Szeretném végül röviden bemutatni a IV. század végén élt legjelentősebb pogány történetírókat legyenek akár latin, akár görög nyelven alkotó auktorok. Aurelius Victor, Eutropius, Festus, Ammianus Marcellinus, a Historia Augusta szerzője, Virius Nicomachus Flavianus, Eunapios, Olympiodóros, illetve a pogánysággal szimpatizáló keresztény Ausonius életrajza is úgy gondolom, hogy hozzájárulhat a korszak miliőjének a jobb megismeréséhez, illetve közelebb kerülhetünk az Epitome de Caesaribus ismeretlen szerzőjéhez is, ha ismerjük kortársait.


Aurelius Victor

Aurelius Victor 320 körül született Észak-Afrikában, egy szegény, tanulatlan apa gyermekeként. 337 és 348 között Rómában élt és tanult, itt szerezte klasszikus műveltségét is. 360 körül Sirmiumban lakott és notariusként szolgált a császári adminisztrációban. Tudjuk róla, hogy a pogány praefectus praetorio, Anatolius közvetlen beosztottja volt talán pénzügyi tanácsadóként, hiszen történeti munkájában sokszor említ adózással kapcsolatos kérdéseket.
361-ben találkozott Iulianus császárral, aki éppen a II. Constantius elleni polgárháborúra készülve érkezett Sirmiumba. Miután összebarátkozott a két férfi, Iulianus kinevezte Victort Pannonia Secunda helytartójává, ráadásképp pedig a clarissimus címet is megkapta a történetíró, vagyis tagja lett a szenátori rendnek, sőt még egy bronzszobrot is emeltek neki valószínűleg a költészetben szerzett érdemei miatt. Pannonia Secunda helytartói tisztségét azonban csupán néhány évig töltötte be Victor és még 365. május 28. előtt új ember került a helyére.
I. Theodosius uralkodása alatt, 388 végétől 389 nyaráig Róma város praefectusának, a praefectus urbinak a tisztségét is viselhette, tehát Victor az Örök város első embere lett. Feltételezhető, hogy valamikor a 360-as, 370-es, vagy a 380-as években szülőföldjének, Afrika valamelyik provinciájának a helytartójaként is szolgált. Valamikor a századforduló környékén halhatott meg.

Aurelius Victor breviáriuma, a Liber de Caesaribus Augustustól II. Constantius uralkodásának végéig (360/361) meséli el röviden a Római Birodalom történetét. A középkori kódexek corpusaiban Victor neve alatt fennmaradt három további munka (többek között az Epitome de Caesaribus) valójában nem Victor alkotásai.


Eutropius

Eutropius 320 körül született a X. századi Suda lexikon szerint Itáliában, bár görögös neve mást sugall. A birodalom keleti részével hozza kapcsolatba két további tény is: egyrészt breviáriumában gyakran demonstrálja, hogy jól beszél görögül, másrészt tudjuk róla, hogy Valens uralkodása alatt (365-378) keleten szolgált magister memoriae tisztségben. A szofizmus követője volt, II. Constantius uralkodása idején (337-361) pedig az epistolographos (magister epistularum) tisztséget töltötte be.
Iulianus alatt (361-363) részt vett a pogány imperátor szasszanidák elleni hadjáratában a császári adminisztráció alkalmazottjaként. Breviáriumát (Breviarium ab Urbe condita) 369-ban írta, s Valens császárnak dedikálta azt, mint magister memoriae: „Valens Gothicus Maximus urunknak, az örökkévaló császárnak Eutropius V. C. magister memoriae. ”

A kinevezést többek között annak is köszönhette, hogy néhány évvel korábban megtagadta Prokopios ellencsászár támogatását. 371-ben Ammianus Marcellinus és Libanius szerint már proconsul Asiae, vagyis Asia provincia helytartója. Ez a tisztség visszalépést jelentett Eutropius számára, akit udvari riválisa, Festus (a másik breviáriumszerző) valószínűleg mindenféle alap nélkül belekevert a Valens császár elleni egyik összeesküvésbe. Az elfogott összeesküvő, a filozófus Pasiphilus kínzás alatt sem vallott azonban Eutropiusra, így a férfi megmenekült a haláltól, azonban elvesztette Valens bizalmát, aki a breviáriuma alapján sokkal tehetségtelenebb, ám az udvari intrikákban járatosabb Festust nevezte ki magister memoriaenek, Eutropiust pedig úgy távolította el Konstantinápolyból, hogy helytartóvá „fokozta le”.
Tudjuk egy Eutropiusról, aki talán megegyezik a történetíróval, hogy Valens halála (378) után visszanyerte a császárok (Gratianus és I. Theodosius) bizalmát. Járhatott talán Rómában, mivel baráti viszonyt ápolt Quintus Aurelius Symmachus-szal, a pogány szenátori csoport vezetőjével, aki több levelet is írt neki. A 380-as években Eutropiust kinevezték Illyricum praefectus praetorio-jának, majd 387-ben a létező legnagyobb kitüntetést is elnyerte, hiszen II. Valentinianus császárral együtt viselhette a consuli tisztséget. Utoljára a 390. évben hallunk róla, amikor Symmachus és Libanius is levelet ír neki. Valamikor a 390-es évek elején halhatott meg.

Breviáriuma, a Breviarium ab Urbe condita Róma város alapításától Iovianus császár haláláig (364) tárgyalja a Római Birodalom történetét.


Festus

Az észak-itáliai Tridentum városából származó Rufius Festus a 369-ben vagy 370-ben íródott breviáriumában úgy beszél magáról, mint aki már nagyon öreg. A legvalószínűbb azt feltételezni, hogy valamikor 300 körül született. Ammianus Marcellinus szerint Festus nagyon alacsony származású volt. Karrierjét a 360-as évektől tudjuk nyomon követni, amikor consularis Syriae tisztségben szolgált, majd 369-ben vagy 370-ben Eutropius eltávolítása után megkapta Valens császártól a magister memoriae pozíciót. Ebben a tisztségben írta breviáriumát, amely elsősorban a római hadvezérek és császárok keleti (parthus és szasszanida) hadjárataira fókuszál. Sorsa később Eutropiuséhoz hasonlóan folytatódott, ugyanis elveszítette udvari pozícióját és proconsul Asiae lett.
Libanius leírásaiból egy intrikus, kegyetlen és műveletlen (nem tudott görögül!) Festus képe bontakozik ki, aki consularis Syriaeként vérrel is bemocskolta magát, és akiről megtudjuk, hogy a szónok személyes ellensége volt. Libaniusnál is jobban kárhoztatja azonban a breviáriumszerzőt Eunapios történetíró, aki őrültnek és kegyetlen mészárosnak tartotta a férfit, mivel számos embert, így az ephesosi filozófust, Maximust is lefejeztette.
Eunapios ránk hagyományozta Festus halálának állítólagos körülményeit is, eszerint a kegyetlen férfit Nemesisnek, a bosszúállás istennőjének a templomában érte a halál: „Festus, egy férfi gyilkos természettel és olyan lélekkel, ami egy mészároshoz hasonlatos, Asia bírája volt (...) belépett Nemesis istennő templomába, habár sohasem hitt az istenekben (...) amint kijött a templomból, mindkét lába kicsúszott alóla és a hátára esett úgy, hogy ott maradt szótlanul.”

Festus breviáriuma (Breviarium rerum gestarum populi Romani) Róma városának alapításától Iovianus haláláig (364) tárgyalja a Római Birodalom történetét elsősorban a keleti hadjáratokra fókuszálva. A munka hossza és stílusa is jócskán elmarad Eutropius breviáriumától.


Ammianus Marcellinus

Ammianus Marcellinus 330 körül született Antiochiában, ahol valószínűleg előkelő családban nőtt fel, hiszen fiatalon elnyerte a protector domesticus (császári testőr) pozíciót, ami általában csak idősebb katonáknak adatott meg. Atyjáról azt feltételezik a történészek, hogy az a Marcellinus volt, aki 349-ben a comes Orientis rang tulajdonosaként szolgálta az imperátort. Ismerjük Ammianus Marcellinus parancsnokának a nevét is, Ursicinusnak hívták, a történetíró vele járt Mesopotámiában 353-ban, Mediolanumban 355-ben, s Galliában ugyancsak 355-ben. Galliában a frissen kikiáltott ellencsászár, Silvanus meggyilkolása volt az Ursicinus által vezetett különítmény feladata, amelyet sikerrel el is végzett. Mivel a sikeres merénylet után II. Constantius a nyugati provinciák felügyeletével bízta meg Ursicinust, így Ammianus is Galliában maradt, ahol szemtanúja volt a későbbi császár, Iulianus felemelkedésének és első katonai sikereinek is.

356-ban Ammianust tette meg a császár Ursicinus utódjának, az egykori testőrparancsnokot pedig a következő évben Sirmiumba rendelték. 359-ben II. Constantius keletre küldte Ursicinus magister equitumot és Ammianust a szasszanida perzsa veszély elhárítására. A két katona a római sereggel azonnal Nisibisbe masírozott, majd a felderítő tevékenységet végző Ammianus kalandos körülmények között Amida városába került, amelyet a szasszanida nagykirály, II. Sapor ostrom alá vett. Ammianus a város falain belül élte át a konfliktust, amely perzsa sikerrel végződött. A történetíró ezután lovon menekült el az armeniai Melitinába.
Amida elestéért Ursicinust tették felelőssé az udvari eunuchok, akinek vissza kellett vonulnia a katonai szolgálattól. 363-ban Ammianus részt vett Iulianus perzsa hadjáratában is, a császár halála után pedig feljegyezte a Iovianus által vezetett visszavonulás nehézségeit. A következő 20-30 év során a történetíró felkereste Hellászt, Egyiptomot és a Fekete-tenger partvidékét is, ezekről az útjairól azonban szinte semmit sem tudunk. 370-ben szülővárosában, Antiochiában tapasztalta meg Valens császár terrorját, majd 383/384-ben Rómában járt. Az utolsó év, amelyre Ammianus Marcellinus utal történeti munkájában, 391. Ezután visszavonulhatott a nyilvánosságtól, majd 400 körül halhatott meg.

Ammianus a IV. század legzseniálisabb, legsokoldalúbb történetírója volt, hiszen nem breviáriumot, hanem Livius és Tacitus nyomdokain haladó, nagy lélegzetvételű történeti munkát írt (Res Gestae a Fine Cornelii Taciti), amely 31 könyvből állt és Nerva császártól Valens haláláig (96-378) foglalta össze a Római Birodalom történetét. Sajnos a nagy lélegzetvételű munkának csak az utolsó 18 könyve, a 353-tól 378-ig eljutó részek maradtak az utókorra.


A Historia Augusta szerzője

A Historia Augusta, avagy ahogy a történészek hivatkoznak rá, a Scriptores Historiae Augustae a szöveghagyomány szerint hat szerző munkáját dicséri: Aelius Spartianusét, Vulcanius Gallicanusét, Trebellius Pollioét, Flavius Vopiscus Syracusiusét, Aelius Lampridiusét és Iulius Capitolinusét. A szerzők azonban más forrásokból nem ismertek, így a kutatók azt feltételezik, hogy fiktív auktorokról van szó és a művet egyetlen ismeretlen személy állította össze.
Nem az Epitome de Caesaribus tehát az egyetlen ismeretlen szerző által írt késő ókori történeti munka. Ráadásul a mű keletkezési ideje is vitatott, csak annyi bizonyos, hogy nem akkor írták, amikor a szöveg szerint keletkezett (Diocletianus és Constantinus uralma alatt). A legtöbb történész manapság I. Theodosius uralkodását (379-395) jelöli meg a Historia Augusta összeállításának idejéül. Tényszerű továbbá, hogy 383 után keletkezett a munka, hiszen említi a 383-ban bevezetett tremissis pénzérmét. Tudjuk azt is, hogy pogány a mű szerzője.

A Historia Augusta Hadrianustól Carinus császár haláláig (117-285) foglalja össze az imperátorok életét. Biográfiai jellegű a munka, amely sok fiktív adatot és kitalált történetet is tartalmaz, éppen ezért megbízhatatlannak tartják a kutatók.


Virius Nicomachus Flavianus

Virius Nicomachus Flavianus a IV. század végi konzervatív pogány római arisztokrácia Quintus Aurelius Symmachus melletti vezéralakja volt. 334-ben született előkelő szenátori rendű család tagjaként, atyját Volusius Venustusnak hívták. Cursus honorumát két felirat alapján tudjuk rekonstruálni, habár halála után I. Theodosius damnatio memoriaevel sújtotta. 364/365-ben töltötte be a consularis Siciliae, 376/377-ben a vicarius Africae pozíciót, majd a 380-as években questor sacri palatii, végül pedig 390-től 392-ig, illetve 393-tól 394-ig praefectus praetorio Illyricum et Italiae. Miután 392. május 15én a frank Arbogastes meggyilkoltatta II. Valentinianust, majd ellencsászárrá tette a pogányság ügyét támogató Eugeniust, I. Theodosius elvette Nicomachus Flavianus praefectus praetorio címét, mivel a hírhedt pogányt veszélyesnek tartotta hatalmára nézve.
Az új kinevezett Apodemius lett, azonban Nicomachus Flavianus nem törődött bele az elmozdításába, az időközben Itáliába masírozó Eugenius udvarába ment, aki ismét kinevezte korábbi pozíciójába. Ezután a történetíró az usurpátor egyik legfontosabb tanácsadójaként szolgált és kiharcolt számos jogosultságot a pogányok számára, 394-ben pedig egyedül volt consul ordinarius.
Eközben Róma két leghatalmasabb pogány embere között is szorosabbá vált a szövetség, ugyanis Virius Nicomachus Flavianus fia és Quintus Aurelius Symmachus leánya 393/394-ben házasságot kötöttek egymással. A szövetség azonban nem tudta késleltetni a bukást, az Eugenius és I. Theodosius közötti döntő csatára 394. szeptember 5-én került sor a Frigidus-folyó mellett, s az ellencsászár teljes vereséget szenvedett, ami után elfogták és kivégezték. Nicomachus Flavianus néhány nappal később reménytelenségében öngyilkosságot követett el.

A pogány államférfi munkája, az Annales teljes egészében elveszett, csupán két direkt és egy indirekt utalásból ismerjük a létezését. Azt feltételezik a kutatók, hogy Augustustól Gratianus (383), avagy Magnus Maximus usurpátor haláláig (388) foglalta össze a Római Birodalom történetét. Schlumberger szerint az Annales volt az Epitome de Caesaribus legfontosabb forrása.


Eunapios

Eunapios Sardis városában, Asia Minorban született 347/348-ban. Fiatalkorában egyik rokona, a szofista Chrysanthios tanította, majd 15 évesen Athénba ment tanulni. Itt Prohaeresios volt a mestere, s beavatták az eleusisi misztériumokba is. 19 évesen hazatért Sardisba, ahol ettől kezdve délelőttönként rhétorikát tanított, délutánonként pedig egykori mesterével és barátjával, Chrysanthios-szal a filozófiát tanulmányozta. Ritkán hagyta el szülővárosát, bár azt tudjuk, hogy 380-ban szemtanúja volt Smyrnában Festus történetíró halálának. Történeti munkája 404-ig jut el, tehát valamikor 404 után vesztette életét. Értett az orvosláshoz is, tudjuk, hogy Iulianus császár egyik orvosa, Oribasius négy könyvét (Libri ad Eunapium) Eunapiosnak dedikálta, akit barátjának és philiatrosnak, azaz amatőr orvosnak nevezett.

Eunapios két munkája maradt fenn, A filozófusok és szofisták élete (Βίοι Φιλοσόφων και Σοφιστών) teljes egészében ismert és 25 híres filozófus életét mutatja be, míg történeti munkájából csupán töredékek tanulmányozhatók. Utóbbi Dexippos művét folytatta és 270-től beszélte el a Római Birodalom történetét 404-ig.
Phótios, a IX. századi konstantinápolyi pátriárka szerint Eunapios munkája 14 könyvből állt, s a sardisi történetíró elítélően írt bennük a keresztény imperátorokról, ám dicsőítette Iulianust. Phótios azt is megjegyzi, hogy Zósimos történeti munkája nagyrészt Eunapios könyveinek másolata.


Olympiodóros

Olympiodóros 380 körül született az egyiptomi Thébában, s Phótios szerint a költészet volt a fő foglalkozása. Fiatalkorában sok időt töltött az Egyiptomtól délre élő blemmysök között, emiatt aztán valószínűleg hibásan a későbbi hagyomány a nevéhez köti a Blemyomachia című epikus költeményt, amelynek csupán a fragmentumai ismertek. A görög mellett latinul is kiválóan tudott, pogány volt, illetve a mágikus praktikák is érdekelték, egyik töredékében például arról ír, hogy Galla Placidia, Honorius császár testvére, illetve III. Valentinianus édesanyja bolond módon visszautasította egy mágus, Libanius segítségét, aki pedig korábban varázslat útján visszaverte a birodalomra törő barbárokat.
412-ben követként a hun uralkodó, Donatus udvarában járt a Fekete-tenger északi partvidékénél, akit azonban a látogatás során megöltek. A tett felingerelte a hunok másik, sokkal hatalmasabb uralkodóját, Charatónt, akit csak ajándékokkal tudott kiengesztelni a keletrómai követség. 415/416-ban Olympiodóros újra útra kelt, hogy barátját, Leontiost, az athéni szofista filozófust, akinek a lánya, Athénais (Aelia Eudocia) később II. Theodosius császár felesége lett, felkeresse. Később ismét járt a blemmysök között, akiknek a városaiban is megfordult, ám a híres blemmys gyémántbányákba nem engedték végül be.
Tudjuk, hogy Olympiodóros többször bajba került a tengeren, egyik alkalommal állandó útitársa, egy énekelni, táncolni és beszélni is tudó papagáj is odaveszett a hajótörésben. A 420-as években felkereste Itáliát és járt Rómában is. Halálának időpontja ismeretlen.

Olympiodóros 22 könyvből álló történeti munkájából csak fragmentumok maradtak az utókorra. 408-tól 425-ig foglalta össze a Római Birodalom történetét, s valamikor 425 és 450 között adta ki az írást. Tudjuk, hogy az egyiptomi auktor II. Theodosius császárnak dedikálta művét és Sózomenos, valamint Zósimos is felhasználta a könyveket a saját munkájuk megírásához.


A keresztény Ausonius pogány szimpátiával

Ausonius nem volt sem történetíró, sem pogány. Szerepeltetését a IV-V. századi pogány történetírók életét bemutató fejezetben azért tartom fontosnak, mert egyrészt tevékenysége a korszak irodalmi csúcsműveltségét jelentette, másrészt levelezett és barátságban állt a római pogány arisztokrácia tagjaival, harmadrészt pedig egyes versei (Caesares, Ordo Urbium Nobilium) történettudományi szempontból is értékesek.

Decimus Magnus Ausonius 310 körül született a galliai Burdigalában. Atyja alacsony származású volt, Green elmélete szerint egyenesen rabszolga, bár ezt semmilyen forrás nem bizonyítja. Valószínűsíthető azonban, hogy Ausonius anyanyelvként a keltát beszélte. Fiatalon Tolosában tanult nagybátyjától, Arboriustól, akinek a műveltségét nem sokkal később Konstantinápoly is elismerte és I. Constantinus egyik fiának a nevelője lett.
Ausonius hazatérése után Lucanus Talisius, egy helyi arisztokrata leányát, Sabinát vette feleségül, aki három gyermeket szült neki, ám fiatalom meghalt. A költő ezután harminc éven át tanárként (előbb grammaticusként, majd rhétórként) dolgozott szülővárosában, utazásairól nincsenek információink, de nem valószínű, hogy hosszabb időre elhagyta volna Galliát. 365 körül Ausonius műveltségének és verseinek a híre Augusta Treverorumig is eljutott, I. Valentinianus császár pedig, aki keresztény volt ugyan, de Ammianus Marcellinus szerint meglehetősen toleráns és nyitott vallási ügyekben, őt választotta ki fia, Gratianus nevelőjének. Ausonius tehát Trierbe utazott, s itt is telepedett le. Nemcsak a helyi tanárokkal (Ursulusszal és Harmonius-szal) kötött barátságot, hanem 369-ben a városba érkező Quintus Aurelius Symmachusszal is, aki már ekkor a római pogányok egyik legbefolyásosabb képviselőjének számított.

Amikor 375-ben I. Valentinianus meghalt és Gratianus követte atyját a hatalomban, elhalmozta tanítóját címekkel, s kinevezte Ausoniust a praefectus praetorio Galliarum pozícióba. A költő családtagjai is fontos magisztratúrákat érdemeltek ki, Ausonius fia, Hesperius például proconsul Africae lett, de a többi rokon és barát, így például Thalassius, Arborius, Gregorius Proculus, Paulinus, vagy épp Syagrius is magas pozíciókat tölthetett be Gratianus uralkodása alatt (375-383). Ausonius köre gyakorlatilag átvette az irányítást a birodalom nyugati része felett. A költő cursus honorumának csúcsa 379. évi consuli kinevezése volt.
A 380-as években Gratianus egyre agresszívebb valláspolitikát folytatott, eltávolította például a Victoria oltárt a Curiából, amely mögött Szent Ambrus mediolanumi püspök befolyásának a növekedését kell sejtenünk. Az alán segédcsapatok túlzott támogatását, amely 383-ban az imperátor bukását okozta (Epit. de Caes. 47.6.), tudjuk, hogy Ausonius többször is élesen ellenezte. Miután Gratianust meggyilkolták és Magnus Maximus ellencsászár szerezte meg a hatalmat, a költő visszavonult birtokaira. Még köszöntötte I. Theodosiust, miután a császár 388-ban legyőzte Maximust, ezután azonban már nincs információnk róla. Valószínűleg még 400 előtt meghalt.

Már többen felhívták a figyelmet a késő ókori breviáriumok, illetve Ausonius „Caesares” című verse közötti műfajbeli hasonlóságokra, habár Green és Pappas szerint nincs közvetlen kapcsolat az epitomátor, valamint Ausonius munkája között. Gratianus nevelője a 380-as években írta meg két részből álló, Iulius Caesartól Elagabalusig eljutó verskompozícióját, amit fiának, Hesperiusnak dedikált. Ausonius a bevezető után négysoros versekben foglalta össze az egyes császárok életét. A munkát hasonlóan a császári udvarban olvasott breviáriumokhoz fia tankönyvként használta a római történelem memorizálásához. Green szerint Ausonius inkább a Historia Augusta adatait használta fel verséhez és nem a rövid breviáriumokat.
Arra sincs bizonyíték, hogy az epitomátor olvasta volna a Caesarest, bár tudjuk, hogy a vers a késő ókorban nagy népszerűségnek örvendett. Az is bizonyos, hogy Ausonius, aki valószínűsíthetően keresztény volt (hiszen csak így lehetett a keresztény Gratianus császár nevelője!), szimpatizált a pogányság eszményeivel, s levelezett a római pogány arisztokrácia prominenseivel, így Quintus Aurelius Symmachus szenátorral és egy bizonyos Victorral is, akinek a személye talán megegyezik Aurelius Victor történetíróval. Ha Ausonius személyesen ismerte Symmachust és Aurelius Victort, akkor nagy valószínűséggel ismernie kellett személyesen Nicomachus Flavianus körét is, ahonnan az epitomátor Schlumberger elmélete szerint kikerült. Az Epitome szerzője ugyanakkor egy generációval fiatalabb volt a burdigalai verselőnél.