Az Epitome de Caesaribus forrásairól és a források súlyáról a modern történészek alapvetően négyféleképpen vélekednek. Schlumberger és a hipotézisét követő kutatók szerint létezett egy fő forrás, Virius Nicomachus Flavianus 390 körül keletkezett, ám azóta elveszett Annalese, amelyen kívül a többi felhasznált munka kisebb jelentőségű. A német történész követői úgy vélik, hogy az epitomátor ismerte ugyan a különböző ókori auktorokat (Suetoniust, Marius Maximust, a Historia Augustát, Ammianus Marcellinust, vagy épp Eunapiost), de többnyire az Annales szöveghelyein keresztül, indirekt módon használta őket. T. D. Barnes szerint az EKG, Marius Maximus, Aurelius Victor, továbbá Eutropius, Eunapios és Ammianus Marcellinus a fő források.

A Nicomachus Flavianus-féle Annales jelentőségét, sőt létezését Alan Cameron is megkérdőjelezi. Wilhelm den Boer, a harmadik hipotézis képviselője azon a véleményen van, hogy az epitomátor forrásai színesebbek, többfélék, az Annales felhasználása pedig nem olyan súlyú, mint ahogy azt Schlumberger elképzeli, ugyanakkor a munka létezése vitathatatlan, a felhasználásáról szóló elméletek pedig többé-kevésbé elfogadhatók. Nincs azonban egyetlen kiemelt forrás, inkább azokat a szöveghelyeket építette be művébe az Epitome szerzője, amelyeket a késő ókori, kortárs rhétorikai iskolák tanító jellegű összefoglalásaiban megtalált. Wilhelm den Boer elméletét az epitomátor moralizáló szöveghelyei és a különböző exemplumok erősítik, amelyekről tudjuk, hogy az ókori iskolák tanították őket. A negyedik elképzelés Schlumberger és den Boer hipotéziseinek a keveréke, elfogadja az Annales jelentőségét és a rhétorikai iskolák exemplumainak a felhasználását is.

Amikor Jörg Schlumberger 1974-ben megírta úttörő forráselemző munkáját az Epitome de Caesaribusról, úgy adott címet disszertációja számos fejezetének, hogy azok utaljanak a késő ókori mű ismeretlen szerzőjének forrásaira is. Az epitomátor által felhasznált auktorokra és történetírói munkákra utaló címek a német történész könyvében a következők: „II. Epitome und Sueton”, „IV. Epitome und Historia Augusta bis Elagabal”, „V. Marius Maximus, nicht Ignotus”, „VI. Von Severus Alexander bis Carinus. Lateinische und Griechische Tradition in der Epitome ”, „ VII. EKG, Eutrop und eine weitere verlorene Quelle”, „VIII. Epitome und Zosimos. Diocletianus bis Constantius II.”, „IX. Epitome und Ammian. Constantius II. bis I. Theodosius”.
Az utolsó, X. fejezetben Schlumberger felállított azonban egy azóta széleskörben elfogadott, az előző bekezdésben már említett hipotézist is, amely szerint az Epitome de Caesaribus legfontosabb forrása egy IV. század végi elveszett munka, az Eugenius és Arbogastes lázadásában (lásd Epit. de Caes. 48.7.) is szerepet játszó pogány római szenátor, Virius Nicomachus Flavianus 390 körül keletkezett Annalese volt. Érdemes azonban anélkül is megvizsgálni az Epitome egyes részeinek a forrásait, hogy egyértelműen állást foglalnánk abban a kérdésben, hogy ezeket a munkákat az ismeretlen szerző direkt, avagy csupán indirekt módon használta-e fel.

A késő ókori mű legtöbbet elemzett része az Augustustól Domitianus haláláig tartó szövegfolyam. A kutatók egyetértenek abban, hogy az ismeretlen epitomátor valamilyen módon felhasználta az írás során Suetonius De Vita Caesarum című munkáját, ám valószínűleg mindössze egy későbbi, kivonatolt verzión keresztül ismerte a II. századi auktort, tehát a forrás nem Suetonius eredeti műve volt. Feltételezni kell továbbá, hogy az Epitome de Caesaribus szerzője az elveszett IV. századi Enmann-féle Kaisergeschichtén (EKG) keresztül is beépített részleteket breviáriumába a De Vita Caesarumból.
Az epitomátor másik, korszakra vonatkozó fontos forrása Aurelius Victor 360-as évekre keltezhető műve, a Liber de Caesaribus. Az Epitome gyakran szinte szó szerint vesz át mondatokat Victortól, ezért is terjedt el a középkor és a kora újkor folyamán az a nézet, hogy a munka csupán Aurelius Victor alkotásának kivonatolt változata, egyszerűsített epitoméje. A késő ókori mű 1733 óta használt modern címe (Epitome de Caesaribus) is annak köszönhető, hogy az Augustustól Domitianusig tartó szövegrész rendkívül sok egyezést mutat Aurelius Victor korszakot feldolgozó soraival.
Bár az Epitomét történeti munkának, breviáriumnak tartjuk, tagadhatatlan, hogy műfajilag hasonlóságot mutat a fiktív anekdotákkal teletűzdelt császári biográfiagyűjteményekkel is, amelyek kevésbé történeti, inkább irodalmi műve. A hasonlóság legfőbb oka, hogy az Epitome de Caesaribus sokszor vesz át mondatokat Marius Maximus III. századi munkájából, valamint a IV. századi Historia Augustából.
A Nervától Elagabalusig (96-222) terjedő második nagyobb Epitome-egység legfőbb forrása ráadásul éppen ez a két biográfiagyűjtemény, tehát Marius Maximus Suetonius stílusát utánzó, a nagy előd munkáját Nervától Elagabalusig folytató, pletykákkal és anekdotákkal teli elveszett műve, valamint a hasonló könnyedséggel íródott, a történeti tényeket felületesen követő, egy évszázaddal később összeállított Historia Augusta. Lucius Marius Maximus Perpetuus Aurelianus többszörös consul és Severus Alexander (222-235) császár kortársa volt, a 220-as, 230-as évekre datálható biográfiagyűjteménye azonban elveszett, csak utalásokból lehet következtetni a szövegére.

A Historia Augusta, avagy ahogy történészi körökben ismert, a Scriptores Historiae Augustae egy IV. század végi életrajzgyűjtemény, amely Hadrianustól Carinusig (117-285) tárgyalja az imperátorok és az ellencsászárok életét. Bár a szöveg saját állítása szerint a diocletianusi-constantinusi időszak alatt keletkezett, több utalása miatt (említi például a kizárólag 383 óta létező tremissis pénzérmét) bizonyosak benne a történészek, hogy egy IV. század végi munkáról van szó, amelyet a hat auktorról szóló hagyománnyal ellentétben egyetlen ismeretlen szerző állított össze. A Nervától Elagabalusig tartó időszakhoz Marius Maximus és a Historia Augusta mellett az Epitome de Caesaribus felhasználta még az EKG-t, valamint Eutropius 360-as évekre datálható Breviarium ab Urbe Condita című munkájának egyes szöveghelyeit is. Valószínűleg Héródianost is ismerte az Epitome, de talán csak IV. századi munkákon keresztül.

A 235-től 285-ig tartó 50 év a katonacsászárok és a Római Birodalom anarchiájának időszaka. Az Epitome de Caesatibus a Severus Alexandertől (222-235) Carinusig (283-285) tartó időszak feldolgozása során latin, illetve görög nyelvű, egymásnak sokszor ellentmondó forrásokat is felhasznált. A latin források közül az EKG-t, Eutropiust, Aurelius Victort és a 1257 Historia Augustát kell megemlíteni, míg a görög források közül az úgynevezett Leoquellét, Eunapiost, valamint Zósimos görög nyelvű munkájának a forrásait. Az epitomátor valószínűleg Virius Nicomachus Flavianus Annalesén keresztül ismerte Héródianos, valamint Dexippos (Khronika, Skythika) III. századi történeti műveit is.

A Diocletianustól II. Constantius haláláig tartó időszak (284-361) a következő jelentősebb egység az Epitomében. Az ismeretlen szerző a latin nyelvű források közül felhasználta az EKG-t, Aurelius Victor, Eutropius, valamint Ammianus Marcellinus munkáját, míg a görög nyelvű auktorok közül Eunapiost, Zósimos görög nyelvű forrásait, az úgynevezett Zwillingsquellét valamint a Leoquellét.

Az Epitome II. Constantiustól (337-361) I. Theodosiusig (379-395) terjedő szöveghelyei sokszor merítenek és idéznek Ammianus Marcellinus Res Gestae a fine Corneli Taciti című művéből, emellett Eunapios, Zósimos görög nyelvű forrásai, a Zwillingsquelle és a Leoquelle, valamint Virius Nicomachus Flavianus elveszett Annalese is a felhasznált munkák között említhető. I. Theodosius Epitomében olvasható életrajza Pacatus 389. évi panegyricusával is mutat párhuzamokat.