Az Epitome de Caesaribus műfaja breviárium. A késő ókorban Ammianus Marcellinus nagyszabású művét leszámítva eltűntek az aranykorra és az ezüstkorra jellemző terjedelmes, sok könyvből álló, latin nyelvű historikus munkák, s még a legműveltebb rómaiak is lényegre törő, gyorsan olvasható munkákból tájékozódtak a múltról. A történetírás tehát alkalmazkodott a sokszor instabil politikai helyzethez és egyszersmint igyekezett kielégíteni az aranykori közönséghez képest kevésbé művelt késő ókori olvasók szórakozási igényeit is, így a történeti munkák rövidek, s sok esetben biográfiai jellegűek lettek. Két műfaj, a breviárium és az epitomé vált meghatározóvá a korszakban.
A leghíresebb késő antik, IV. századi breviáriumok között meg kell említeni Aurelius Victor 360-as évekre datálható Liber de Caesaribusát, Eutropius Breviarium ab Urbe condita című munkáját, valamint Festus Breviarium rerum gestarum populi Romaniját. Utóbbi két mű egyaránt Valens császár (364-378) uralkodásának idejére keltezhető.

Az Epitome de Caesaribus cím arra utal, mintha a munka műfaja epitomé lenne, holott egy breviáriumról van szó. A félreértés abból eredeztethető, hogy a középkorban és a kora újkorban a művet egyszerű kivonatnak, az Aurelius Victor-féle Liber de Caesaribus rövidített változatának gondolták. De mi is a különbség a két rokon műfaj, az epitomé és a breviárium között?
Maga az „epitomé” szó etimológiailag a görög epitemnein (επιτέμνειν) kifejezésből származtatható, melynek jelentése „lerövidíteni”, „rövidre vágni”. A breviárium szó jelentése hasonló, a latin brevis, „rövid” melléknévből eredeztethető. A két történeti műfaj közötti különbséget John Marincola ragadta meg kiválóan Authority and Tradition in Ancient Historiography című könyvében.
Az amerikai történész megállapítása szerint az epitomé mindig egyetlenegy munka kivonata, lerövidítése, míg a breviárium több forrás felhasználásával és párhuzamos kivonatolásával elkészített rövid történeti mű. De nemcsak a kivonatolt források száma különbözteti meg a két rokon műfajt. Egy breviárium mindig sokszínűbb, változatosabb, mint egy epitomé, tartalmazhatja például a kivonatoló auktor világról alkotott elképzeléseit, szubjektív gondolatait, filozófiai, vagy vallási fejtegetéseit is. Az epitomében ezzel szemben nincs önálló gondolat, kizárólag a kivonatolt eredeti munka szerzőjének a véleményét tolmácsolja a kivonatoló, s semmiféle pluszt nem ad hozzá a szöveg egészéhez. Szólnak érvek azonban az epitomék minősége mellett is. Mivel egy breviárium több, sokszor egymásnak is ellentmondó forrást használ, ezért nagyobb eséllyel hibázik, mint egy olyan epitomé, amely egyetlenegy, ám minőségi művet kivonatol.

A breviáriumok sohasem kedvtelésből, vagy irodalmi / történeti érdeklődésből íródtak. Habár az Epitome de Caesaribus megírásának körülményei homályosak, tudjuk, hogy Aurelius Victor, Eutropius és Festus breviáriumai egyaránt császári felkérésre születtek meg. Eutropius írása például így kezdődik:
„Valens Gothicus Maximus urunknak, az örökkévaló császárnak Eutropius V. C. magister memoriae”, míg Festusé ily módon: „Kegyelmességed (azaz Valens császár) lelkemre kötötte, hogy rövid legyek...”. Mindkét auktor udvari hivatalt töltött be, magister memoriae címet viselt.
A késő ókori breviáriumokat tehát minden esetben egy művelt udvari szerző készítette, aki több forráshoz is hozzáfért, s rendszerezni is tudta azokat. Feltételezhető valamennyi auktor pogánysága is. A breviáriumok és epitomék elterjedését a korszak szellemisége is segítette, tudniillik a IV. század második felében a császári udvar már keresztény volt, a birodalmat pedig külső támadások gyengítették, ám az imperátorok igyekeztek fenntartani egy olyan ideológiát, amely figyelmen kívül hagyta a pogány múlt és a keresztény jelen közötti ellentmondásokat, továbbá a háborús vereségeket, s képesnek bizonyult egyszerű, célratörő módon Róma időtlen nagyságát hirdetni.

A breviáriumok egytől-egyig a Róma-eszme, az impérium nagyságának eszméje jegyében íródtak, ezért dicsőítik a keresztény korszellem szempontjából talán furcsának tűnő módon az egykor élt nagy formátumú pogány imperátorokat, valamint kárhoztatják az impériumot romlásba vivő keresztény vezetőket, bár természetesen vallásukról mindkét esetben hallgatnak.
A Róma-eszme működtetője „a hit a római állam küldetésében, más államformációknál magasabb rendű létében és abban, hogy katonai sikerei morális fölényének eredményei”, míg célja a birodalom nagyságának és örökkön örökké létező mivoltának propagandisztikus hirdetése. Azért volt szükség egy ilyen filozófia fenntartására a IV. század második felében is, mert csak ez a szellemiség adhatott abban a korban egységes identitást a birodalom valamennyi lakosának függetlenül attól, hogy a régi görög-római vallás követője, keresztény, manicheus, avagy germán isteneket imádó félig-meddig romanizált barbár.
A Róma-eszme működése mindig is a római történelem továbbadásán keresztül öltött testet. A késő ókor kaotikus viszonyai között viszont a Róma-eszme átadását csak a rövid, kivonatolt, könnyen és gyorsan olvasható történeti munkák, a breviáriumok és az epitomék tudták biztosítani, hiszen nem lehetett elvárni egy germán származású magister militumtól, de még egy művelt római szenátortól sem, hogy Liviust, vagy Tacitust olvasson, pláne hogy meg is értse az aranyés ezüstkori szerzők üzenetét egy olyan korban, amikor a gót, vagy épp a hun veszély a birodalom létét fenyegette és a klasszikus műveltség visszaszorult.

Ha az Epitome mellé helyezzük a IV. század talán legjobban sikerült, legklasszikusabb breviáriumát, Eutropius Breviarium ab Urbe condita című munkáját, akkor különbözőségekre is fel kell figyelnünk. Az Epitome ugyanis nem szokványos breviárium, hiszen sokkal több biográfiai elemet, anekdotát és moralizáló megjegyzést tartalmaz, mint Eutropius munkája, ráadásul még vallási kérdésekben is egyértelműen állást foglal.
Kevésbé megbízható továbbá, több hibával dolgozik, a nyelvezete pedig arról árulkodik, hogy a két munkát közel fél évszázad választja el egymástól. Az epitomátor egyénisége azonban a fenti indokok miatt könnyebben is tanulmányozható, mint Eutropiusé. Amikor tehát az Epitome műfajáról beszélünk, úgy érdemes fogalmaznunk, hogy egy biográfiai elemekkel átszőtt, nem teljesen klasszikus breviáriumról van szó.

A rövid történeti műfajok a késő ókorban lettek igazán népszerűek, azonban virágkorukat már a középkor folyamán élték, gondoljunk csak a krónikákra. Amikor breviáriumokról beszélünk, meg kell különböztetnünk egymástól az Epitome de Caesaribusféle, Róma-eszme jegyében íródott késő ókori breviáriumokat és a középkori egyházi breviáriumokat (zsolozsmákat). A középkori breviáriumok tartalma és világképe teljes mértékben eltér a IV. századi kivonatolt történeti munkákétól.
A Breviarium Romanum azokat az imákat, zsoltárokat, bibliai részleteket, homíliákat és legendákat tartalmazza például, amelyeket egy papnak, vagy egy szerzetesnek az év folyamán tanulmányoznia kellett. Ezek a középkori breviáriumok azonban nem képezik ennek a disszertációnak a vizsgálati témáját, csupán azért kellett megemlíteni a létezésüket, hogy élesen elválasszuk őket az ismeretlen epitomátor, Aurelius Victor, Eutropius és Festus történeti műveitől.