Az Epitome de Caesaribus gyakorta számol be a császárok érdekes szokásairól, szabadidős tevékenységeiről. Ezek a történetek is általában értékítéletet hordoznak magukban, tehát vagy az imperátor isteni mivoltát, virtusát, tehetségét, kiváló humorát dicsérik, vagy épp vérszomjas természetét, gyengeségét kárhoztatják. Néha a szokás említése ugyanakkor mindössze arra szolgál, hogy meghökkentsen, azaz hogy felkapja az érdekességre a fejét az olvasó. Megtudjuk például, hogy Constantinus falgyomnak szokta nevezni Traianust, mivel Róma szerte minden falon előfordulnak az optimus princeps feliratai (41.13.).
Ezt az anekdotát értékelhetjük Constantinus humorának dicséreteként, vagy épp az irigység jeleként is, valószínűleg azonban semleges értékítéletet hordoz a szöveghely, s csupán érdekességként szerepel a munkában a történet. A rendkívül negatív színben ábrázolt Domitianust az egyik történet kitűnő íjászként mutatja be, aki egy távolban álló férfi szétnyitott ujjai között képes volt keresztüllőni egy nyilat (11.5.). Elsősorban nem az uralkodó virtusának dicsőítéséről szól az anekdota, hanem az olvasó szórakoztatása és a meghökkentés volt az ismeretlen epitomátor célja akkor, amikor lejegyezte.

Az érdekességre törekvés, a szórakoztatás nem volt idegen a korábban élt császárkori szerzőktől sem. Aulus Gellius például azt írja az Attikai éjszakák praefatiójában, hogy „jelen munkám megírásánál csupán az a cél vezérelt, hogy gyermekeimnek szabad óráikra, midőn lelkük rendes foglalkozásuktól menten megpihenhet, fölüdítő, szórakoztató olvasmányt nyújtsak”.
Az úgynevezett császárkori „tarka irodalom” egyetlen célja ugyancsak a szórakoztatás volt csupán. Gellius kortársa, Favorinus például híres emberekről gyűjtött össze számos anekdotát, majd azokat Mindenféle történetek (Pantodapé historia) címmel adta ki. Claudius Aelianus munkája, a Tarka történetek (Poikilé historia) is az érdekességekre helyezi a hangsúlyt, egy fejezet például az önmagát orvosolni képes vaddisznóról szól, több történet pedig furcsa vidéki szokásokat és hiedelmeket mesél el, de híres emberekről is megtudhatunk meghökkentő információkat a munkából. Amellett, hogy a Tarka történetek célja egyértelműen a szórakoztatás, érdekes tudományos megfigyelések is olvashatók a műben.

A császárkori szórakoztató irodalom kapcsán meg kell említeni a regényeket is. Kerényi Károly szerint a görög szerelmi regények lényegében ugyanazt a történetet mesélik el: az elszakított szerelmespár számos megpróbáltatás után végül újra egymásra talál. Osiris és Isis kultuszlegendájának elvilágiasodott történetváltozatairól van tehát szó. Az ókori regény az I-III. században élte virágkorát, Héliodóros volt a műfaj utolsó képviselője a Sorsüldözött szerelmesek (Aithiopika) című munkájával. Az Epitome érdekes történeteket tárgyaló szöveghelyei leginkább azonban a számos fiktív anekdotát tartalmazó császári biográfiagyűjtemények anekdotáival állíthatók párhuzamba. Marius Maximus III. századi elveszett munkája és a IV. századi Historia Augusta bizonyíthatóan az ismeretlen epitomátor forrásai is voltak.

A meghökkentő szokások gyakori tárgyalása egyszersmint jelzi, hogy az Epitome nem klasszikus breviárium, az ilyen típusú történetek ugyanis Eutropiustól idegenek voltak. A breviáriumokat a rövid, lényegre törő, tényszerű információk jellemzik.