Sextus Aurelius Victor könyveiből
1.
A város alapítása utáni 722. évben és a királyok elűzése után 480 évvel visszaállították a rómaiak azon szokását, hogy egy embernek teljesen alárendelik magukat, s ezt a személyt nem királynak, hanem imperátornak, vagy még tiszteletre méltóbb néven Augustusnak nevezték.
Octavianust, aki apai ágon Octavius szenátortól született, anyai ágon pedig a Iulius-család vonalán egyenesen Aeneastól származott, mivel nagyanyja fivére, Gaius Caesar örökbe fogadta, Gaius Caesarnak hívták, aztán később győzelmei miatt már az Augustus melléknéven szólították.
Ő, miután elfoglalta helyét a hatalomban, tribunusi jogkört is gyakorolt. Egyiptom területét, amelyet a Nílus áradásakor nehéz megközelíteni és a mocsarak miatt járhatatlan, provinciává tette. Hogy a Város bőséges éves gabonaellátását biztosítsa, a hanyagság miatt régóta iszappal elzárt csatornákat a katonák munkájával szabaddá tette. Az ő idejében évente 20 millió egységnyi búzát szállítottak Egyiptomból a Városba.
A római nép provinciáinak sokaságához hozzákapcsolta a cantaberek és az aquitániaiak, a rhaetusok, a vindelicusok és a dalmátok területeit. Megsemmisítette a szvéveket és a cattusokat, a sigambrusokat pedig Galliába telepítette át. A pannonokat adófizetőkké tette. A háborúk által felizgatott geta népeket és a basternákat egyetértésre kényszerítette.
A perzsák túszokat küldtek hozzá és megadták neki királyaik megválasztásának jogát is. Az indiaiak, a szkíták, a garamantesek, az etiópok követeket küldtek hozzá ajándékokkal. Végül oly nagyon megutálta a békétlenséget, a háborúkat és a viszálykodásokat, hogy hacsak nem volt igazságos oka rá sohasem üzent hadat semmilyen népnek. Azt mondogatta, hogy ha valaki elbízakodottá és nagyon könnyelművé válik a diadalmenet vágyától feltüzelve, s egy babérkoszorúra törve, amely nem más, mint terméketlen levél, akkor az illető a bizonytalan kimenetelű csatákkal veszélybe sodorja a polgárok biztonságát.
Semmi sem illik kevésbé egy jó imperátorhoz, mint a meggondolatlanság, hisz úgyis elég gyorsan történik, amit megfelelő módon intéznek. A fegyvereket pedig, hacsak nem áll fenn a nagyobb nyereség reménye, egyáltalán nem szabad bevetni, nehogy a csekély nyereségért cserébe a veszteség súlyos legyen, a kis haszonnal kecsegtető győzelem ugyanis olyan, mint egy színarany horog a horgászoknak, semmilyen fogás haszna nem pótolhatja a kárt, ha leszakad és elvész.
Az ő idejében semmisült meg a Rajnán túl egy római sereg, s a tribunusok, valamint a propraetor is odaveszett. Ez a veszteség oly nagyon fájt neki, hogy koponyáját nagy lendülettel a falba verte és az öltözéke, a haja és a gyász összes többi jele által elcsúfította magát.
Erősen kifogásolta nagybátyjának az egyik újítását, aki új és nyájas szokás szerint a katonákat bajtársaknak szólítván miközben igyekezett kedvesebbé válni meggyengítette princepsi tekintélyét.
A polgárokhoz általában különösen elnézően viszonyult. Barátaihoz hűséges maradt, akik közül a legfontosabb Maecenas volt hallgatagsága, valamint Agrippa kitartó munkabírása és fegyelmezettsége miatt. Nagyra becsülte továbbá Vergiliust is. Ritka volt azonban, ha barátságot kötött, ezeket a kapcsolatait viszont igen állhatatosan megőrizte. Olyannyira elkötelezte magát a szabad tudományok, különösen az ékesszólás mellett, hogy bizony nem telt el nála nap még hadjárat alkalmával sem olvasás, írás, szónoki gyakorlatok nélkül.
Új és javított törvényeket is közzétett a saját nevében. Számos épülettel gyarapította és díszítette Rómát, s dicsekvően a következőket mondta:
„Téglából épült várost kaptam, márványt hagytam magam után.”
Szelíd, kedves, udvarias, jókedvű és szellemes volt, az egész teste szép, de a szemei különösen. Tekintete úgy villogott, mint a legfényesebb csillagok és szívesen vette a reá pillantóktól, ha szemvillanása elől, miként a Nap sugaraitól, elkapták a tekintetüket. Amikor egyszer egy katona szemeit az arcáról elfordította, megkérdezte tőle, hogy miért tette, amit tett, a katona pedig imigyen válaszolt: „nem tudom elviselni a szemeid villámlását.”
Még egy ekkora férfi sem volt azonban mentes a bűnöktől. Kissé ugyanis türelmetlen, enyhén lobbanékony, titokban irigy, nyíltan pedig pártoskodó volt, továbbá nagyobb uralom után sóvárgott, mint amekkora lehetséges volt, ezeken felül pedig még szenvedélyes kockajátékosként lehet jellemezni.
Jóllehet az ételtől és a bortól nagyon is tartózkodott, sőt egy bizonyos mértékig még az alvást is megvonta magától, mindemellett azonban olyannyira a szerelmi vágy rabja volt, hogy gyalázatos hírnévre tett szert. Az volt ugyanis a szokása, hogy tizenkét kéjfiú és ugyanennyi kéjlány között heverészett.
Miután elhagyta feleségét, Scriboniát is, s szerelemtől elvakulva megszerezte magának egy idegen férfi asszonyát, Liviát, a korábbi férj látszólagos beleegyezésével összeházasodott vele. Ennek a Líviának már voltak fiai, Tiberius és Drusus. Jóllehet a kéjelgés megszállottja volt, ugyanezt a bűnt másoknál mégis a legszigorúbb módon torolta meg, az emberek szokása ugyanis, hogy azon bűnök megbosszulásában járnak élen, amelyeknek maguk is szenvedélyesen hódolnak. Ovidiust, a költőt, akit Nasonak is neveznek, emiatt, mivelhogy három könyvecskét írt A szerelem művészete címmel, száműzetésre ítélte.
Derűs és kedves lelkű volt, mindenfajta látványosság szórakoztatta, de különösen a vadállatok ismeretlen fajtái és végtelen száma. Hetvenhét évet megélve Nolában halt meg betegségben. Habár mások azt írták, hogy Livia álnokságának következtében ölték meg, mert az felfedezte, hogy mostohalányának fiát, Agrippát, akit mostohái gyűlölete miatt egy szigetre száműztek, vissza fogják hívni, s attól félt, nehogy a fiú az uralom teljességének megszerzése után megbüntesse őt.
Az elhunytat, vagy meggyilkoltat a szenátus döntése értelmében számos új kitüntetéssel ékesítették. Ezeken felül pedig előbb a Haza atyjának nevezték, majd Rómában, valamint az összes népesebb városban egyaránt templomokat szenteltek neki, a köznép pedig nyilvánosan azt emlegette „bárcsak sohase született volna meg, vagy sohase halt volna meg.”
Amilyen rossz volt ugyanis uralmának kezdete, olyannyira ragyogó lett a vége. A principatus megszerzésekor ugyanis a szabadság elnyomójaként lépett fel, ám mialatt tisztségét viselte, már úgy szerette a polgárokat, hogy egyszer, amikor úgy tűnt, már csak háromnapi gabona van a magtárakban, a méreg általi halált határozta el arra az esetre, ha a provinciákból ez idő alatt nem futnának be gabonaszállító hajók. 30 Ezek azonban végül megérkeztek, így a haza üdvét az ő sikerének tulajdonították.
Ötvenhat éven át uralkodott, tizenkettőt Antonius-szal, negyvennégyet egyedül. Az állam fölötti hatalmat bizonyosan soha magához nem ragadta és oly sokáig meg nem tartotta volna, ha nem rendelkezett volna nagy tehetséggel és kiváló felkészültséggel.
2
Claudius Tiberius, Livia fia és Octavianus Caesar mostohafia, huszonhárom évet uralkodott. Őt, mivel Claudius Tiberius Neronak nevezték, iszákossága miatt találó tréfákkal Caldius Biberius Mero-ként is emlegették. Hadi dolgokban nagy jártasságot mutatott fel és a szerencse is eléggé pártfogolta Augustus uralkodása alatt, mielőtt az uralmat megkaparintotta volna, ezért bizony nem érdemtelenül bízták rá az állami teljhatalmat.
Sok ismerettel rendelkezett az irodalomtudományban. Még ragyogóbb volt ékesszólásban, de hajlamaiban a legrosszabb: vad, kapzsi és álnok, aki olyan dolgokat szeretett volna színlelve magának, amelyeket valójában nem is akart; akikre látszólag haragudott, azoktól szeretett tanácsot kérni, akiket pedig gyűlölt, azokhoz viszont tettetve jóakarattal közeledett. Hirtelen jött válaszai vagy tervei jobbnak bizonyultak azoknál, mint amelyeket átgondolt. Látszólag nem fogadta el ráadásul az atyák által felajánlott principatust (amit bizony ravasz módon csinált), ám amit egyesek mondtak, vagy gondoltak róla, könyörtelenül felderítette: ez volt az eset, amely minden jó embert elpusztított.
Akik úgy vélték ugyanis, hogy az uralkodás terheinek nagyságát őszintén utasította el hosszú szónoklatában, amikor véleményüket az ő akaratához igazították, bekövetkezett a végső bukásuk. Archelaus király hatalomból való elmozdításával Cappadociát provinciává szervezte. A gaetulusok fosztogatásait visszaszorította. Marobodust, a szvévek királyát ravaszul tőrbe csalta.
Miközben irtózatos dühvel büntetett meg ártatlanokat, bűnösöket, a saját hozzátartozóit és idegeneket egyaránt, mivel a hadügyeket kiengedte a kezéből, Armeniát a parthusok, Moesiát a dákok, Pannoniát a szarmaták, Galliát pedig a szomszédos törzsek dúlták fel. Nyolcvannyolcadik évének betöltése után négy hónappal Caligula cselvetései miatt ölték meg.
3
Caligula négy évet uralkodott. Germanicus fia volt, s mivel a katonák között született, melléknévként a katonai saru nevét (ez a caligula) kapta meg. Principatusa előtt mindenki számára kedves és elfogadott volt, a principatusa során azonban olyan dolgok történtek, amelyek miatt megérdemelten terjedt róla, hogy nem volt még szörnyűbb úr nála. Még a három nővérének is erőszakkal vette el a tisztaságát. A saját isteneinek ruhájában járt-kelt; Iupiternek nyilvánította magát vérfertőzése miatt, a bacchanaliai kórusból pedig Libernek. Nem tudom, vajon illik-e róla ezeket a történeteket megőrizni, hacsak nem talán azért hasznos a princepsekről tudni mindezeket, hogy legalább a rossz hírnévtől való félelem hatására a hitvány jellemű emberek az ilyesféle becstelenségeket elkerüljék.
Előkelő asszonyokat vetett alá nyilvánosan a kéjvágyának a palotában. Elsőként koronázták meg diadémával, s elrendelte, hogy úrnak szólítsák. Három mérföld hosszan, a Puteolanusi-öböl gátjai között, hajókat kapcsolt össze kettesével. Az így kialakított pontonhídra földet hordatott egy szilárd út képzetét keltve, majd a szügydíszes lóval és bronz koszorúval kitüntetett, arany katonai köpennyel felruházott uralkodó, mintha győztes hadvezér lenne, egy kétlovas harci szekérrel végighajtott az építményen. A császár végül a katonák által leszúrva vesztette életét.
4
Claudius Titus, Tiberius testvérének, Drususnak a fia, Caligula atyai nagybátyja tizennégy évet uralkodott. Amikor a szenátus már azt hitte, hogy a Caesarok nemzetsége kipusztult, a katonák felfedezték Claudiust, aki egy szégyenletes rejtekhelyen bujkált, s mivel eszelőssége miatt igen jámbornak tűnt az oktalanok számára, imperátorrá kiáltották ki. Hasának, a bornak és a buja szenvedélynek gyalázatosan engedelmeskedő, ostoba és már-már gyengeelméjű ember volt, lusta és gyáva, aki szabadosai és felesége hatalmának volt alávetve. Az ő idejében Scribonianus Camillus a dalmátok között imperátorrá emeltetett, majd rögvest meg is öletett.
A maurusokat a provinciákhoz csatolták, a musulamiusok seregét pedig szétverték. Bevezették Rómába az Aqua Claudiát. Felesége, Messalina kezdetektől fogva úgy űzte házasságtöréseit mindenütt, mintha azok jogszerintiek lennének, emiatt sokakat meg is öletett, akik félelmükben ellen álltak neki. Ezután, amikor még vadabban lángolt, saját magával együtt igen előkelő asszonyokat és szüzeket bocsátott áruba alkalmi prostituáltként, s arra kényszerített férfiakat, hogy vegyenek részt az eseményen. Ha valaki a történteken elborzadt, koholt váddal rajta és az egész családján is kitombolta magát, s úgy tűnt, hogy inkább az imperátor alárendeltjeinek, semmint az imperátornak a felesége.
A főhatalmat megszerző szabadosai ugyanilyen módon mindent beszennyeztek paráználkodással, száműzetések osztogatásával, gyilkossággal és halállistákkal. Felixet közülük Iudaea légióinak élére állította. A britanniai győzelem után Possidonius eunuchnak a legbátrabb katonák társaságában fegyveres kitüntetéseket adományozott, mintha a győzelemnek ő is részese lett volna.
Polybiusnak megengedte, hogy középen, a consulok között vonuljon. Titkára, Narcissus azonban mindegyiküket felülmúlta, hisz a császár uraként viselkedett, Pallast pedig praetori díszekkel tisztelték meg; ráadásul oly gazdagok voltak, hogy miután a kincstár ürességét gyakorta felemlegette, egy igen szellemes gúnyvers terjedt el a nép között, hogy a pénz busásan elég lenne, ha e két szabados összetársulna vele. Az ő idejében Egyiptomban főnixet láttak, amely madár úgy mondják ötszáz évenként repül át Arábiából az írók által megörökített helyekre. Az Aegaeus-tengeren pedig egy sziget hirtelen kiemelkedett.
Agrippinát, saját testvérének, Germanicusnak a lányát vette feleségül, aki fiának biztosítva a hatalmat először mostohagyermekeit tette el különböző csalárdságokkal láb alól, majd ezután méreggel megölte magát a férjét is. Hatvannégy évet élt, halálát, ahogy hajdan Tarquinius Priscus esetében, sokáig titokban tartották. Mialatt az asszonyi fortéllyal megvesztegetett őrök úgy tettek, mintha a császár még beteg lenne, mostohafia, Nero átvette az uralkodó jogköreit.
5
Domitius Nero, Domitius Ahenobarbus és Agrippina szülötte tizenhárom évet uralkodott. Személye öt évig elviselhetőnek tűnt, ezért is beszélték, hogy Traianus gyakorta szokta mondogatni: az összes princeps messze elmaradt Nero első öt évétől. A városban amphiteátrumot és fürdőket épített. Pontust provincia jogállásúvá tette Polemo királyocska beleegyezésével, akiről Pontus Polemoniacusnak lett elnevezve, hasonlóképp a halott Cottius királyról elnevezett Alpes Cottiaehez.
Életének hátralévő részét oly becstelenül töltötte, hogy szégyenletes megemlékezni bármelyik tettéről. Odáig fajult, hogy sem a saját, sem mások tisztességét nem kímélve, a legszörnyűbb módon, házasodó szűzlányok pompáját öltötte magára, majd az összehívott szenátusban hozományt felajánlva, mindazok előtt, akik bolond módjára ünnepelve összegyűltek, férjhez ment. Vadállat bőrébe bújva rendszeresen tapogatta arcával mindkét nem nemi szerveit. Még édesanyját is bemocskolta fajtalankodással, akit nem sokkal később meg is gyilkolt. Octaviát és Sabinát, akinek Poppaea a mellékneve, feleségül vette, miután férjeiket eltette láb alól.
Ekkoriban Galba, Hispania helytartója és Gaius Iulius magukhoz ragadták a hatalmat. Amikor Nero megtudta, hogy Galba közeledik és a szenátus ítéletet hozott, tudniillik ahogy az ősök szokásai megkívánták, szégyenvillába hajtott nyakkal kellett volna halálra vesszőzni őt, az innen is, onnan is cserbenhagyott uralkodó az éj közepén elmenekült a városból. Követte azonban Phaón, Epaphroditus és Neophytus, valamint az eunuch Sporus is, akit egykor kasztráltak, ő pedig asszonnyá próbálta átalakítani. Végül keresztülszúrta magát kardjával, remegő kezét az említett tisztátalan eunuch segítette. Mivel először nem találtak senkit, aki leszúrhatta volna, így jajdult fel: „Valóban nincs se barátom, se ellenségem? Szégyenletesen éltem, még rútabbul veszek oda.”
Életének harminckettedik évében halt meg. A perzsák úgy szerették, hogy követeket küldtek, akik egy emlékmű felépítésének tervét terjesztették elő. Egyébként azonban az összes provincia és egész Róma olyannyira ujjongott a bukásán, hogy a köznép rabszolgafelszabadítások alkalmával viselt süvegeket hordva ünnepelt, minthogy megszabadult kegyetlen urától.
6
Galba, a nemes Sulpiciusok nemzetségének szülötte hét hónapot és ugyanennyi napot uralkodott. A fiatal fiúk iránt szégyenletes módon sóvárgott, az evésben mértéktelen volt, s három barátjának, Viniusnak, Corneliusnak és Iceliusnak a tanácsa szerint rendezett el mindent olyannyira, hogy azok hozzá hasonlóan a Palatinuson belüli épületegyüttesekben laktak és a köznép csak gyermekfelügyelőknek hívta őket.
Mielőtt az uralmat magához ragadta, számos tartományt kiválóan igazgatott, a katonákat pedig a legszigorúbb módon irányította, így ahogy belépett a táborba, azonnal terjedni kezdett: „Tanulj meg katona lenni, katona, ő Galba, nem Gaetulicus!”
Életének hetvenharmadik évében járva, miközben páncélosan az Otho pártja által feltüzelt légiókat igyekezett lecsillapítani, a Curtius-tónál meggyilkolták.
7
Salvius Otho fényes ősöktől származott Ferentanum városából, s három hónapot uralkodott. Az egész élete gyalázatos volt, de leginkább az ifjúkora. Miután Vitellius először Placentiánál, majd Betriacumnál legyőzte, kardjával keresztülszúrta magát harminchét éves korában. Saját katonái annyira szerették, hogy miután megpillantották a holttestét, sokan a saját kezükkel vetettek véget az életüknek.
8
Vitellius előkelő családból származott, apja a háromszoros consul, Lucius Vitellius. Nyolc hónapot uralkodott. Felfuvalkodott, kegyetlen, egyszerre kapzsi és pazarló volt. Az ő idejében ragadta magához keleten aprincipatust Vespasianus, akinek a katonái Vitellius fölé kerekedtek a város falai alatt megvívott csatában, s Vitelliust elhurcolták a palotából, ahol elrejtőzött, majd hátrakötözött kezekkel körbe vezették a köznép látványosságaként. És hogy e szemérmetlen ember a legvégső szerencsétlenségek idején, amelyeket elszenvedett, szégyenében ne tudja lejjebb ereszteni arcát, állához egy kardot helyeztek, majd a csőcselék az arcát piszokkal, trágyával és még kimondani is szörnyű milyen egyéb dolgokkal dobálta, végül pedig félmeztelenül a Gemonia-lépcsőkhöz hurcolták, ahol Sabinust, Vespasianus bátyját hagyta egykor meggyilkolni. Számos döféstől átszúrva életét vesztette. Ötvenhét évet élt. Ők mindannyian, akikről röviden írtam, különösen a Caesarok nemzetsége, az irodalomnak és az ékesszólásnak annyira a megszállottjai voltak, hogy ha az összes bűnük Augustus kivételével oly igen nagy nem lett volna, akkor a jelentéktelenebb hibáikat bizonyára elfedték volna.
9
Vespasianus tíz évet uralkodott. Egyéb jó tulajdonságai mellett egészen kivételes volt abban, hogy negatív érzületein olyannyira könnyen túltette magát, hogy ellensége, Vitellius lányának a leggazdagabb hozományt ajándékozta, valamint a legtekintélyesebb férfival házasította össze. Türelmesen elviselte barátai indulatosságát és sértegetéseikre, mivelhogy különösen barátságos volt, tréfákkal vágott vissza. Egyszer például szellemesen megenyhítette az érdemei miatt gőgös Licinius Mucianust, aki támogatóként hatalomra juttatta, s egy közös bizalmasuk jelenlétében ezt mondta neki:
„tudod, hogy férfi vagyok!”
De miért volna ez különös a barátaival szemben, amikor még az ügyvédek hazug beszédeit és a filozófusok megátalkodottságát is semmibe vette?
A kivérzett és régóta kimerült földkerekséget rövid idő alatt magához térítette. A zsarnokság csatlósait először, hacsak nem sokáig mutatkoztak túl erőszakosnak, inkább meg akarta változtatni, mint kegyetlenül elpusztítani, s igen bölcsen felismerte, hogy a gonosztettek a legtöbbeknél félelemből fakadnak. Ezután egyenlőségre törekvő törvényekkel, valamint ami még nehezebb, példamutató életével a bűnök többségét eltörölte. Mégis gyenge jelleműnek tűnt, hiszen néhányan tévesen azt gondolták róla, hogy a pénznek nem tud ellenállni, pedig nagyon is nyilvánvaló volt, hogy csak a kincstár hiánya és a városok pusztulása miatt keresett új, azonban később nem rendszeresített adókat.
A tűzvészek és régi romok által elcsúfított Rómát, ha a tulajdonosok már nem éltek, az építkezni vágyók számára juttatott eszközökkel helyre állította, s a Capitoliumot, a Béke templomát, Claudius emlékműveit is rendbe hozta, továbbá sok új épületet is felépített. Mindazokon a területeken, ahol a római jog uralma állt fent, nagy gonddal felújították a városokat, az utakat pedig igen nagy munkával megerősítették. A Flaminia számára a könnyű átjárhatóság kedvéért ekkoriban vájták keresztül a hegyeket, amelyeket a nép csak „Átfúrt szikláknak” nevezett. Ezer új nemzetséget hoztak létre, mivel kétszázat is már csak nagy nehézségek árán talált, ugyanis a zsarnokok kegyetlensége kiirtotta a többségüket. Vologeses, a parthusok királya puszta félelemből békére kényszerült.
Syria, amelynek Palaestina a neve, valamint Cilicia, Thrákia és Commagene, amit manapság Augustophratensis-nek nevezünk, csatlakoztak a provinciákhoz. A zsidókat is hozzácsatolták a birodalomhoz. Barátainak figyelmeztetésére, hogy óvakodjon Mettius Pomposianustól, akiről az a szóbeszéd terjedt, hogy uralkodni fog, Pomposianust consullá tette, s a következő tréfával bolondozott: „Valamikor majd emlékezni fog erre a nagy jótéteményre!”
Az egész uralkodása alatt ugyanazon szokások szerint élt. Virrasztott éjszaka, s miután az állami feladatait befejezte, fogadta a hozzá közel állókat, majd miközben köszöntötték, felvette saruit és uralkodói öltözetét. Ezután mindazokat az ügyeket, amelyek előkerültek, meghallgatta, majd lovaglással edzette testét, aztán pedig pihent; végül miután lefürdött, nyugodtabb lélekkel hozzáfogott a lakomához.
A jó császárok iránti rokonszenv kényszerített többet mondani róla, aki ötvenhat évvel Augustus halála után a zsarnokok kegyetlenségétől kivérzett római államot a sors által nyerte el, hogy az ne dőljön teljesen romba.
Életének egy híján a hetvenedik évében járva távozott el, miközben a komoly ügyeket tréfákkal keverte, amikben mindig is örömét lelte. Amikor például először megjelent egy hajas csillag, ezt mondta:
„Amaz a perzsák királyára van befolyással, akinek a haja loboncosabb.”
Végül a hasmenéstől kimerült uralkodó felkelve így szólt:
„Egy imperátornak állva illik eltávoznia a világból.”
10
Titus, akit még atyjának a nevén Vespasianusnak is szólítottak, a Domitilla nevű szabados anyától született, s két évet és két hónapot, valamint húsz napot uralkodott. Gyermekkorától kezdve rendkívül kitartó módon dicső szenvedélyeinek, a haditudomány és az irodalom derekas tanulmányozásának adta át magát, s amibe belefogott, abban testi és lelki erényeit megmutatta. Amikor vállára vette a haza gondját, hihetetlen volt, mennyire felülmúlta azt, akinek korábban mutatkozott, kiváltképp kíméletességben, bőkezűségben, becsületességben és a pénz megvetésében, ami még inkább kedves volt számára, mert addig a magánemberként véghez vitt cselekedetei miatt némelyek úgy tartották róla, hogy majd túlzottan a fényűzés és a pénzvágy rabja lesz.
Atyja uralkodása alatt elnyerte a testőrparancsnoki címet, s a gyanús személyekre, sőt mindenkire, aki vele szemben állt, ráuszította azokat, akik színházakban és katonai táborokban gyűlöletet szítva büntetést követeltek, s a koholt vádak alapján a megvádoltakat elpusztította. Egyiküknek, a vacsorázni is meghívott, consularis rangú Caecinának, alighogy az étkezőből kilépett, felesége, Bereniké megbecstelenítésének gyanújával elvágatta a torkát.
Atyja uralkodása alatt zsákmányolási vágya következtében bírósági ítéleteket adtak el, ami miatt mindenki egy Nerót sejtett benne és annak is nevezték, a főhatalom megszerzését pedig mint súlyos csapást fogadták. De az ügyek később olyannyira jobbra fordultak, s oly halhatatlan dicsfényt szereztek neki, hogy az emberi nem gyönyörűségének és imádottjának nevezték. Sőt, ahogy magára vette az uralkodói terhet, az esküvőjüket remélő Berenikének megparancsolta a hazatérést és a puhányok nyájait is elzavarta. Ezzel a tettel mintegy jelét adta, hogy a féktelenkedéssel felhagyott. A korábbi princepsek által adott adományokat és engedélyeket a következő uralkodók meg szokták erősíteni, így mihelyt megszerezte a hatalmat, saját akaratából egy rendelettel gondoskodott az ilyeneket birtoklókról.
Egyik nap vacsoraidőben emlékezvén arra, hogy aznap nem segített senkinek semmit, ezeket a tiszteletre méltó és dicső szavakat szólotta: „Barátaim”, mondta, „elvesztegettük a napot”; ez volt csodálatos bőkezűségének bizonyítéka.
Kegyességét bizony olyannyira kimutatta, hogy azt a legkiválóbb rendhez tartozó két férfit, akik összeesküdtek ellene és bűnös tervüket nem tudták leplezni, először csak figyelmeztette. Később azonban egy cirkuszi látványosság alatt magához rendelte őket és megparancsolta, hogy üljenek le mindketten mellé.
A murmillóktól akiknek az összecsapásait nézték szánt szándékkal elkért egy gladiátorkardot, majd az élesség vizsgálatának látszatával előbb az egyiknek, aztán a másiknak adta azt; amikor pedig amazok megdöbbentek és elámultak a nyugalmán, így szólt hozzájuk:
„Látjátok-e, hogy a hatalmat a Végzet ajándékozza és hasztalan bármilyen gaztettet megkísérelni abban a reményben, hogy megszerezzük, vagy attól való félelmünkben, hogy elveszítjük azt?!”
Öccsének, az összeesküvéseket előkészítő és a katonák lelkét ellene bujtogató Domitianusnak többször is zokogva könyörgött, hogy ne testvérgyilkossággal vágyja elérni, amit magának akar, hisz az majd úgyis rá fog szállni és már tulajdonképpen bírja is, mióta a társuralkodója. Az ő idejében a Vesubius hegy Campaniában lángolni kezdett és Rómában három éjen és három napon át volt szünet nélkül tűzvész. Járvány is tombolt, ráadásul oly mértékben, mint azelőtt csak nagyon ritkán.
A szerencsétlenségek miatt nem terhelt senkit sem adóval, s az összes létező módon segítséget nyújtott, hol saját maga gyógyította a betegeskedőket, hol pedig vigasztalta a hozzátartozóik halála miatt szenvedőket. Negyvenegy évet élt és ugyanazon a földön, ahol az atyja, a szabinok között halt meg láz következtében.
Halálát alig tudták elhinni, s oly nagy gyászt idézett elő a Városban és a provinciákban, hogy közkincsnek nevezték, ahogy fentebb már említettük, s megsiratták a világot, mintha a földkerekséget megfosztották volna örökös őrzőjétől.
11
Domitianus, Vespasianus és a szabados Domitilla fia, Titus vér szerinti öccse tizenöt évet uralkodott. Először kegyességet tettetett, s nem tűnt sem otthon, sem a háborúban tétlennek, mivelhogy legyőzte a cattusokat és a germánokat. Nagyon igazságosan szolgáltatott jogot. Rómában számos épületet felépített, egyrészt korábban megkezdetteket, másrészt alapoktól épülőket. Tűz által elpusztított könyvtárakat állított helyre számos helyről, de leginkább Alexandriából küldött másolatok alapján. Olyannyira az íjászat mestere volt, hogy egy távolra állított férfi kinyújtott kezének szétnyitott ujjai között keresztülszálltak a nyilai.
Később derék emberek félreállításának céljából kegyetlen módon halálbüntetést kezdett el alkalmazni és Caius Caligula szokása szerint megkövetelte, hogy úrnak és istennek szólítsák. Tunyaságában, nevetséges módon, mindent félretéve légyrajokat üldözött. Dühöngő vággyal bírt, amelynek a gyalázatos kiélését görög nyelven clinopalennek (ágybirkózásnak) nevezte. Egyszer valakinek, aki arról érdeklődött, hogy van-e bárki is a palotában, így felelt: „Még egy légy sincs!”
Kegyetlenkedései és teljességgel igaztalan szavai miatt a feldühödött Antonius, Germania Superior helytartója, aki elszenvedte, hogy férfiprostituáltnak nevezzék, császári hatalomra tört. Ezt az embert Norbanus Lappius verte le egy csatában, Domitianus pedig ezután még ocsmányabbul viselkedett az egész emberi nemmel, sőt még a sajátjaival szemben is, s vadállatok módjára dühöngött.
A kegyetlenségétől és a saját lelkiismeretüktől való félelem miatt tehát többen összeesküdtek Partheniusnak, a hálószoba intézőjének, Stephanusnak, valamint a sikkasztás miatt büntetésre számító Clodianusnak a felbujtására, de a tervbe már a zsarnok feleségét, Domitiát is beavatták, mert az rettegett a princeps kegyetlenkedésétől egy színész, Paris iránt érzett szerelme miatt.
Domitianust több szúrással ölték meg életének negyvenötödik éve után. A szenátus pedig elrendelte, hogy gladiátor módjára temessék el és a nevét is kitörlendőnek nyilvánította. Az ő idejében megünnepelték a százados játékokat. Ezidáig kizárólag Rómából, vagy Itáliából származó személyek uralták a birodalmat, ezután azonban a külhoniak következtek.
Történetükből megtudható, hogy Róma városa miként gyarapodott a külhoniak virtusa által. Mert kicsoda volna Nervánál értelmesebb, vagy megfontoltabb? Ki volna istenibb Traianusnál? Ki volna kiválóbb Hadrianusnál?
12
Cocceius Nerva Narnia városában született, tizenhat hónapot és tíz napot uralkodott. Amikor átvette az uralmat, a felröppenő szóbeszéd gyorsan elterjedt arról, hogy Domitianus él és hamarosan megjelenik, ő pedig ettől elsápadt, nem találta a szavakat, s alig tudott talpon maradni. De aztán a Partheniustól kapott bizonyosságtól megerősödött, s visszanyerte megszokott nyugalmát.
Amikor a szenátus szívélyesen fogadta a Curiában, a sokaságból egyedül Arrius Antoninus ölelte meg, egy éles eszű férfi, a legjobb barátja, aki bölcsen megfogalmazta mindazoknak a sorsát, akik uralkodnak és azt mondta, hogy gratulál a szenátusnak, a népnek és a provinciáknak, magának Nervának azonban semmiképp sem, hisz neki eddig előnyösebb volt az örökkön gonosz princepseket kijátszani, mint egy ilyen nagy teher súlyának alárendelődni, s kitenni magát nemcsak a kellemetlenségeknek és a veszélyeknek, hanem az ellenségek és egyszersmint a barátok szóbeszédjeinek is, utóbbiak ugyanis úgy vélik, hogy ők mindent megérdemelnek, s ha nem tudnak maguknak kicsikarni valamit, akkor könyörtelenebbek lesznek még az ellenségeknél is.
Az adókból mindent elengedett, ami korábban megemelte azokat, vagyis az úgynevezett büntetéseket. A károkat szenvedett városokat megsegítette. Megparancsolta, hogy a nélkülöző szülőktől született lányokat és fiúkat közköltségen neveljék a városokban Itália-szerte. Hogy ne rémüljön meg a rosszakarók közelségétől, Iunius Mauricus, egy jellemes férfi egy szellemes mondással a következőképpen figyelmeztette. A férfi elkísérte egy bennfentes lakomára, amikor meglátta, hogy jelen van ott a Domitianus alatt consuli méltóságot betöltő, sokakat alattomos rágalmakkal üldöző Veiento is, majd beszélgetés közben megemlítődött Catullus, a legfőbb hamis vádló, s mikor Nerva megkérdezte, hogy „Vajon mit csinálna manapság, ha túlélte volna Domitianust?”, akkor Mauricus így válaszolt: „Velünk lakomázna.” A viták gyakori döntőbírája volt, egy nagyon tanult ember.
Calpurnius Crassust, aki a katonák jellemét nagy ígéretekkel tette próbára, leleplezte és beismerésre kényszerítette, majd feleségével együtt Tarentumba száműzte, miközben az atyák szelídségét korholták. Amikor Domitianus gyilkosainak kivégzését követelték, olyannyira megrémült, hogy nem volt képes sem hányását, sem hasmenését visszatartani és igen vehemensen tiltakozott azt mondogatva, hogy inkább meghalna, minthogy a hatalom tekintélyét beszennyezze az uralom kiharcolóinak az átadásával.
De a katonák nem törődve a princeps-szel lemészárolták a felkutatottakat, s Petroniust egy döféssel, Partheniust pedig ivarszervei levágásával, majd szájába tömésével ölték meg, miután Casperiust nagy összeggel megvesztegették, aki a vad bűn szörnyűségét még azzal is tetézte, hogy Nervát rákényszerítette, a nép előtt mondjon köszönetet a katonáknak, mivel lemészárolták a leggonoszabb és istentelen halandókat.
Nerva Traianust fiává fogadta és a hatalmat megosztotta vele. Még három hónapot élt ezután társcsászárával együtt uralkodva. Miközben egyszer dühbe gurulva, haragos hangon, teljes erőből ráüvöltött egy bizonyos Regulus nevű férfira, elöntötte az izzadtság.
Indulatából veszítve testén szörnyű hidegrázás uralkodott el, belázasodott, majd nem sokkal később élete befejeződött hatvanharmadik évében. Holttestét tiszteletadásként, ahogy egykor Augustusét, a szenátorok emelték vállukra és Augustus síremlékében temették el. Azon a napon, amelyiken meghalt, napfogyatkozás történt.