinos volt, de Adamantián és Gorgonián, valamint a többi erőszakos női segédjén keresztül megrontotta férje hírnevét, szemben azoknak a tisztességesebb asszonyoknak a szokásával, akiknek a tanácsaik gyakorta segítik a férjeiket. Bizony, hogy másokat ne említsek, még kimondani is hihetetlen milyen mértékben növelte Pompeia Plotina Traianus dicsőségét. Amikor a császár procuratorai a provinciákat szörnyű módon gyötörték, sőt úgy mondják az egyik közülük így kereste fel a gazdagokat:
„Miért van vagyonod?”, a másik így: „Honnan szereztél ennyit?”, a harmadik pedig így: „Add ide, amid van!”,
Plotina korholni kezdte férjét, szemére vetve, hogy közömbös a saját hírnevével szemben, ez pedig olyannyira megváltoztatta a császárt, hogy ezután a becstelen pénzbehajtást elátkozva lépnek nevezte a kincstárat, mert a növekedésével a többi testrészek elsorvadnak.
43
Iulianus császár pedig, miután a római világ felügyelete egyes egyedül az ő kezébe került, a dicsőség után módfelett vágyódva a perzsák ellen vonult. Ott azután egy áruló álnokul tőrbe csalta, amikor a parthusok szorongatták, s ő egy felkapott pajzzsal az éppen csak felállított táborból kitört.
Amikor meggondolatlan lelkesedéssel csatarendbe igyekezett állítani a csapatait, az ellenség egyik menekülő harcosa lándzsával átdöfte. Visszavitték a sátorba, ám ismét kivonult, hogy buzdítsa a sajátjait, így hát lassanként elvérzett és éjfél körül meghalt. Amikor halála előtt tanácskoztak vele a hatalomról, nem jelölt senkit sem az utódjának, nehogy a különböző indulatoktól fűtött tömegek irigysége ama barátot, míg a hadsereg lázongása az államot, ahogy lenni szokott, veszélybe sodorja. Hatalmas tudással rendelkezett az irodalom és az államügyek területén, még a görögök legbölcsebb filozófusaival is felért. Nagyon elszántan edzette testét, ami izmos volt ugyan, de alacsony.
Érdemeit csökkentette azonban, hogy néhány dologban nem ügyelt a mértékre. Túlzottan vágyott a hírnévre, babonásan tisztelte az isteneket, merészebb volt annál, mint ami illik egy imperátorhoz, akinek mindig, de leginkább a háborúban az életét kell elsősorban megőriznie, mert ez ad biztonságot mindenkinek.
A dicsvágy tehát oly hevesen a hatalmába kerítette, hogy sem földrengés, sem a számos előjel, amely Perzsia megtámadását megtiltotta, s heves vágyának letörésére sarkallta, de még a csata előtti nap éjszakáján látott, égből alázuhanó hatalmas gömb sem tette óvatossá.
44
Iovianus, akit a Varronianus nevű atyja nemzett, a Pannonia provinciában található Singido földjének lakosa volt, s nyolc hónapot uralkodott. Atyja, miután számos gyermekét elvesztette, álmában azt a parancsot kapta, hogy őt, vagyis felesége közeljövőben születendő gyermekét Iovianusnak nevezze. Kiváló testfelépítésű, derűs természetű, irodalmat szorgalmasan tanulmányozó ember volt.
A hideg tél közepén Perzsiából sietve Konstantinápolyba masírozott, amikor emésztési zavara következtében, amely egy új épület vakolatának hatására tovább súlyosbodott, közel a negyvenedik évéhez váratlanul meghalt.
45
Valentinianus száz nap híján tizenkét évet uralkodott. Édesapját, az alacsony származású, Cibalaeben született Gratianust Kötélverőnek nevezték, mert a rabszolgákat vezető kötelet még öt katona sem tudta kicsavarni a kezéből. Emiatt vették fel a hadseregbe, s egészen a praefectus praetorio címig emelkedett. A katonák jelenlétében az ő javaslatára ajánlották fel az uralmat az ellenkező Valentinianusnak, aki testvérét, Valenst maga mellé emelte a hatalomba, s később még nem teljesen felnőtt fiát, Gratianust is augustus-szá nevezte ki anyósa és felesége nyomására.
Valentinianus jóképű, leleményes, erős lelkű, kiváló stílusú, ámbár szófukar társalgó volt, továbbá szigorúság, hevesség jellemezte, s mindenféle bűn beszennyezte, leginkább a kapzsiság, amelynek a megszállottja volt. A következő tulajdonságokban pedig, amiket említeni fogok, Hadrianushoz állt a legközelebb: mindketten kiemelkedően szépen festettek, kiváló emlékezőtehetségük volt, új fegyvereken járt az eszük, viaszból, vagy agyagból szobrokat készítettek, s bölcsen használták ki a körülményeket, alkalmakat a társalgásra. Röviden összefoglalva, ha azoktól a leghűségesebbeknek és legbölcsebbeknek tartott aljas emberektől, akikben megbízott, meg tudott volna válni, vagy ha bevált és képzett tanácsadókat alkalmazott volna, akkor nem kétséges, hogy tökéletes császárként tündökölt volna.
Az ő idejében ölték meg az uralmat magához ragadó Firmust Mauritaniában. Amikor Valentinianus Bergentioban a kvádok követségének válaszolt, egy szélütéstől hangja elállt, s tiszta tudattal, életének ötvenötödik évében kilehelte lelkét. Ez a végzet bizony evésben való féktelensége és elhízottsága miatt érte, amitől sokak elmondása szerint felpuffadtak végtagjai. Halála után Equitius és Merobaudes tanácsára az alig négyéves, édesanyjával a közelben tartózkodó, onnan előkerített Valentinianust imperátorrá emelték.
46
Valens testvérével, Valentinianus-szal, akiről az előbb beszéltünk, tizenhárom évet és öt hónapot uralkodott. Ezt a Valenst, miután siralmas háborúba keveredett a gótokkal, nyilaktól megsebezve egy nagyon ócska kunyhóba vitték, ahol a felbukkanó gótok tüzet gyújtva lángsírba küldték. Ezek az elismerésre méltó erények voltak meg a jellemében: a földbirtokosok érdekeinek védelmezője volt, ritkán váltotta le a bírákat, barátai iránt hűséggel viseltetett, haragja pedig mindenkivel szemben ártó szándék nélkül és veszélytelenül lángolt. Nagyon gyáva személy volt azonban. Az ő idejében ölték meg a zsarnokságra törő Procopiust.
47 1 Gratianus, Sirmium szülötte édesapjával, Valentinianus-szal nyolc évet és nyolcvanöt napot, atyai nagybátyjával és testvérével három évet, ugyanezen testvérével és Theodosius-szal négy évet, mindannyiukkal, valamint Arcadius-szal pedig hat hónapot uralkodott.
A galliai város, Argentaria közelében harmincezer alemannt semmisített meg a háborúban. Amikor felismerte, hogy a Thrákiát és Daciát a saját szülőföldjükként birtokban tartó gótok és tajfálok, valamint a minden veszedelemnél szörnyűbb hunok és alánok miatt a római nevet a végső veszedelem szorongatja, mindenki egyetértésével maga mellé rendelte Hispániából a harminchárom esztendős Theodosiust és rábízta az uralmat.
Gratianus egyáltalán nem átlagos ismeretekkel rendelkezett az irodalomtudományban: tudott verseket írni, szónokolni, rhétorok módjára vitákat folytatni. Semmi mást nem csinált azonban éjt nappallá téve, mint az íjászatot gyakorolta, a legnagyobb gyönyörként élte meg, isteni képességnek tartotta, ha a célokat eltalálta.
Az evésben, ivásban és az alvásban mértéktartó volt, s legyőzte szexuális vágyait is. Az összes jó tulajdonsággal rendelkezett volna, ha az állam kormányzásának a feladatára is figyelmet fordított volna, ez azonban nemcsak szinte teljesen idegen volt a természetétől, de még a gyakorlata is hiányzott hozzá. Elhanyagolta a sereget, s inkább az alánok közül tüntetett ki néhány embert a figyelmével, akiket hatalmas mennyiségű arannyal magához édesgetett és már többre becsülte őket, mint a régi római katonákat.
A barbárok alkották társaságát, majdhogynem elnyerte a barátságukat, s olykor ugyanabban a viseletben mutatkozott, amelyben ők, így hát felszította maga ellen a katonák gyűlöletét. Ez idő tájt, miután Maximus Britanniában zsarnokságra tört, majd átvonult Galliába, a Gratianus-szal szemben ellenséges légiók mellé álltak, a bitorló pedig megfutamította Gratianust, majd haladéktalanul megölette. Huszonkilenc évet élt.
48
A hispaniai születésű Theodosius édesapja Honorius, édesanyja pedig Thermantia volt, származását pedig Traianus princepsig vezette vissza. Gratianus császár tette imperátorrá Sirmiumban, s tizenhét évet uralkodott. Azt beszélik, hogy szüleit egy álomban figyelmeztették, hogy azzal a szent névvel ruházzák fel, amelyet latinul úgy mondunk, hogy „a Deo datum” (Istentől adatott). Még egy jóslat is kinyilvánította róla Asiában, hogy az fog Valens örökébe lépni, akinek a neve a Θ, az Ε, az O és a Δ görög betűkkel kezdődik. Amikor a kezdőbetűk egyezése által félrevezetett Theodorus azt gondolta, hogy őt illeti a hatalom, gyalázatos becsvágyáért halállal fizetett.
Theodosius pedig az állam jeles gyarapítója és védelmezője volt. A hunokat és a gótokat, akik Valens alatt elárasztották a birodalmat, különböző csatákban legyőzte. A könyörgő perzsákkal békét kötött. A zsarnok Maximust, aki korábban meggyilkolta Gratianust és magának követelte Galliát, Aquileiánál megölte, s a fiát, Victort is kivégeztette, akit atyja, Maximus még gyermekévei alatt emelt augustus-szá. Felülkerekedett továbbá Eugenius trónbitorlón és Arbogastesen is, akiknek tízezer harcosuk esett el. Ez az Eugenius tudniillik Arbogastes haderejében bízva uralomra tört, miután Valentinianust Viennában meggyilkoltatta. Nemsokára azonban az életével együtt a hatalmát is elvesztette.
Theodosius erkölcseiben és testi megjelenésében Traianushoz hasonlított, amennyire a régi írások és képek tanúsítják: daliás kiállású volt, a végtagjai is ugyanúgy tökéletesek, ugyanolyan hajviseletet hordott és az arca is hasonlónak tűnt, de Traianus borotvált, sima arccal jelent meg és a szemei nem voltak hatalmasok. Nem tudom, vajon éppoly megnyerő és vonzó tekintete, illetve ugyanannyira méltóságteljes járása volt-e.
A lelkülete azonban teljes egészében hasonlított rá, semmi olyat nem tudok elmondani róla, amit ne a róla szóló könyvekben láttam volna és ne belőlük vettek volna át. Szelíd lélekkel megáldott, irgalmas szívű, barátságos ember volt, aki úgy gondolta, hogy egyedül a ruházatával különbözik a többiektől. Minden embert megbecsült, de a derekakat még jobban jutalmazta. Egyformán tisztelte az egyszerű embereket és a hatalmasokat, az iskolázottakat azonban csodálta, de csak ha feddhetetlenek voltak. Nagylelkű adományokat osztott. Szerette a polgárokat és mindazokat, akikhez személyes kapcsolat fűzte, s kitüntetésekkel, pénzzel és kiváltságokkal ajándékozta meg őket, leginkább pedig azokkal szemben volt kegyes, akik a legkeményebb helyzetben is bizonyították hűségüket iránta, vagy atyja iránt.
Mindazt azonban, ami Traianust beszennyezte, tudniillik az iszákosságot és a dicsőségvágyat, bizony olyannyira nagyon megvetette, hogy nem indított háborúkat, bár megörökölte őket, s törvényben tiltotta meg, hogy kurtizánokat és citerásnőket hívjanak a lakomákra. Oly nagy tisztesség és mértékletesség jellemezte, hogy az unokatestvérek házasságát éppúgy megtiltotta, mint a testvérekét.
Ha a tudományokban rendkívül jártas személyekhez hasonlítjuk, akkor csak közepes mértékben volt tanult, viszont eszessége vitathatatlan, s nagyra becsülte az ősök tetteinek megismerését is. Közülük folyamatosan átkozta azokat, akiknek gőgös, kegyetlen és szabadságellenes tetteiről olvasott: kárhoztatta Cinnát, Mariust, Syllát és az összes önkényuralmat gyakorlót, de különösen a hűtleneket és a hálátlanokat.
A hitványságtól bizony haragra gyúlt, de gyorsan le is higgadt, így hát szigorú parancsai olykor rövid idő után megenyhültek. Természeténél fogva megvolt benne az a képesség, amelyet Augustus egy filozófustól sajátított el, aki amikor látta, hogy a császár könnyen elveszti az önuralmát, s túlságosan szigorúan ítél, azt javasolta neki, hogy ha dühbe gurul, akkor sorolja fel magában a görög ábécé huszonnégy betűjét, hogy ezáltal a felindultság, amely csupán pillanatnyi, miután elterelte a figyelmét, rövid idő elteltével lelohadjon.
Kétségtelen ritka erénye, hogy jobb emberré vált, miután sok év alatt uralkodói hatalmát megnövelte, s még tovább tökéletesedett, miután a polgárháborúban győzelmet aratott. Gondosan felügyelte a gabonaellátást, s nagy mennyiségű aranyat és ezüstöt adott vissza a saját vagyonából annak a sok embernek, akiktől a zsarnok ezeket elvette és elherdálta, pedig még a jó császárok is csak a csupasz földeket, a kifosztott birtokokat szokták üggyel-bajjal visszajuttatni. A többi vele kapcsolatos dolog már jelentéktelenebb, úgymond palotán belüli titkos történésekről van szó, amelyek azonban a kíváncsi emberi természet miatt még jobban magukra vonják a figyelmet.
Apai nagybátyját szülőatyjaként tisztelte, elhunyt bátyja és nővére gyermekeit a sajátjainak tekintette, vérrokonait és hozzátartozóit pedig szülői érzülettel szerette. Elegáns és jó kedélyű lakomákat adott, amelyek azonban nem voltak pazarlók. Beszédstílusát mindig az adott személyhez igazította, s érdemei szerint vizsgálta az embereket, a komoly beszélgetéseket pedig vidámsággal fűszerezte. Gyengéd apa és szerető férj volt. Nem edzett sem a vonzerő, sem a jóleső fáradtság érdekében, inkább nagyokat sétált, amikor szabadideje volt, hogy felfrissítse lelkét, emellett pedig mértékletes táplálkozással őrizte meg az egészségét. Az emberi dolgoktól békében megválva, ötvenéves korában, Mediolanumban halt meg, a békét élvező állam két felét pedig két fiára, Arcadiusra és Honoriusra hagyta.
Holttestét még ugyanabban az évben Konstantinápolyba vitték és eltemették.