logo

VIII Februarius AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Erkölcsök - a jó uralkodó ismérvei

A középkori kódexekben az Epitome de Caesaribusra még a Libellus de vita et moribus imperatorum címmel hivatkoztak, ami helyesen sugallja, hogy az imperátorok élete mellett azok erkölcsei kerültek a mű vizsgálatának középpontjába. Az epitomátor arra kereste a választ, hogy milyennek kell lennie egy tökéletes jellemű császárnak. Munkájában egymást követik az exemplumok, amelyek a helyes, vagy épp helytelen uralkodói viselkedést domborítják ki. Vespasianusról megtudjuk például, hogy még a császársága alatt is türelemmel viselte barátai sértegetéseit, sőt elmés tréfákkal vágott vissza nekik (9.3.). Gratianus ugyanakkor elhanyagolta a római katonákat, s helyettük a barbár alánok barátságát és támogatását kereste (47.6.).

A római uralkodók legfontosabbnak tartott tulajdonságait pedig a Traianusról szóló rész foglalja össze: „Minden korban két jellemvonás van, amit egy kiváló princepstől elvárnak: az otthon feddhetetlensége, s a bátorság a háborúban, ám mindkét esetben bölcsesség is szükségeltetik.” Nem véletlen, hogy a késő ókori rhétorikai iskolák exemplumaira egyre több Epitomével foglalkozó történész úgy tekint, mint a munka fő forrásaira.
Tekintsük át röviden, hogy az ismeretlen epitomátor melyik császárokat állítja példaként az olvasó elé:

■ Augustus A Iulius-Claudius dinasztia egyetlen összességében pozitívan láttatott császára. „Amilyen rossz volt ugyanis uralmának kezdete, olyannyira ragyogó lett a vége.”

■ Vespasianus A kiváló humorú béketeremtő, aki „egészen kivételes volt abban, hogy negatív érzületein (...) könnyen túltette magát.”

■ Traianus Az optimus princeps, aki az epitomátor szerint „oly nagy államférfinak bizonyult, amekkorát a legnagyobb történetírók csodálni való tehetsége is csak alig-alig tudott volna ábrázolni.”

■ Antoninus Pius A békeidők császára, akit annyira szeretett és tisztelt a nép, hogy „inkább atyjuknak, avagy védelmezőjüknek, mint uruknak és parancsolójuknak gondolták.”

■ Marcus Aurelius A nagy tudású sztoikus filozófuscsászár, akiben „az összes erény és égi jellemvonás megvolt” és „mint afféle védelmező sodródott a közügyek viszontagságai elé.”

■ Claudius Gothicus Az önfeláldozó, aki „saját magát adta ajándékként az államnak.”

■ Aurelianus A földkerekség helyreállítója, aki hadvezérként „nem különbözött Nagy Sándortól, vagy Caesartól, a diktátortól.”

■ Theodosius Aki „erkölcseiben és testi megjelenésében Traianushoz hasonlított, amennyire a régi írások és képek tanúsítják.”

Az Epitome de Caesaribus által legtöbbet dicsőített császári tulajdonságok:

■ háborús készségek / stratégiai ismeretek (Epit. de Caes. 1.10-12; 2.9; 6.3; 10.2; 11.5; 13.4; 14.5; 16.2-4; 20.5; 29.2; 31.2; 35.2; 36.2; 40.15; 41.11; 42.13; 42.18; 43.6; 45.2-3;
45.6) A háborús készségek említése mellett a győztes csatákról szóló szöveghelyek is közvetett módon a császárok hadi virtusát dicsőítik.

■ tanultság / eszesség / a művészetek és a kultúra támogatása (Epit. de Caes. 1.17; 2.4; 11.4; 12.5; 13.4; 13.8; 14.2; 14.6; 16.6; 16.7; 18.4; 19.1; 20.8; 41.14; 42.7; 42.18; 43.5; 44.3; 45.6; 47.4; 48.11)

■ barátokhoz való hűség (Epit. de Caes. 1.16; 9.3; 10.9; 12.3; 13.5-6; 14.12; 20.6; 43.4; 46.3; 48.9) Fontos pozitív tulajdonság a római állammal és a házastárssal kapcsolatos hűség is a munkában.

■ kegyesség / megbocsátás (Epit. de Caes. 1.15; 9.2; 10.10; 12.6; 15.3; 15.9; 35.7)

■ tisztelet a köznép iránt (Epit. de Caes. 1.29; 10.8; 12.3; 41.14; 48.9).

Az említett tulajdonságokon felül nagyon sokra értékeli az epitomátor az önmegtartóztatást (continentia), illetve a helyes mérték ismeretét is, legyen szó akár ételről, akár italról, akár szexualitásról, akár alvásról, akár érzelmek kifejezéséről, akár javak birtoklásáról, akár hatalom-, vagy dicsőségvágyról.
A negatívan megítélt császárok kárhoztatása általában az önmegtartóztatás hiányából eredő tulajdonságok miatt történik a munkában, így a túlzott evés-ivás, a féktelen szexualitás és a gőgös hatalomvágy talán a legtöbbet említett negatív jellemvonások az Epitomében. Elítéli továbbá az epitomátor a hadi virtusban kitűnni képtelen, gyáva imperátorokat és a tanulatlan, egyszerű császárokat is.

A moralizáló tendencia és az Epitome idealista világfelfogása a középkori királytükrökhöz teszi hasonlatossá a művet. A királytükör műfajának késő ókori ősképe az Institutio Traiani, a IV-V. században keletkezett, az ideális uralkodó mibenlétének kérdéskörét körbejáró írás, amely éppúgy az optimusprincepsszel kapcsolatban tárgyalja a tökéletes imperátor legfontosabb tulajdonságait, ahogy az Epitome de Caesaribus is. A munkát a XII. századi chartres-i püspök, John of Salisbury Policraticus című művének ötödik könyvén keresztül ismerjük csupán, a tudós pap Plutarchos nevéhez köti az írást.
A kutatók egy része középkori hamisítványnak tartja az Institutio Traianif manapság azonban már azok a tudósok vannak többségben, akik egy létező késő ókori munkát sejtenek a John of Salisbury által ránk hagyományozott sorok mögött. A Policraticus szerint Plutarchos, aki Traianus császár nevelője volt, egy levélben institutiókat intézett az optimus princepshez. A fiktív levél központi gondolata az úgynevezett szervanalógia, vagyis a szerző Plutarchos bőrébe bújva az állami tisztségeket és hivatalokat az emberi testrészekhez hasonlítja:

„A fejedelem az államban a fej helyét tölti be, egyedül Istennek van alárendelve, és azoknak, akik Őt képviselik a földön, ahogy az emberi testben is a lélek élteti és irányítja a fejet. A szív helyét a szenátus tölti be, amelytől minden jó és rossz tevékenység kezdeményezése kiindul. A szem, a fül és a nyelv tiszte a bírákat és a provinciák elöljáróit illeti. A hivatalnokok és a katonák felelnek meg a kezeknek. Azok, akik állandóan a fejedelem körül szolgálnak, az oldalakhoz hasonlóak.
A gazdasági tisztviselők és a felügyelők (...) a gyomor és a belső szervek hasonmásai. Ezek, ha mérhetetlen mohóságukban megtelnek, és tartalmuk tartósan bennük reked, számtalan és gyógyíthatatlan betegséget okoznak, mígnem az ő hibájukból az egész testet romlás fenyegeti. Az örökké földhöz tapadt lábaknak a földművesek felelnek meg, akiknek annyival szükségesebb a fej előrelátása, amennyivel több sérülés éri őket a test szolgálatában a földön járva, és jogosan illeti meg a védőborítás őket, akik az egész test súlyát felemelik, tartják és mozgatják.”

Az Epitome de Caesaribusban is olvasható egy szervanalógiára épülő gondolat, ráadásul éppen Traianus császár nevéhez kapcsolva: „(Traianus) lépnek nevezte a kincstárat, mert a növekedésével a többi testrészek elsorvadnak.” A belső szervek az Institutio Traiani és az Epitome de Caesaribus szerzőjének rendszere szerint is a gazdasági tisztviselők megfelelői.
Az ismeretlen epitomátor munkája megerősíti tehát, hogy az organikus metaforákra építő társadalomkép létező eszmény volt a késő antikvitásban, s a Policraticus idézett sorai is egyértelműen ókori eredetűek. A szervanalógia hátterében a corpus rei publicae gondolat húzódott meg, amely Cicero utilitas publica fogalmának késő ókori újragondolása.

A császárkorban nemcsak az Institutio Traiani és az Epitome fogalmazott meg intelmeket az uralkodó számára és nemcsak ez a két mű járta körbe az ideális császár kérdéskörét. Dión Chrysostomos, aki Domitianus császár alatt száműzetésbe kényszerült és csak Nerva uralkodásának elején térhetett vissza Rómába, beszédei miatt a késő ókor számára a symbulos, vagyis a császári tanácsadó ősképe lett. Plutarchos több politikabölcseleti írása is foglalkozott az imperátorok nevelésével, a II. századi auktornak alapvetése volt, hogy egyik munkájának címét idézve „A philosophusnak mindenképpen párbeszédet kell folytatnia a hatalmon lévő emberekkel”. A szerző szerint a filozófus csak akkor érheti el kitűzött célját, ha bölcselkedéseihez hatalom is társul, hiszen az államot jobbá tevő gondolatok csak így valósulhatnak meg a gyakorlatban.

Másik fontos munkájában, a „Levél egy tanulatlan uralkodóhoz” című írásában Plutarchos azon mereng, hogy a császárok félnek elfogadni az értelem, a logos uralmát önmaguk felett, mivel a valódi hatalmat korlátlannak gondolják és az a tévképzetük, hogy az értelem uralma rabszolgává teszi az impetárort.
Plutarchos szerint a filozófusok szavainak iránymutatóvá válása az isteni törvény érvényesülését jelenti a birodalomban és nem ejt csorbát a császárok tekintélyén. Iulianus császár Caesarok (Caesares) című szatírájában Alexandros, Iulius Caesar, Augustus, Traianus, Marcus Aurelius és Constantinus azért versengenek Saturnalia ünnepén az istenek előtt, hogy eldöntsék, melyikük az ideális uralkodó. Hermés végül Zeus parancsára Marcus Aureliust hirdeti ki győztesnek, Constantinus pedig megszégyenül a halhatatlanok előtt.

Claudius Claudianus negyedik Honoriushoz írt panegyricusában intelmeket intéz az ifjú imperátorhoz: „Több az erény és többet használ, ha erő veszi társul (...) csakhogy nem leled ám az erényt, míg önmagadat nem ismered, és lelked viharát meg nem szelídíted.” Iustinianus császár kortársa, Agapétos diakónus egy 72 fejezetből álló munkát írt az uralkodónak Tanító fejezetek (Ekthesis) címmel. A szerző Caesareai Eusebios gondolatai nyomán a Keletrómai Birodalmat Isten égi királyságának a földi leképeződéseként írja le:
„Császár, mivel minden tisztség közül a legmagasabb méltóság a tied, mindenek fölött Istent tiszteld, aki méltónak tartott téged erre. Mert az égi királyság hasonlatosságára azért adta neked a földi hatalom jogarát, hogy tanítsd meg az embereket arra, hogy az igazságosságot megőrizzék, és űzd el az ellene veszettül ágálók csaholását.” Agapétos művét 900 körül bolgár nyelvre is lefordították, s gyaníthatóan hatott a Szent István királyunknak tulajdonított Intelmekre is.

A királytükrök a Karoling-korszakban jelentek meg a nyugat-európai irodalomban. Nagy Károly és utódai magukat a római császárok örököseinek tartották (renovatio imperii), éppen ezért tudatosan építették uralmukat és államszervezetüket a római hagyományokra. Érthető tehát, hogy a Karoling-reneszánsz idején a római történetírók fontossága is hirtelen felértékelődött: a frank imperátorok művelt tanácsadói a trónörökösök számára példatárakat állítottak össze ókori szerzők exemplumaiból. Nem véletlen, hogy az Epitome de Caesaribus legrégebbi és legjobban használható kézirata, a Gudianus Latinus 84 kódex is a Frank Birodalom területén készült valamikor a 800-as évek második felében.
Az epitomátor munkája mellett Vegetius Renatus Epitoma rei militaris című művét tartalmazza, amely a Karoling-korszak idején gyakorta idézett forrásnak számított katonai ügyekben, hatott például a tudós szerzetesre, Sedulius Scottusra és Eberhard friuli hercegre is, aki Vegetius gondolataival nevelte fiait a haditudományok alapjaira. Az Epitome de Caesaribus és az Epitoma rei militaris tehát azért került egy közös kódexbe, mivel mindkét munka examplumait hasznosnak tartották a Karoling-reneszánsz alatt.


Forrás: részletek Sólyom Márk: Epitome de Caesaribus, Az utolsó latin nyelven írt pogány történeti munka című doktori disszertációjából (2018)